Tolnamegyei Közlöny, 1918 (46. évfolyam, 1-50. szám)
1918-09-08 / 36. szám
36. ízűm. ILDI. évfolyam. Szennául, 1918. szeptember 8. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség: Fürdőház-utca 1129. szám, hová a lap szellemi részét illelő minden közlemények intézendők. Telefon 11. Kiadóhivatal Telefon 11. Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények fntézendök. Felelős szerkesztő: HORVÁTH IGNÁCZ Megjelenik hetenként egyszer, vasárnapon. I Előfizetési ár: Egész évre 24 K, Vs évre 12 K, V* évre 6’— K Számonként 48 fillér e lap nyomdájában. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 16 korona, további sor 60 fillér. — Nyilttér: garmond soronként 100 fillér. Tolnauármegye közönségéhez. Még mindég arat a halál. Kettős rendeket vág. Egyiket , a harctéren. A másikat idehaza. Jobban mondva, véres munkáját itthon teszi teljessé. Akit a gyilkos golyó megkímél, halálos betegség csiráit hozza haza- a — kavernákból. S a fogság idegölő magánya, a hontalanság, az édes otthon-vágy megőrli a lelket és a testét... A háború áldozatainak véres statisztikáját a tényleges harcok majdan való megszűnése után sem lehet még jó egy néhány évig lezárni. Az áldozatok száma, bár fogyó arányban, de még azután is szaporodik. Nem apad el háteaz árvák könye. Annál siróbbá, panaszosabbá válik az elésett hősök hitvesének, hozzátartozóinak jajszava. Nyög, mint a sírból feltörő hang. Sürget, panaszol, — vádol és — méltán. Mert nézzünk csak körül. Most már megállapíthatjuk: mily készületlenül mentünk bele az öldöklő háborúba. Tartamát hónapokra számítottuk ki papiroson s már az ötödik éve verekszünk. A harc gyilkoló eszközei azóta ugyan tökéletesedtek, sőt egyre tökéletesednek. Jobban, biztosabban tudunk ölni, pusztítani. De kétséges, hogy jobban tudjuk-e, 'kivált a — láthatatlan sebeket gyógyítani, a könyeket letörölni ? Mert ha az emberbaráti intézményeinket tekintjük, vájjon nyugodt lélekkel elmondhatjuk-e, hogy ezen a téren is megtettük minden kötelességünket? Nem kell-e pirulva beváltanunk, hogy még azok a lekicsinyelt kis népek is előttünk járnak? Hát a nagyok? És ellenségeink? Bizony ezek mind megelőztek bennünket a háború előtt' is. Már akkor védték a csecsemőt, a jövő katona-anyagát. Ezért erősek. S hogy csak egyet említsek, tucatszámra állottak készen tüdőbeteg szanatoriumjaik, amelyeket csak bővíteni kellett, hogy sok ezerszámra fogadják be a háború félhalottjait s azoknak legalább egy tekintélyes részét visszaadják a munkás életnek. Nem hiszem, hogy ellátatlan, utcán botorkálva kéregető vak katonát Német-, Angol- vagy Franciaországban megtűrne a társadalom? S hogy akadna ott sántabéna, ki csak azért nem dolgozhat és azért kell — koldulnia, mert nincsen pénze a hazaért áldozott kart vagy lábat pótló mü-végtagokra ? Es csak nálunk legyen ez megszokott, minden napi látvány? Vertük pedig a rriel- lünket, hogy a jövőben nem lesz a hős katona kenyere a — kintorna. És tán a kolduskalap legyen az?... A háború kitörése után legalább megvolt a lelkesedés, mely alamizsnát hullatott a közcélokra kol-. dúló perselyekbe s ma alszik az áldozat- készség, a könyörület. Mert nálunk szervezetlen sok minden. Szervezetlen a társadalom, a közjótékonyság. Jó, üdvös ideák vannak, de a kivitel nem egyszer botrányokba, majd részvétlen-ségbe fullad. A segítésre szoruló társadalmi közcélok- koldusként, vagy talán inkább kóbor ebként bolyonganak ebben az országban. Előbb nagyot rúgnak rajta s úgy vetnek neki egy kis hulladékot. Itt mindenki mindent az államtól vár. Pedig az állam, a megelevenítő társadalom nélkül jóformán semmi. Írott jog, papir-hatalom. Élet nélkül való béna szerv. A kéttő együttes munkára hivatott s ekkor erő, vas izom, alkotni, építeni tudó energia! ~ S a mi áll az egészre, áll a részekre is. Édes, szeretett vármegyém, te se vagy különb, sőt mély fájdalommal esik kimondanom, hogy sok-sok vármegye még — különb is te nálad. A közeli szomszédoknál a leglelkesebb munka folyik. Bács megyében például már közel három millió van együtt s már épülnek is az emberbarát i könyörület, a parancsoló hazafias kötelesség házai, a tüdőbeteg szanatóriumok. És ezzel szemben vájjon nem elszomorító tünet e az, hogy ez a dúsgazdag vármegye, amelyet a harctéri nagy véráldozaton kívül nem érintett a háborúnak még futó szele se, amely zavartalanul vethetett, arathatott, szüretelhetett, úgyszólván, garmadába gyüjthette a milliókat, a háborús közcélok megsegítésében, beleértve a nyomorult tüdőbeteg, vak katonák és árvagyermekek részére megindult gyűjtést is, minden hírlapi és hivatalos agitáció mellett ■is még ma sem jutott el a — százezer koronáig.. . Ez a legszomorubb tapasztalat késztetett reá, hogy a hadi gondozó intézmények szervezése céljából e hó 2-ára, a központban értekezletet hívjak össze, amely aztán vármegyeszerte tovább irányítsa a közjótékonyság szomorúan elhanyagolt ügyét. Valamit tennünk kell a vármegye hagyományos becsülete érdekében! Ennek az értekezletnek nevében fordulok tehát Tolnavármegye közönségéhez. Itt a verőfényes ősz. Sárguló fürtök mosolyognak le a rakott tőkékről s a kéklő kádárka gerezdek már messziről szemünkbe nevetnek. Jöjjenek tehát elsősorban a szőlősgazdák. Soha jobb alkalom a segítésre, adakozásra, könyörületre. A háború mesés konjunktúrái harminc, negyvenszeresen megsokszorozták minden csepp bor értékét. Ajánlja fel tehát minden bortermelő minden századik liter b'rát; S ha ugyanezt cselekszi minden búzatermelő a századik kilogramm búza árának felajánlásával, Tolnavárnlegyének nem kell tovább szégyenkeznie, sőt újra vezet az országban. Hozzátok fordulok tehát most elsősorban, ti szerencsés szőlősgazdák. Amit igy tesztek, az nem könyörület, de természetes kötelesség. Gondoljatok csak reá, mi lenne most, ha vitéz katonáink oda tapadó vas sarkaikkal, acél szuronyukkal ércfalat nem vonnak a Kárpátok s Dóberdó gyilkos szikláin? Szüreteltek-e ma s rakhatjátok-e élire a százezreket, milliókat s nem az ágyuk ekézték, boronálták volna simává hegyeiteket, akárcsak a francia Champag- neban ? Csak a századik liter bort tehát, katonáink minden századik, vagy talán minden ezredik vércseppjéért, árváik minőén milliomodik elsírt könyeért! Kérve-kérlek benneteket, hogy jöjjetek önként, jószántotafcból,,a hazafias becsületérzéstől tüzelve, rla pedig nem jönnétek, kérve-kérem borkereskedelmi két részvénytársaságunkat, a nagy és kis bor- kereskedőket, az ügynököket, kötelezzék magukat, hogy csak olyan termelők borát veszik meg, akiknek szivéből nem ölte ki a kapzsi önző vágy a hazafias kötelesség érzését s akik a kezükhöz majdan lefizetendő összegekből szívesen leengedik vonni a jótékonyság legnemesebb adójaként azt a csekély egy százalékot. Kérve-kérlek továbbá titeket lelkészek, tanítók, lelkes jegyzői kar, elöljáróságok — apostoloskodjatok ti is ily irányban, agitáljatok a szent cél érdekében még mielőtt kézhez vennétek a központi értekezlet további irányitó felhívását. Szüretkor pedig présházrólprésházra járjátok be a kincset termő hegyeket. Ezt fogom tenni, ahol csak tehetem magam is. Bekopogtatok a tanyák, pincék ajtaján, de nem kocintásra, vig poharazásra, hanem a haza szent nevében, hogy szemébe nézzek az olyan embernek, aki az Istennek reá pazarolt áldásából meg akarja tagadni az árvának, a béna katonának, a hazának kijáró köteles részt. . . Hiszem, tudom, ilyen magyar ember nem akad. Hiszen ma csak egy gombocskáját kell oda adni ama hires magyar ingnék, amelyet hajdan a magyar ember egészen is odaadott, amikor tőle kérték . . . Fel tehát a lelkes munkára! . Csak minden századik liter bort! A jóakaratnak, az önzetlen fáradozásnak pedig csak az ezredik részét! És-én szentül hiszem, hogy a jövő tavaszra már lerakhatjuk Szekszárdon }a tüdőbeteg szanatóriumnak alapköveit. Adjon- tehát, aki keveset adhat keveset, aki sokat adhat, sokat! De aki sokat ad, az se feledje el, hogy amit ad, még mindég — kevés. Mert ilyen magasztos szent célra sokat, vagyis — eleget adni 1 sohasem lehet! Szekszárd, 1918 szept. 5. Hazafias üdvözlettel: Dr. Apponyi Rezső gróf Tolnavármegye főispánja. * Hátralékos előfizetőinket tisztelettel kérjuK a nairaieicos összeg mielőbbi bekü
