Tolnamegyei Közlöny, 1918 (46. évfolyam, 1-50. szám)
1918-03-03 / 9. szám
XLVI. évfolyam. 9. szám. szekszárd, 1918. március 3. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség: Fürdöház-ulca 1129. szám, Hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Telefon fi. Kiadóhivatal Telefon 11. Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők. Felelős szerkesztő: HORVÁTH IGNÁCZ Megjelenik hetenként jegyszer, vasárnapon. Előfizetési ár: Egész évre24K, Va évre 12 K, V« évre 6'— K Számonként 48 fillér e lap nyomdájában. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 16 korona, további sor 60 fillér. — Nyilttér: garmond soronként 100 fillér. Huszonegy tanító. 1 A katonai és polgári erények kiválóságainak kitüntetéseivel teli Budapesti Közlöny cimü hivatalos ftp olyan hirt közöl legutóbbi egyik számában, amelyet szégyenpirral olvasott minden ■ hazáját szerető magyar ember. Nem kitüntetést tartalmazott a gyászkeretbe kivánkozó közlemény, hanem pellengérre állítást, megbélyegzést.' Azt adta hírül, hogy a kultusz- miniszttr huszonegy görögkeleti román tanítót „hazaftatlan magatartásuk . miatt állásuktól fegyelmi utón elmozdított és kimondta, hogy öt éven belül tanítói állásra nem alkalmazhatók.“ Tudjuk nagyon jól, a román árulás, Erdély pusztítása, székely véreink hontalan vándorlása, soha jóvá nem tehető, soha ki nem engesztelhető szenvedések és könynyek rejtőznek á huszonegy román tanító „ hazafiatlan* magatartásuk “ mögött. Nem kutatjuk, hogy a megcsapolásra érdemes huszonegy oláh tanító elcsapása és 5 évig való v eltiltása a tanítóskodástól riyujt-e csak valamelyes elégtételt 3 is a hazaárulásért. Azt sem, hogy az 5 büntetési év után lehetnek-e ezek még mél- tók a néptanítói hivatásra. De az okvetlenül megfordul minden gondolkodó főben, hogy a huszonegy vad oláh népnevelő nemcsak az oláh betörés alkalmával volt hazafiatlan magatartással a szent István koronájához tartozó magyar, szülőföldjéhez, hanem a háborút megelőzően is talán egy egész emberéleten át nevelte a keze alá került oláh gyermekekbe a dákó-román érzelmeket, ojtotta beléjük azt a hitvány jellemtelenséget, amely Romániát hiénapolitikába és ellenünk rabló háborúba vitte. Azokat a romániai becstelen politikai élveket pláritálgatta fez a huszonegy oláh tapitó a mi erdélyi1 oláh gyerekeinkbe. És hogy nem eredménytelenül, tanú rá a parlament választójogi bizottságában legutóbb elhangzott megállapítás, hogy az oláhokkal együtt 80000 románajku erdélyi lakos hagyta el, mint a visszavonulásra kényszerült ellenség* cimborája: Erdélyt, Nincs okunk sajnálni a. dezentor oláh lakosságot, hiszen államhatalommal való kitelepítésük is indokolt volna, de mikor a huszonegy és még több oláh tanító éveken át zavartalan űzött népmérgező tanító munkáját és ezzel ' általában a népnevelést ilyen megdöbbentőén fontos oldaláról állította elibénk a világháború: nem térhetünk napirendre a huszonegy oláh tanító esete fölött azzal, hogy á hivatalos lapban publikált kultuszminíszteri Ítéletet elolvassuk, annak hatása alatt hazafias megbotránkozást érzünk. Ebbői -a sajnos, nem'egyedül álló, tehát Több hasonló esetből tanulnunk kell: Meg kell tánulnunk, hogy a magyar népnevelés a fundamentuma az önálló. magyar államnak. Meg kell tanulnunk, hogy az ellenséggel szemben helytálló katonai erényt, a házaszeretetet és kötelességtudást már áz iskolában kapja a katona. Nem kisebb szaktekintély, mint aimak idején Bismark, majd most Hindenburg mondta, hogy a német győzelmek a német Schulmeisterek (tanítók) érdemei. Magyar fiaink is tanulságot tettek ennek a tételnek igazságáról a harctereken. Itt vannak a mi 44-es bakáink, a 19-es meg a 17-es vitéz honvédeink, kiknek vármegyénk hazafias tanítósága csepegtette lelkűkbe a hazaszeretet csoda balzsamát. De szomorúan igaznak bizonyult e tétel megfordítása is különösen oláh és szerb anyanyelvű katonáink és polgári elemeink hazafiatlan-magatartásában. Szabadjukra hagyott felekezeti, nemzetiségi népoktatásunk müve volt ez mind. Nemzetiségi népnevelésünk államosítását oly eminens állami érdekűvé tették a huszonegy oláh tanító és hasonlók esetei, hogy a magyar hadsereg régi nemzeti aspirációnkkal egyenlő rangú kérdés a magyar népnevelés. És amikor a demokratikus kormány szellem egyidőben vette rendszabályozás alá Apponyi kullusz- miniszter rendeletével a román tanítóképzőket a felekezeti autonómia kérdésének megoldásával, helyesen mutatott rá a jövőben követendő két főirányra: igenis, legyen meg a felekezeteknek önkormányzati joguk,, de ne élhessenek azzal a magyar állameszme veszedelmére. A magyar katholicizmus, a református felekezetek, a magyar zsidóság soha • nem. használta és használja autonom jogait az állami érdekék ellen, de a görögkeleti szerb és román felekezetek népiskolai működését megbízhatatlan színbe tárta elibénk a világháború. Amit a tanítóképzőkön kezdett Apponyi Albert, azt folytatni kell a népiskolákon. Ha “semmiben, úgy ebben a kérdésben a | Bánffy sovinizmusát igazolta a háború TÁRCA. A NÉMA ŐRSZEM. A- havas vártán oly fehér 3 föld ! . . . Fölötte hosszan, éles szét süvölt. Egy őrszem áll ott, — körötte zug a vész — Könnyes szemekkel, messze-messze néz! Könnyes a szeme ... tán szive beteg? . . .-^ Oly hideg az éj I — fázón megremeg. — Mintha valami lehúzná §zemét — És megszorítja jobban fegyverét! De az álomnál nincs hatalmasabb. fyi őrszem ‘szeme lassan leragad. Kéklő ajkán egy mosoly átsuhan, — És még valamit suttog boldogan! A havas vártán kegyetlen a tél.. . . Valamit hóval szórt tele a szél!, Mint fehér báb állt ottan silbakot; A téli éjben égy szegény halott! Szilvia. — A »Tolnamegyei Közlöny« eredeti tárcája. — v Irta: Major Imre. „A legjobb lakást adtam a hadapród árnak. Elegáns szoba, villany stb. s ami a fő, elsőrangú kis nőcske van a házban — Szilviának hivják — és csak egy fal, csak egy vékony fal az egész . ’£ okoskodik a szálláscsináló tizedes. Szó nélkül követtem az elhagyott lembörgi utcákon. „Az lenne az“ mondja egy csinos házra 1 ~ te mutatva. Előre szalad, a házban s hallom a hangját, amint kiabálja; „Kisasszonyka, kisasz- szonyka, itt van ám a hadapród ur 1“ Ügyet sem vetve a háziakra szobámba mentem, ahol már legényem saját Ízlése szerint forgatta fel a rendet. Tompa nehéz zaj hallatszott messziről, szétszakadt gránátok durva hangja, egyforma morajló robbanások. Sokáig aggódva hallgattam e szokatlan szomorú muzsikát s valami kárörvendő hang fülembe dörögte, holnap már te is ott leszel, holnap már te is ott halsz! meg . . . „Ha a hadapród- urnák valamire szüksége lesz, szívesen'szolgálunk* mondta egy lágy női hang. Komoly tépelődésemből fel sem ébredtem, csak arra emlékszem, hbgy apró kéz volt az enyémben, hogy szürke szempár fürkészett rajtám 8 hogy zavartan, mormolva mondtam a nevem. Köszönjük — Szilvia kisasszony — felelte helyettem legényem — köszönjük. Pár nap múlva már megszoktam a furcsa hangokat, már nem tudott komorrá tenni, de mintha már is feledtem volna. Első hétén már ismertem a várost. Szilvia, a hűséges kis pajtásom sok okossággal magyarázta a régi épületeket* múzeumot, képtárakat, hires lengyel festők képeit. Órákat töltöttünk Jan-StykA' hires képe előtt s kipirult az elragadtatástól arca, amikor Kosciuskorói zengett rapszódiát. Később ez lett legkedvesebb helyünk. Szilvia azok közül a leányok közül való volt, akiket az ember egyszer - lát, megszeret és soha többé feledni nem tud. Szürke, ábrándos szeméből azt lehetett' volna olvasni,- hogy csak szeretni, szeretni tud. Ifjú leányos arcának halvány rózsája, hangjának elégikus muzsikája, lelkének romantikus szén timen talizmusa ellenállhatatlanná tették. Mikor a képtárban elsietett egy akt előtt, kiszínesedtek halvány rózsái, az ártatlanság pírja égett arcán . . . olyankor tünemény volt, ilyenkor szent volt előttem . . . Egy napBUgares délután a Kilinskiegó park gyönyörű labirintjei között voltunk. Pazarul rendezkedett itt be a természet, melynek egyszerre vettük észre minden báját, minden raffínált szépségét, Oly édesen muzsikált a hangja Szilviának, mint madáré, mely fogságból szabadult, határtalan volt most jókedvében. Karjaink szorosan érték egy máét -s mámoros melegség a nyár bóditó balzsama, buja, zenéje zsibongott tagjainkban. Tikkasztó forró volt közöttünk a nyári 'levegő. Kezét kezembe vettem, lázas, forró volt az, szürke szemében lángok lobogtak s éreztem, mit érez s már azt akartam, amit ő akart, hogy foraó ajkaink remegve közeledjenek egymáshoz, hogy érezzem a szeplőtelenednek első bűnös mámorát, ő is ezt érezte, ő is ezt akarta, nem, ajka nem mondta, csak ereinek eszeveszett lüktetése s én vadul ajkamhoz szorítottam . . „ \ Vékonyan erezett pillái lezárultak, erőtlen keze kicsúszott az enyémből . . . Szótlanul mentünk házáig, mintha szomorúak lettünk volna, némán búcsúztam tőle s e pillanatban úgy éreztem, sohasem szabad többé véle találkoznom ... * De nem úgy történt. A legjobb és ^ elválaszthatatlan barátokká lettünk, mintha azon egyetlen csők által örökre összefortunk volna. Átjött már szobámba is s szüntelen a má
