Tolnamegyei Ujság, 1920 (2. évfolyam, 1-54. szám)
1920-06-26 / 27. szám
II. évfolyam Szekszárd, 1920 junius 25. 27. szám. Szertesztöség es kiadóhivatal: SzekszárdiNépbank époletében. Telelonszim 85 és 102. Előfizetési ár: égési évre 60 K, félévre 32 K, negyedévre 17K. Vidélceo : 65 K, 35 K, 19 K. — Egyes szám ára T50 K. Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. Megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések érái: A legkisebb hirdetés dija 2%koroca A hirdetés az utolsó oldalon egy 60 miliméter széles hasábos milíméter soronként I koronába, a szöregoldalon I korona SO fillérbe, a hírrovatban elhelyezett relclia- hlr 2 koronába kerül. Családi hírek és villalatl hirdetések külön árszabás szerint. Számüzöttek. Minket, úgynevezett menekülteket napról-napra annyi inzultus, annyi fájó megalázás ér nemesük a piacon, péknél, de birlapot olvasó, a helyzetet mérlegelni tudó intelligens emberek részéről is, hogy vérig sértett magyar lelkűnkből ki.kívánkozik már végre egy tikakozó sóhaj, magyarázó szó. Menekült elnevezés nem illik most ránk. Menekültek voltunk 1916-ban, amikor a rabló módjára ránk tört oláh csorda golyóinak fütyülése közt, 63-ad magunkkal szorongtunk i mar- bakücsibac, amikor minden értékünket otthagyva, kis kézitáskánk tartalma volt egész vagyonunk. Futott akkor a földmives, egy-két marháját hajira maga előtt; otthagyta műhelye» ar. iparos ; néptelenné váltak es- lélől-roggeiig falvak, városok. Puszta életet mentette mindenki, hiszen íibgyanyáiiik elbeszéléséből még élteit lelkűnkben az 1848-as cnyecii, ubrudbányai vértűrdők emlékei, nz oláh táj vadállatiasságát ismertük. De most, az 1919. december 24-én hi'f «korosán, szalmakalaposan, de azért zeneszóval bevonuló „dicsősége*“ megszálló sereg elől nem menekült senki. A forradalom első napjaiban helyben oláh légiók megalakulása adta az első tórdöíést magyar szivünknek : ettől kezdve állandó temetés, a magyar Erdély, hazánk jobbkezének (Kossuth szavai) sírba tevésének voltunk tanúi nap- ról-napra. Oláh lobogó lengett az átvett igazságügyi, pénzügyi palotákon, a Himnusz helyett magyargya- lázó oláh énekek hangzottak az állami iskolák falai között. S a szélűt k bocsátott tisztviselők járták & munkakeresés kálváriáját. Magyar vidéken még akadt kapálásra, tégla- hordásra, favágásra munkaalkalom, de a szász gazda nem merte felfogadni az állásából elbocsátott tisztviselőt, mert az ilyen „együttérzésé ért“ keserves internálás lett az oláhok részéről a Uzetség. Gyárost, iparost, kereskedőt iparengedélyük elvételé vei fenyegették meg a prefektusok, (as oláh fószolgabirák) ha magyar tisztviselőt alkalmaznak. A hónapok cla fizetés nélkül levő csaláüfentartó ott állott tehetetlenül, ökölbe szorított kézzel, — az asszony csak keveset kereshetett ismerőseinek végzett varrás-horgolással, — sorra kerültek hát előbb az ékszerek, kedves emlékek, aztán a nélkülözhető edények és rendre mind több-több. Az íróasztal sem kell már, dídcs akta, füzet, amit rajta fogalmazni, javítani kelljen. A kredenc is fölösleges, hiszen nincsen egy épfülücsésze már a házban. A zongora is mehet már, botozás jár egy rajta eljátszott magyar népdalért. És ahogy ürült a lakás, úgy telt a szív és lélek fájdalommal, kétségbeeséssel. Láttuk magyar hazánk pusztulását. És egyszerre jött a kiutasító rendelet. El kellett hagynunk szülőhelyünket, a szeretteink sírjával megszentelt földet, csak azért, mert magyarok vagyunk. Mert nem tudtuk a magyar hazának tett szent eskü- vést gyáva meghunyászkodással megszegni, királyunkul egy idegen bitorlót elismerni, mert inkább viseltük keblünkön a meggyalázott, sárban tiprott, elégetett nemzeti IoboI I gónk porát, minthogy meghajoljunk egy idegen, jogtalanul ránk erőszakolt zászló előtt. Régen, magyar dicsőségek, gyászok hőskorában halállal büntették, mim testen nőtt vadhúst kivetették maguk közül a hazaárulót; most úgy látszik, nekünk vétkünk az, hogy nem adtuk el behódolásunkkal magunkat és magyarságunkkal a hazát. Vétkünk az, hogy nekünk, számkivetett magyaroknak is kell fedél, mely alá sok szenvedéstől meggyötört lelkűnkkel elvonulhassunk, hogy a mi testünk is megkívánja a magyar töld termelte ke- nyeoet. Hej, mert de sokszor némán tűrt sértegetés, gyalázás mindennapi táplálékunk sója. „Afféle menekült“, — .Minek jöttek ide szegény Magyarország nyakára“ megjegyzések hangzanak el intelligens emberek ajkáról és „lusta dög menekültjei* a címünk azok ré széről, akikkel egy kenyérsütés közössége Összehoz. „Iparos, röldiuives miért nem jött el, csak a tétlen, in- gyenélőskődó hivatalnok, úri osztály V“ Ez az állandó és egyre fokozódó vád ellenünk. Igazuk van. Iparos nem jött el Erdélyből, mert azt dédelgeti a rászoruló oláh. A földmivest sem üldözte ki. Nem vehette el földjét, mert akkor az oláh testvér és a hehódolt szász földjéu is osztozkodni kellene. De a tanult osztálynak pusztulnia kellett, mert tudta az oláh, hogy ez, uagyarságá- hoz való szívós ragaszkodásával kerékkötője lenne a tűzzel-vassal dolgozó oláhositásnak. A kalapács csak csattogjon, teremjen a föld is, mert kapára, kenyérre szükség vau, de a kultúra visszaeshetik egy fél századdal is, legalább közelebb kerül egymáshoz az elmaradt Románia és a magyar szón kimüvelődött erdélyi románság. Mi „urak“ ezért vagyunk itt. És lustaság a másik vád ejleDÜuk. Férjünk hivatalban, iskolában töri a szellemi munka rögöB földjét, fát vág, vizet hord, cipőt talpal üres idejében. Mi nők meg mikor lustálkod- 1 hatunk, amikor a háztartás ezernyi gondját, baját egyedül, segítség nélkül viseljük ? Pedig talán nem is vagyunk ilyen munkához szokva. Cselédei vagyunk önmagunknak, de vé-. gezzllk dolgunkat zúgolódás nélkül, a jól végzett kötelesség megnyugtató tudatával. És mégis akadt állítólag ári nő, szinte nem hihetem, aki pa- nasskodott, hogy a menekült nők között nem kap valakit napi 2—3 órai cselédmnnkára. Magyar testvéreink, ne keserítsék még jobban száműzetésünk amúgy is eléggé keserű kenyerét. Hazánk sebe talán a mi szivünkön át vérzik leg- ' jobban, mi tudjuk igazán, milyen drága kincseket téptek le alattomos elleneink drága testéből! Nekünk is volt nem is olyan régen napsugaras, derűs otthonunk, szerető, baráti körünk, de a világfelfordulás rettentő vihara kidobott fészkünkből. Lehetséges e, hogy édes magyar testvér az, aki fejünk felöl a fedelet, a szánkból a falatot sajnálja ? Az ellenségektől magyarságunkért ért bántalmakut emelkedett lélekkel, büszkén viseltük. „Bocsásd meg Uram, nem tudják, hogy felfuval- kodott gőgjükben mit cselekszenek 1“, i de soha nem gyógyuló sebet üt lelkűnkön minden szó, sértés, mely | Árpád unokája ajkáról száll le eile- ! nünk. Ha együttérzést nem fakaszt szivükben egy édes anyának, magyar hazánknak sorsa, boritsák rá a közöny páncéiát, hogy ne törhessen át 1 rajta a sebet ejtő sértés nyila. J És ne hívjanak minket menekül- | teknek. Nem azok vagyunk mi, ha- i nem drága hazánknak testvéreink j közé kivetett ezámüzöttjei. De „Lesz még egyszer ünnep a világon !“ és i ismét hallhatjuk majd fenyves erdők i méla muzsikáját, kristályvizü, pisz- ; trángos csermelyek vidám csobogá- j sát. .Szentül hiszem ezt. Akkor talán j csak szomorú álomként emlékszünk I vissza testvéreink bánásmódjára. Egy erdélyi asszonyMegjelent a termésrendelet. A kormány a búza, rozs és kétszeres termésének egy részét később megállapítandó áron közcélokra le- foglalja, mig minden egyéb termés ezentúl szabad és a termelő azzal legjobb belátása szerint rendelkezhetik. A gabonát azonban állatokkal feletetni nem szabad és az ország belterületén, vagy a határokon túl "szállítani csakis szállítási igazolvánnyal lehet. A szabadforgalom alatt nem értendő az, hogy a termelő bárkinek bármily mennyiségű kenyérmagvat adhat el, hanem szabadvásárlás utján is mindenki csak annyi bazát, és rozsot vásárolhat, a mennyire 1921. évi augusztus hó 15 éig' normális fogyasztás mellett szüksége van. Ellenben továbbeladás céljaira búzát, rozsot, kétszerest, valamint ezeknek őrleményeit sem kereskedő, sem más nem vásárolhat, kivéve olyan malmokat, amelyek erre a kormánytól engedélyt kapnak. Egyéb gabo- nane/nüek, valamint tengeri és hüvelyesfélék, minden korlátozás nélkül bocsáthatók forgalomba. Ezeknek eladása és vásárlása teljesen szabad. A hatóságilag igénybe vett gabo- j na-készletekből hatósági lisztellá- , iásra tarthatnak igényt a nemzeti hadseregnek és a közhatóságoknak, közhivataloknak és közintézeteknek tényleges szolgálatban álló, vagy nyugellátást élvező tagjai és alkalmazottjai, úgyszintén a nyugellátásban részesülő hozzátartozói, továbbá azon ellátatlanok, kiknek évi jövedelme a 25,000 koronát meg nem haladja, valamint ezek hozá- tartozói és velük közös háztartásban élők. Azt, hogy a hatósági lisztellátásban részesülő egyének foglalkozási ágak szerint fejenként és havonként hány kiló lisztre és milyen áron tarthatnak igényt, azt a közélelmezési miniszter külön fogja szabályozni. * Az 1920. évi termésből beszolgál- j tatandó gabona összegyűjtését és fel- j őrlését a kormány az Országos Köz- ! ponti Hitelszövetkezetre és a Hsd- i gyára, illetve ezek központi áru- gyüjtő szervére : a Magyar Szövetkezeti Központok Áruforgalmi rt.-ra bízta. A részvénytársaság minden vármegyében megfelelő kirendeltséget, illetve fiókintézetet állított fel és ezek fogjak az egyes községekben a gabonagyüjtést lebonyolítani. Bodor György, a dunafőldvári kerület nemzetgyűlési ke’pviselője a Ház junius 23 iki ülésén a Palotapusztai közalapítványi birtok bérbeadása ügyében intézett hosszabb interpellációt a vallás- és közoktatás- ügyi miniszterhez. Elmondta, hogy a h&dirokkantak és hadiözvegyek közül a nincstelenek összeálltak és szövetkezetbe tömörültek azzal a céllal, hogy az alapítványi birtokot bérbe vegyék, ö felkereste a minisztert és arra kérte, hogy ne tűzzön ki versenytárgyalást, hanem juttassa a birtokot a hadirokkantaknak annyival is inkább, mert az ő általuk felajánlott 110,000 korona összeggel szemben a régi bérlő csupán 60,000 koronát Ígért. A miniszter megígérte, hogy ilyen értelembefa fog eljárni. Azonban a miniszter titkára meghiúsította a dolgot, dacára annak, hogy a szövetkezet hajlandó volt 130,000 koronára felemelni a bérösszeget. Dacára annak, hogy a miniszter kijelentette, hogy a bérletet a szövetkezetnek juttatja, a verseny- tárgyalást mégis kitűzték, amelyen a szövetkezet 140,000 koronát ígért, a régi bérlő pedig 150,000 koronát. Kifogásolta, hogy a keresztény kurzus idejében a hazájuk szolgálatában megrokkanlakkal szemben ilyen elbánást tanúsítanak. A miniszter úgy óhajt a dolgon segíteni, hogy a birtok felét a szövetkezetnek, másik felét pedig a régi bérlőnek akarja adni. Sajnos azonban, a birtoknak az értékesebb részét a régi bérlőnek akarják juttatni. — Bodor György a Ház élénk éljenzése közben a miniszter sürgős orvoslását kérte ebben az ügyben. Dr. Sebestyén Gyula Szekszárdon. Előkelő vendége volt a héten városunknak. A magyar tudománynak a külföldön is elismert, nagyra- becsült képviselője dr. Sebestyén Gyula udvari tanácsos, a Nemzet: Muzeum igazgatója, több tudományos társaság tagja és a Folklore Fellows magyarországi elnöke jött el hozzánk, hogy a gyermekekben és a felnőttekben egyaránt felkeltse a néphagyomány kutatása iránt az érdeklődést. Sokan az első hallásra talán azt gondolják,, hogy mikor ezer és ezer Dyomoruságban vergődünk, akkor nincs más sürgősebb tenni valónk, mint néphagyományok, babonák, népmondák, dalok, stb. gyűjtésén törni a fejünket ? Tévednek, akiknek agyában ez a gondolat villant meg. Ez a tudomány és ennek művelése ennek a széttépett országnak és a barbárok szolgaságába kényszerűéit magyar népnek az életet jelenti. Ezzel a csendes tudománnyal, a műit emlékeinek összehordásával, terjesztésével, megértése- és megérle- lésével lehet kiolthatatlan lánggal felgyújtani a magyar irredentizmus tüzét, amely az egyedüli biztosíték,
