Tolnamegyei Ujság, 1924 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1924-05-10 / 19. szám
Ara 1500 korosa. VI. évfolyam. Szekszárdi 1924 május 10. 19. szám. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 1500 korona. Előfizetési dij egy évnegyedre 10000 korona. Előfizetést csak Julius 1-ig fogadunk el. Utólagos fizetés esetére a kiadóhivatal fentartja magénak a jogot, bogy a fizetés napján érvényes elóH- zetésl árakat számíthassa fel. Szerkeszt6: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai takarékkoronákban: A legkisebb hirdetés dija 10000. A hír* detés egy M milliméter széles hasábon mllümátersoronként 1200. Közgyűlési részvénytársasági stb. hirdetések 1800. — Állást keresóknek 50 stása- lék engedmény. A hírrovatban elhelyezett reklámhír, eljegyzési hír, családi hír, valamint a nyllttér soronként 8000 koronába kerül. József lóhere A Bimontornyai járásban njabban több történik, mint a többi öt járásban összevéve. Egy féléven belül a belügyminiszter és az igazságügyminiszter fogadása zajlott le diszes keretek közt, májas 4 én pedig József királyi herceg tisztelte meg látogatásával a járásbeli Hőgyész nagyközséget, hogy a hősök emlékének leleplezési ünnepét még fényesebbé tegye jelenléte által. A rendezőbizottság Grélinger József főjegyzővel élén és az Apponyi grófi család erős támogatásával hetek óta dolgozott és fáradozásukat oly siker koronázta, melyre a fenség szárnysegédje, aki városokban is számos hasonló ünnepélyt látott, megjegyezte, hogy az átlagoson messze felül áll. Igaz, hogy a grófi kastély sokban hozzájárult másutt nehezen található keret létesítéséhez. József főherceg reggel 6 órakor indult budai palotájából autón főhad segéde Álgya tábornok kíséretében. A gépet maga vezette. Pestmegyében a dunai töltésen és Fehérben Dunaföldvár és Czecze közt nagyon rossz volt az ut, a tolnamegyei határtól kezdve azonban kifogástalan, amit a fenség elismerőleg említett meg az alispánnak Hőgyészen. Sí- montornyától kezdve értesítve volt a lakosság és Tolnanémediben, Gör bőn, Belecskán, Keszőhidegkuton, GyönkÖD, Szakadáton, Diósberény- ben mindenütt lelkesen üdvözölték az átrobogó királyi herceget, aki Gyönkön a fellobogózott főszolgabírói hivatal előtt egy pillanatra meg is állította a kocsit, ahol a főszolgabíró fogadott leánya Markovi cs Erzsébet egy nagy virágcsokrot nyújtott át, melyet a főherceg melegen megköszönt és mint a nap egyetlen virágadományát este hazavitt feleségének. Hőgyészen a kastély diszkapuja előtt a házigazda gróf AppoDyi Géza üdvözölte a magas vendéget, kiemelve, hogy itt először van szerencséje az uralkodó ház egy tagjához, azután a vármegye képviseletében bemn tatkozott Reich főszolga biró, utána sorban a honvédfőparancsnokság képviselője Balassa altábornagy, Apponyi Károly és Rezső grófok. Kevéssel rá az állomásról kocsin megérkezett a kormányzó képviseletében Maxon altábornagy, vegyes- dandárparancsnok Pécsről parancs- őrtiBZtjével Szabó főhadnaggyal dr. Eri Márton alispán kíséretében, aki Szakály-Hőgyészeu beszéddel fogadta volt az államfő képviselőjét. Gróf Apponyi Gézéné sz. Széchenyi Paula grófnő és gróf Apponyi Ká- rolyné sz. Windischgraetz Aglea hercegnő a kastély emeleti halijában várták és üdvözölték a királyi herceget. Tizenegy órakor kezdődött a nagyvendéglő előtti téren felállított szobor leleplezése, amely egy rohamifi Hőgyészen. sisakos, kézigránátot dobó harcost ábrázol. A szobrot másfél öl magas pálmák ligete vette körül, melyek hatalmas legyezőiben sejtelmesen susogott a májusi szellő, lobogtatva a köztük elhelyezett nemzeti zászlókat. Pálmák és magyar zászlók . . . Öh Piáve! A szobor előtt a pécsi honvédzenekar helyezkedett el a disz szakasz jobbszárnyán, amely előtt a tábornagy marsall-bottal kezében a Himnusz hangjai mellett lépett el. Szemben a hőgyészi hadviseltek százada állt, jobbszárnyán a dekorált emberekkel, kik közül a főherceg többeket megszólítással tüntetett ki, sőt egyeseket fel is ismert, mint volt katonáit. A katonai fogadás után tábori mise volt az emlékmű mögött, me lyet Berta Lajos századoslelkész celebrált Léh József hőgyészi plébános és Lányi Emil pécsi hitoktató segédletével. Az oltársátor előtt karosszé kék voltak felállítva, melyekben a kormányzót helyettesitő altábornagy, a főherceg és kísérete, a katonai személyiségek, a megyei képviselői, a grófi család helyezkedtek el, háluk mögött pedig a sajtó képviselői ültek. A közönség állva hallgatta vó gig a misét, melynek megfelelő fázi sainál az „Imához“ kürtjeire a disz szakasz parancsnoka imát v zényelt, a „Tüzelni“ szignálra pedig disztüzet adott ismételten a csapat. Az egész szertartás alatt ha Iható csendes sirás a lövések eldördülése után mindig oly szivettépően hangossá lett, hogy kevés szem maradt szárazon, hiszen 113 hősi halott tragikumára emlékeztettek az össztüzek. Mise után a tábori lelkész felszentelte a szobrot és lelkes egyházi be szédet mondott, mely után az uj dalárda elénekelte a magyar H szék egyet. Ekkor gróf Apponyi Károly ny. vezérkari alezredes háborús tábori egyenruhában lépett elő és a főherceg előtt katonásan meghajtva ma gát a szónoki emelvényről a következő beszédet tartotta harsány hangon és kiváló szónoki készséggel: Királyi Fenség! Nagyméltóeágu Uraim! Mélyen tisztelt közönség! Midőn Hőgyész nagyközség elöljárósága fölszólított, hogy a világháború folyamában hazájuk védelmében elesett hős fiainak állítandó emlékmű leleplezése alkalmából beszédet tartsak, ezt első pillanatban elfogadni haboztam, mert részemről két okból szerénytelenségnek véltem az en^emet végtelenül megtisztelő óhajuk elvállalását: egyrészt,- jelenleg nem vagyok Hőgyész lakója a szoros értelemben, másrészt, mert hiszen én éppenséggel nem vagyok erre alkalmas szónok. Kétkedésemet azon érveléseim hallgattatták el, hogy Hőgyész fia vagyok én is, mert itt születtem, itt töltöttem egész ifjúságomat, hőgyészi illetőségű vagyok, Hőgyész fiának érzem és vallom magamat testestül, lelkestől. Bevallom, hogy ezen képességemet túlhaladó vállalathoz főképen azért volt bátorságom, mert életem javarészét a katonai szolgálatnak szántam volt, vagyis ugyanazt az egyenruhát hordtam, mint azok, kiknek ünneplésén ma egybegyültünk. Elnézésüket és engedelmüket kérem tehát, hogy mint Hőgyész fia, mint volt katona, hős pajtásaim ünneplésére néhány szót szóljak. Egy mesét akarok Önöknek elregélni. Nagy izgatottság uralkodott sok millió év előtt a menyországban, midőn ismeretessé vált az Úristen szándéka, hogy a világ teremtésének utolsó korszakában az állatok teremtése kerül sorrendre. A raenyországi műhelyek ugyanis azt a parancsot kapták, hogy minden egyes állatot egy jellemző tulajdonsággal lássanak el, melyen örök időkre megfigyelhető és megismerhető legyen földi kalandozásai közepette. Eme parancs teljesítésében kapta a sas rengeteg látóképességét, a szarvas kitűnő hallását, a ló kiváló gyorsaságát, a kutya hűségét, az igavonó állat kötelességtudását, a szamár egykedvűségét, a fecske villámgyors repülését, a galamb ama képességét, hogy az egyszer megtett utat minden körülmény közt éjjel*nappal ismét megtalálja. De ezzel a mennyei műhelyekben még sem szűnt meg az izgalom. Isten ugyanis legvégén az embert teremté és mert el nem árulta még abbeli szándékát, hogy az embernek hallhatatlan lelket akar adományozni, bizony törték fejüket angyali munkásai, hogy mivel különböztessék meg az embert a többi állatoktól. Mert hát elfogyott már műhelyükben mindenféle ingrediencia, üresek voltak a fiókok. A legutoljára teremtett embernek a mindenféle tulajdonságból már csak kevés jutott: nem lát oly étesen, mint a sas, nem hall miként a szarvas, kevésbbé gyors, ke- vésbbé kitartó a lónál, szaglása, orientáló képessége vajmi csekély. Ekkor örömrepesve közeledett egy angyali munkás; rátalált egy fiókra, melyből még semmit el nem fogyasztottak, mert nem vették volt észre. Meg volt a megkülönböztető, jellemző tulajdonság az ember számára. És mit gondolnak, mi volt az utolsó fiókban ? A kegyeleti A népeknek ősrégi szokása, hogy polgártársaiknak, kik nemzetükért halhatatlan érdemeket szereztek, kik országuk hatalmát, hírnevét gyarapították, emléket, szobrot emeltek kegyeletük kifejezéséül. Ilyenképen szobrot kaptak bölcs királyok, nagy politikusok, mert az ország határait, befolyását kiterjesztették, vagy belső jólétét, hatalmát gyarapították ; nagy hadvezérek, mert az ellenséges támadásnak -veszedelmét elhárították; tudósok, művészek, mert találmányaikkal, művészi teremtésükkel nemzetük hírnevét, kultúráját az egész világ hasznára nagyobbitották. Kérdem .Önöket: vaijon mi volta világháborúban elesett fiainknak megörökítésre méltó érdeme? Hiszen nem tudták megakadályozni, hogy hazánk határait az úgynevezett világbéke le ne rombolja, hogy ezer éves országunk legnagyobb részét áruló és ellenség el ne kobozza, hogy virágzó hazánk gazdasági és pénzügyi helyzete oly mély pontra ne sülyedjen, hogy azoktól vagyunk kénytelenek talpraállitásunknak eszközeit kérni, akik bennünket tönkretettek. Hát látszólagosan hiába hozták életüket áldozatul a haza oltárán. De nem, ezerszer nem... Külföldön a világháború szülte és a fize- te t sajtótól növelt gyülöK-tnek köde emelkedőiéiben van, az igazság sugara lassan- las-an keresztül tör rajta. És őszinte emberek körében már már kifejezést nyer a meggyőződés, hogy Magyarország a háború előidézésében ártatlan egyrészt és hogy másrészt a sokajku, de magyar katonát senki, de senki soha le nem győzte. Ezt a faktumot hirdetik Oroszország napperzselte, vagy hóbefujta síkjai, hirdetik a Kárpátok jeges bérce', Románia lejtői, Szerbia kietlen, kopár hegyei, Albánia mocsarai, Olaszország forró talaj % az Alpesek égbemeredő csúcsai. Mert a sokajku magyar katonák, mert elesett hőseink a világon a legbátrabbak voltak. De nem csupán bátrak I Mintaképei voltak a hűségnek, a becsületességnek, a szívós kitartásnak, az áldozatkészségnek, a hazafiságnak, az engedelmességnek. Ezen tulajdonságaikkal hőseink világszerte hirdették a magyarok erényeit Gyarapították nemzetünk hírnevét. Ezen erényeket örökségül hagyták utódaiknak, fiatalságunknak. Példájukkal ezen erényeket megerősítették, megújították bennünk visszamaradottakban. Ezen erények hazánknak olyan tökét jelentenek, mely többet érő a világ minden aranyánál, minden győzelménél, minden pillanatnyi jóléténél. Ezeh erényekért az egész világ irigyelni fog bennünket ha egyszer utat tört magának az igazság I Ugy-e nem hiába áldozták tehát fel vérüket elesett hőseink a haza oltárán? Ha Isten angyali munkásait most végig küldené a világon sok százezer év lefolyta után, hogy kutassák, vájjon találnának-e kegyeletet az emberiségben a világháborúban elesett hős fiaik iránt, bizony igen különböző jelentésekkel térnének vissza azok l A világháború névleges győztesei igaz, megemlékeznek azokról, kiknek álgyőzelmüket köszönik. Londonban, Párisban még az *ismeretlen katonának“ is emeltek szobrot, hogy azokat a szegény áldozatokat megtiszteljék, kiknek neveit, sírjukat senki sem tudja. Undorral fordulnak el az ég kiküldöttei azon országok határairól, melyek létüket, viszonylagos jólétüket azzal érték el, hogy a világháború végén áruló kézzel marcangoltak szét bennünket. Ott ugyanis nem a hűségben, hazafiságban, kötelességtudásban és bátorságban elesett hősöket tisztelik, hanem azokat, kik az árulásban vesztették életüket. A valódi hősöket ott még szóval sem szabad említeni. De annál nagyobb örömmel jelenthetnék, hogy a szerencsétlen, összezúzott, tönkrement Magyarországban, mely végeredményben a lezajlott világháborúnak legnagyobb vesztese leit, mely a legkisebb hasznát látta annak, hogy fiai életüket a haza oltárán feláldozták, változatlanul, csorba nélkül él a kegyelet Ennek gyönyörű példáját adta Hőgyész nagyközség ts, midőn elöljárósága tdnto- ritharatlan buzgósdggal, akadt ily t nem ismerő kitartással mozdította elő Hőgyész áldozatkész lakóinak óhaját, hogy a világháborúban elesett hős fiáinak emléket emeljenek. Legyen szabad a mondottakból levonnom következtetéseimet: A világtörténelem bizonyítja, vallásunk tanítja, hogy a népek végeredményben jólétüket, vagy pusztulásukat saját maguknak köszönik, aszerint, amint erény vagy a bűn kerül túlsúlyba életükbe. Nos: egy olyan nép, nemzet, ország, melynek hős fiai a hűség, tisztesség becsület, önfeláldozás, hazaszeretet ragyogó példáját adták, azt vérükkel megpecsételték, amelyben tehát magasztos erények élnek, köztulajdont képeznek, egy nép, nemzet, ország, mely elesett fiai iránt ilyen önzetlen kegyelettel viseltetik, — teljes meggyőződéssel állítom — nem pusztulhat el, hanem végeredményben naggyá, virágzóvá kell lennie. Igenis: Hazátokért elesett hősök, nem hiába volt hősi áldozatotok I Vértanú háláitokká! bebizonyítottátok hiteteket az Istenben, a hazában, a jövőben; ugyanezt valljuk mi is, mert: r »Hiszünk egy Istenben, Hiszünk egy Hazában, Hiszünk egy isteni örök Igazságban, Hiszünk Magyarország feltámadásában. Ámen.« A nagyhatású beszéd után Ooerrittér Ferenc községi biró néhány szóval gondozásra átvette a szobrot és azután a dalárda énekelt. Következett a megkoszorúzás a következő sorrendben: József főherceg, (a kormányzó nevében Maxon altábornagy már korábban letette a koszorút), a honvédfőparancsnokság képviseletében vitéz Balassa altábor^- nagy, a vármegye nevében dr Eri alispán, vitéz Tihanyi Szilárd őrnagy székkapitány, a hadiözvegyek nevében özv. Török Miklósáé, a hadiárvák, a község nevében Grélinger főjegyző, a hadviseltek képviseleté-
