Tolnamegyei Ujság, 1925 (7. évfolyam, 1-51. szám)

1925-08-08 / 31. szám

Ara 2000 korona. VII. évfolyam. Szekszárd, 1925 augusztus 8 31. szám. KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 2000 korona. Befizetési dij egy évnegyedre 20000 korona. — Postaköltség \ 2000 korona. Szerkeszt«: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. EISfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illet« közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dl|a 10000 korona. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon mllllmálersoronkánt 1000 korona. Közgyűlési részvénytársasági stb. hirdetések IZOOkor. — Állást keresőknek 50 száza­lék engedmény. A hírrovatban elbelyexeH reklámhír, eljegyzési bír, csa­ládi hír, valamint a nyllttér soronként 8000 koronába kerül. A magyar Kultúra uálsúsa. Irta: Dr. Teveli Janos. E cimmel és e tárgyról már több ízben irt fejtegetéseimhez most egy vakációi elmélkedést f zeretnék fűzni, seregszemlét tartván a d aksereg szár jnazása és tanulmányi előmenetele fölött. ; -■* Mindenekelőtt egy ellenvetésnek szeretnék megfelelni, amelyet ennek a két fogalomnak egymás mellé állí­tása netán provokálhat: Ugyan minő összefüggése van a diákok szárma­zásának és tanulmányi előmenetelé­pek egymással is, meg a magyar fcu túrával is? Hisz ha egymás mel­lett lehet is őket tárgyalni, okozati összefüggésük talán mégis erőltetett egy kissé. Pedig ahogy ez az okozati össze­függés csakugyan megvan, ugyan- ngy természetes is és nem mondható eróltetettnek, üstökénél fogva előrán- cigáltnak. A tanulók származása és tanul­mányi előmenetele annyiban függ össze, mert az a szülő, akinek meg van hozzá a módja, az anyagi tehet­sége, a maga gyermekével valahogyan mégis csak elvégezteti az iskolát, akár mekkora áldozatba kerüljön is a tanítás. Ismétlés, korrepetálás, nyári instruktor, esetleg valamelyik magán­tanfolyamnak öt hat milliós előkészí­tése stb, stb. mind olyan tanulmá­nyi ténvezők, melyek amellett, hogy méregdrágák, hogy az amngy is oly Bulyos nevelési terheket szinte szé­dületesen megnagyobbítják: rendesen mégis csak járnak némi eredmény­nyel. Ha a szülő győzi pénzzel, idővel mégis csak végezhet a fia, akármilyen nehezen tanuljon is. Ez igy van, ezt letagadni nagyon bajos volna, de nagyon kár is volna, mert csak saját magunkat áltatnék vele. S ha igy van, akkor nagyon köny- nyü megtalálni ennek a ténynek knl- tnrális vonatkozásait is. Mert abból, hogy kellő anyagi alátámasztással, ha még oly kínosan is, tiz tizenkét esztendő alatt bár, de mégis csak el lehet jutni az érettségiig: nyilván következik, hogy kulturális életünk­ben nem a tehetségé az egyedüli ve zérszólam, hanem az együttesbe bele­muzsikál a protekció is, az anyagi áldozatkészség is, a családi össze köttetés is, szóval annyi tényező, a melyik a maga leplezetlen disszonan ciájával elfojtja a vezérhegedU szóla­mát is. Hány tehetség maradt és marad parlagon kiaknázatlanul, mert a mos­tani nehéz viszonyok között a szü­lők nem is gondolhatnak a különben nagyon rátermett gyermeknek to­vábbi iskoláztatására I És viszont, hány olyan fiatalember kerül ki az életbe, aki ha apja nem győzte volna pénzzel az évtizedes iskoláztatást, rég megfeneklett volna olyan pályán, mely magában nagyon tisztességes, nagyon becsületes, ad kenyeret is eleget, de mégsem értelmiségi pálya. Abból, hogy megfelelő anyagi esz­közök híján a legjobb tehetség sem hír kibontakozni, viszont épp az anyagi erők jótékony összetalálko­zása bizonyítványhoz, oklevélhez és álláshoz segíti azokat, akik a közép szeren is mélyen alul vannak: szűk Bégképpen következik a magyar ér­telmiségnek ellaposodása, a szintáj- nak csökkenése, a szellemi prodnk tiv érőknek hanyatlása. Mert az a fiatalember, aki középiskolai tanul­mányainak keserves évtizedében meg­szokta azt a lélek ölő észjárást, hogy hiszen sebaj a bukás, azért mégis lesz érettségi, későbbi életében sem lesz igazi „fejmunkás“, hanem bár­hova kerüljön is, magával viszi ön- állótlanságát, kényelemszeretetét, a verejtékes munkától való irtózatát s lesz belőle egy szám, egy szellemi proletár, egy fölösleges tehertétel a nemzeti munka mérlegében, híjával annak a szellemi rugékonyságnak, amely a viharral dacolni, a csendes időben pedig szüntelenül haladni ta­nítja az embereket. Hói tartunk még attój, hogy a kiválasztás elvét a szellemi térre is átvigyük ? A természettudomány tanítja, hogy a természet néha a legőrültebb pa­zarlást viszi végbe a maga erőivel. Egy mákfejnek van kb. 3000 magja, egy dohánytőnek még tízszer annyi | — és hány jut belőlük abba a hely zetbe, hogy uj növényt produkálhas­son ? Az élet csiráit pazar kézzel szórja szét a természet mindenüvé, mert tudja, hogy az életnek tenger- sok az ellensége s a sok veszedelem ellenére is csak sikerül az egyedek hekatombáiból diadalmasan kiemel­kednie a fajnak. Sajnos, amit a természet az élet- csirákkal müvei, azt tesszük mi a tehetségekkel: elpazaroljak őket, nem ápoljak s nem fejlesztjük őket, mintha ég tudja minő bőségében volnánk a tehetségeknek. A középszer pedig terpeszkedik és ólomsziDÜ felhőivel úgy befödi értelmiségünk egét, hogy az igazi tehetségnek napsugarai csak elvétve tudnak keresztültörni rajta. Mindezek a gondolatok pedig ép­pen most azért ötlöttek eszembe, mert végignéztem községem diákjainak ta­nulmányi eredményét. —Tanulságos volt ez a seregszemle, nagyon tanul­ságos. Nagy kiterjedésű községünkben meg­olvastam összesen negyven olyan fiat és leányt, aki az elemi iskolából ki­kerülve — mindenféle rendű és rangú fő- és középiskolában — tovább ta­nul. Van 28 fiú és 13 leány. A leányokról külön dalt is szeretaék zengeni, mert ezúttal leginkább a fiuk- rólszól az ének. A 28 fiú közül négy nem vizsgá­zott s a négy közül háromnak az oklevelére keresztet is iehet vetni, mert azok sohasem fognak vizsgázni. | Nem szorultak rá, hazun'nan elég Egy történet vége. Irta: Subics Lajos. (Utánnyomás tilos.) Egy pogányul hideg febrnári es­tén mintán mar teljes két óra hos?>- szat törtem a fejemet mivel is kellene az unalmat éjfélig elkergetni, hirtelen az az ötletem támadt, hogy felkere­sek egy olyan helyet, ahol még soha sem voltam. Egy fél óra múlva már az egyik külvárosi lebujbán szívtam magamban a füsttel-bűzzel telt le­vegőt. A lebnj zsúfolásig tömve volt gya- nns kinézésű férfi és asszony nép­séggel s csapán egy asztalnál ült egymagában egy ifjabb férfi pálin­kával telt üveg mellett búsla­kodva. Éhez az asztalhoz teleped­tem s amint tekintetem szomszédom szőrös, beesett arcára esett, a meg döbbenéstől majdhogynem felkiál­tottam. ő is megismert engem. Sötét szemei bánatosan pihentek rajtam, arca valami meginditóan szó morn érzést fejezett ki. Egykor ha­ragos villámokat szórt s most meg­tölt fényű szemei valami tragikus őszi hangulatról, fagyos januári nyu- galo inról beszeltek . . . — Látom, hogy rámismertél bará­tom — szó t percek elmúltával fá­tyolos, majdnem rekedt hafigon — és ez nekem jól esik. Jól esik, hogy ennyi idő után egy régi pajtásommal ülhetek egy asztalnál. Ugy-e nem haragszol, hogy most is barátomnak tekintelek ? Elérzékenyedve feleltem: — Hogy kérdezhetsz ilyent! ? Örü­lök, hogy a véletlen összehozott ve­led, de mond — és itt a pálinkás üvegre néztem s az alacsony szín­vonala környezeten futottam végig szemeimmel — hogy történhetett ez ? ! Szomorn arckifejezését hideg, lélek­telen mosoly váltotta fel. Mükezét az asztalra helyezte s mindkét lába nyi korgott, amint az asztal alatt elnyúj­totta azokat. — Gondoltam, hogy ez lesz az első kérdésed. Sokan kérdezték már tőlem ezt hajdankori ismerőseim közül, a felelettel minden esetben adós marad­tam. Nem lehet arra egy-két szóval felelni, meg aztán mire is lenne jó, ha megismernék szomorn története­met?. Te ennek a történetnek egy részét ismered, amit még nem tudsz, neked szívesen elmondom. — Nem pajtás, én nem. iszom bort, kevés abban az alkohol, nekem pedig sok, nagyon sok kell s még igy sem tu­dok kedvemre Jerészegedni, pedig akkor vagyok csak boldog, ha holt- részegen fekszem az utca kövén s nem látok semmit, nem tudok sem­miről, nem emlékezem semmire! Igyál pajtás! És itt üvegét koccintásra nyúj­totta, majd alaposat húzott belőle s az erős alkoholtól még csak egy arc­izma sem rándnlt meg. A meggy­vörös borból én is kihajtottam egy teli pohárral s érdeklődve hajoltam közelebb egykori barátomhoz. — Ugy-e emlékszel rá — folytatta — milyen büszkén mentem a menet­századom élén, milyen lelkesedéssel, mámorban aszva néztem az eljövendő hárcok elé 1 ; . . Milyen délcegen lép- degéltem a virágokkal telistele Bzórt utón!. .. Milyen boldog voltam ak­kor !. . . — Es én milyen szerencsétlennek éreztem magam — szóltam közbe, — hogy gyenge testalkatom miatt nem mehettem veled és többi társaim­mal 1 . .. — ... A századot kisérő ember- áradatban csak egy édes arcot, két tengerszemü szemet kerestem! ... — Terézét — szóltam. —■ Ugyvan . . . Teréz . .. Teréz ... ő ennek a történetnek a főhőse !... Nem sokáig kellett őt keresnem, csak­hamar mellettem termett s kardomat markolatától egész a hegyéig őszi­rózsákkal díszítette fel . . . — Majd meghaltam az irigység­től — szóltam közbe ismét — s a féltékenység pusztító szörnyetegként dult-rombolt szivemben! — Igen, már akkor tudtam, hogy te is belebolondultál — folytatta 0 — de hát a szerelmes ember önző, én is az voltam és nem törődtem veled, csak magammal... A bncsn pillanatában a világ legszebb vér­piros rózsáiét: csattanó piros arcos- káját nyújtotta csókra; szemeiből az óceán nyári verőfénye mosolygott rám, egy egész regény, mesés szin­pompában tarkázó májusi szerelmi történet betüződött ki belőlük az alatt az egy pillanat alatt! . . . Az alföldi rónák délibábja nem olyan csábos, nem olyan tüneményes, mint amilyen az a mosoly volt, a tengerek víz­tömege nem olyan rejtelmes, nem olyan mély, mint az a szempár s hullámzó gyönyörű keble bársonyo­sabb volt a havasok örökzöld sely­mes pázsitjánál 1 . . . Szív a szív fe­lett dobogott. . . Ajkammal mohón, mámorosán szívtam forró szájac^ká- jának bóditóan édes mézét 1 Soh- sem . . . sohsem tadtam azelőtt, hogy létezik olyan boldogság, olyan nagy- nagy szerelem !. . . Azután vonatunk njjongás közepette zakatolt ki a pá­lyaudvarról s szemeimet még akkor is az ő alakján legeltettem . . . Ak­kor már te álltái mellette, te beszél­tél hozzá — és ő hallgatta beszé­dedet !.. . óh, hogy szerettem volna a robogó kocsiból kingrani, vissza­rohanni, téged — amiért szemedet rá merted emelni, amiért szólni mer­tél hozzá — darabokra vagdalni, ót pedig elvinni magammal oda, ahol lépten nyomon a halált osztogatták. Node igyál pajtás, hiszen az a harag rég elmúlt már! S fenékig ürítve az üveget, dörögve kiáltotta a pincér felé:

Next

/
Thumbnails
Contents