Tolnamegyei Közlöny, 1914 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-22 / 12. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1914 március 22. természet tenyészete. Március h. napja a szellemi élet terén is hatalmas mozgalomnak szokott megindítója lenni. Akár egyes zsarnokok önkénye, akár hatalmában megfeledkezett kormányok erő- . szaka nyomta el az emberekben a szabadság érzelmét, a szivüknek mélyén rejlő érzés március hónapban kezdett bizseregni, életjelt adni; március Idusán döfte bele a szabadságért lelkesedő Brutus a tőrt Caesar szivébe, kit atyailag szeretett és ettől fogva március Idusa a szabadság ünnepe. Ilyen március Idusát jöttünk ünnepelni, a mely ezelőtt 66 évvel létrehozta a magyar szabadságot. Mi volt a március Idusa ? Azt csak akkor tudjuk meg igazán m. t. Uraim, ha rövid pillantást vetünk arra, mi volt Magyarország ezen Idus előtt, mi volt Magyarország a 19 ik század hajnalán ? Egy évezredes küzdelmekben teljesen kimerült középkori állam, amely régi nagyságának romjai között tengődve csak a múlt emlékeinek élt, melynek nemzeti önállóságát, kormányát megnyirbálta a kényuralom hatalma. És mi volt a magyar nemzet? Néhány százezer kiváltságos egyénből álló neméssóg és mellette a jogtalan, elnyom tt jobbágyság milliói. Mi volt a magyar nemzet ? Egy haladásában megállóit és éppen azért enyészetnek induló társaság, divatból kiment, elavult, elrégiesedett intézményekkel, félig művelt erkölcsökkel, mélynél úgy az anyagi, mint a szellemi haladás eszközei hiányoztak. Elmaradt, elszegényedett társaság volt, melynek anyagi, szellemi, erkölcsi éfdekei úgyszólván azon a ponton tengődtek, ahol a 18-ik század közepe találta őket, a földbirtok kevesek kezében összpontosítva alig gyümölcsözött, az ipar és kereskedelem meg nem becsülve, tiszteletben nem tartva tengődött, művészet és tudomány gyermekpólyában szendergett vagy meg se születve hiányzott Álomba merült társaság volt a magyar nemzet, melyre szellemi téren sürü homály nehezedett, az irodalmat is csak itt-ott világította meg egy-egy költő géniusza. A társadalmi életre a mozdulatlanság átka nehezedett, a 19 ik század világossága alig hatolt bele, nem volt benne egyesülés, nem anyagi és széllé a i haladás, minden mozdulatlan álomban volt. Ezt a népet az álomból felkelteni, tunyaságából a tevékenység terére vinni, a modern eszméknek megnyerni és átalakítani, ez volt a hatalmas feladat, mely arra a rövid időre háramlóit, amely az 1825. országgyűléstől 1848 ig terjedt, melynél lehet dicsőbb korszaka történelmünknek, de értékesebb nincs, melynek működésére az 1848 i országgyűlés tette rá a koronát. Pedig a nemzetnek ez a felébresztése annál nehezebb volt, mert nemcsak az alvó nemzetet kellett felrázni, hanem meg kellett küzdeni a kormány önkényével is. Hogy mily nehéz volt a helyzet, azt Kossuth Lajos 1848-ban elmondott beszédéből ismerjük meg, mely mintegy előszavát képezi az 1848 as szabadságharc drámájának. Csak egyet idézek, I egy mondatot: „Reánk egy fojtó gőznek nehéz átka nehezedik. A bécsi rendszernek csontkama rájából sorvasztó szél fujdogál, mely idegeinket megmerevíti, lelkünk repülésére zsibbasztólag hat.“ Ilyen nehézséggel megküzdeni : ez volt feladata a magyar nemzetnek, ha nem akart azon népek sorsára jutni, kiket e földön való tartóz kodás után elsöpört a modern áramlat. De nem festem én. azt a küzdelmet, nem mondom el, csak annyit említek, hogy amint kitört a párisi forradalom, az európai kormányok magatartása megváltozott s ami még hiányzott, azt pótolta a magyar ifjúság lelkesedése és március 11 én 12 pontban foglalta össze, hogy mit kíván a magyar nemzet? Felderült a március Idusa, szétpattant a magyar szabadságot nyűgözve tartó jégpáncél és fujdogált a szabadság szele, csakhogy szétpattanása hasonlít a Balaton rianásához, mely a tó jegét az egyik parttól a másikig löki menydörgésszerü robbanással, de alig bocsát egy kis friss levegőt a tó vizébe, összecsukódik. — A magyar szabadságharcot is vérbe akarták fojtani, de miként a csiraképes magot nem lehet elfojtani, a legkeményebb kősziklát szétfeszíti; úgy az emberek lelkében élő szabadság eszméjét el lehet fojtani ideig óráig, de kiölni nem lehet. A magyar szabadság eszméje, újból és újból kitört. A zsarnok hatalom végre is megtört, a nemzet kibékült királyával, megindult az állami, társadalmi élet terén a haladás, melynek alapját a március Idusán kivívott 12 pont képezte. Amint már említettem, ezeknek tárgyalásába bele nem bocsájtkozom, hanem röviden a mai viszonyok között tekintek körül és azt a kérdést intézem magunkhoz, hogy.miképen becsüljük meg a március Idusán kivívott szabadság eszméjét ? És ha körültekintek a jelen sivár állapotokon, a lelkesedés örömébe kell, hogy az elkeseredés vegyüljön. Azok kivívták a sajtószabadságot, az fel is virágzott, maga a sajtó hatalmas, virágzó lett, de nem gondoltunk arra, hogy a sajtó káros kinövéseit korlátozni kell ; megjelent a revolver újság, mely magasztos hivatása helyett egyének becsületében gázol, családi titkokba avatkozik és egyes egyének zsarolásából veszi szennyes jutalmát, feldúlva a békét, megzavarva a társadalmi rendet; megjelent a sajtószabadság másik fattyúhajtása, a detektív regény, mely tönkre teszi az ifjúság képzelő tehetségét és a pornographia, mely beszennyezte arcukon az ártatlanság, tisztaság him- porát, melynek láttára feljajdul a társadalom és kapkod, hogy miként mentse meg a jövő reményét, az ifjúságot. S mikor végre korlátozni akarjuk és rendezni a sajtó ügyét, úgy nyúlunk hozzá, hogy a tekDÖből a fürdővízzel kiöntjük a gyermeket is és nem a sajtó kinövéseinek fattyúhajtásait nyesik le, hanem a sajtó szabad kriti káját akarják lehetetlenné tenni. Ez. volna a szabadsajtó ideálja, melyért annyira lelkesedett a márciusi ifjúság ? Azok követelték a nemzeti haderőt. Hol van ? Talán a még mindig ágyú nélkül levő hon1 védség, avagy az a még mindig sikertelen küzdelem, hogy a magyar nemzeti nyelv is érvényesüljön a hadsereg vezetésében ? Hol van ? Talán a képviselőket kidobáló parlamenti őrök, ez lenne a nemzeti haderő ideálja ? Azok követelték a magyar felelős kormányt. Nem akarom megnevezni, milyen módon összegyűjtött többbségnek, a felsőbb hatalom előtt meghajtó képviselőknek a rendőrséggel való kormányzása, ez volna a magyar parlament ideálja ? Azok felszabadították a jobbágyságot. Nem gondoltunk azok tovább vezetésére. És az a magára maradt magyar jobbágy, kit a jó Isten jó kedvében teremtett, mert nincs oly értékes pór; mint a magyar, kit sem a hosszas jobbágyság nem tett szolgalelküvé, mint aszlávot, sem a hirtelen felszabadítás vadállattá, mint a franciát. Nem gondoskodtunk róla és mi az eredmény ? A magyar földmivesek egész tömegét viszik Amerika sötét bányáiba, a vészt okozó kohókban dolgozik, tönkre megy a férfi, az asszonyt pedig „hungara“ néven viszik az egész világban erkölcsi halálba. Az Oceánjáró szörnyetegeken száz; ezrek vándorolnak ki, megfeledkezve a költő szaváról : „itt élned s halnod kell“ és már odajutottunk, hogy Budapest után a legtöbb magyar lakossal bíró város nem Szeged, Szabadka vagy Debreczen. az a város nincs is Magyarország területén, hanem Chichago az, ahol százezer magyar lakik. Akik itthon maradtak, azokat sem gondoztuk, ezek egyes hangzatos jelszavakat és frázisokat hirdető, spekuláló kalandoroknak estek áldozatul, büszkén nevezik magát hazátlan bitangoknak, kik ott hagyták a trikolort és a gyűlölet egyszínű zászlója alatt küzdenek azon föld ellen, „hol apáink vére folyt, melyhez minden szent nevet, egy ezredév csatolt.“ Ez volna kérem az urbériség megszűnésének ideálja ? Kimondották a törvény előtti egyenlőséget. Hála Istpn, ezen a téren van még társadalmunkat védő, független, szilárdan megálló bírói karunk. Meghajlunk előttük, de azt a bírói kart is kezdik már szorongatni és félő, bekövetkezik az, hogy a szegény bűnhődik, a hatalmas pedig pertörléssel menekszik vagy pedig egyes szanatóriumok pamlagain pezsgős poharak mellett neveti az emberi igazságszolgáltatás tehetetlenségét. Azok kimondották Erdély unióját és Erdélyből kivándorol a magyar és székely, szaporodik az oláh és az oláh bankok magukhoz ragadják a magyar birtokot, erős oláh középosztályt alapítanak és a magyar kormány nem védi meg a magyar állam presztizsét, hanem Ígéretekkel akarja őket megnyerni. Ez volna Erdély uniója ? Mit mondjak még ? De félre a sötét képekkel, nem panaszkodni, hanem ünnepelni jöttünk össze és a jelen sivár volta a múlt érdemeiből semmit se vonhat le. Két március Idusa lebeg szemeim előtt. Az egyik, mely ezelőtt 66 évvel szélvihar, eső és hA között folyt le, de mégis a legszebb, hajnal pírjával vonta be a magyar szabadság egét. A másik, a messze jövőből int felém s nem más, mint az elsőnek megvalósulása. A mikor tulegelő délnyugati oldalán febr. 10-én 1877. — A helyet, ahol találtatott, két odaültetett akácfa jelzi.“ A kő maga most már a Nemzeti Múzeumban van. Az eredeti felirat a következő : JMP(erator) • CAES(ar) • C(ajus) • —JVL(ius) • VERVS • MAXJ- MJNVS | P(ius) • F(elix) ■ Aug(ustus) • TRJB(uni- ciae) • POT(estatis) • P(ater) P(atriae) ; CO(n)S(ul) • DESJG(natus) • AB • AQ(uinco) • M(ille)* * P(as- suum) LXXXVI. (Magyarul: Cajus Julius Yerus Maximinus felséges, kegyes, áldásos, tribuni hatalmú uralkodó császár. Aquincumtól (Budától) 86 ezer lépés.) Ezen mértföldjelző kő és az előbb említett ut tehát azt bizonyítja, hogy községünk területén á Kr. u. 238. év körül római katonák jártak. Mivel azonban e két leleten kívül más eddig nem került elő, föltehető, hogy állandó lakosok itt sem a rómaiak, sem gyarmatosaik nem voltak. Ezen feltevést támogatja azon körülmény, hogy a római katonai őrségek és gyarmatosok erősségeiket és lakhelyeiket közvetlenül az ilyen katonai országutak mellé építették. Mivel pedig községünk határában ilyen építkezéseknek semmiféle nyoma nincsen, bizonyosra vehető, hogy itt azon időben nem is voltak lakosok. Ezen feltevést a következő körülmény még valószínűbbé teszi. A nevezett útvonal mentén, a község határától számítva mintegy 5 kilométernyire fekvő Tolnán, melyet a rómaiak Ripa Alta-nak (magas part) neveztek, volt római erősség, me'yben két lovas csapat: az Equites Stablesiande és az Equites Dalmatae voltak elhelyezve; nem volt tehát szükség arra, hogy e helyhez ilyen közel még egy katonai állomást létesítsenek. A népvándorlás korából községünk történetére vonatkozólag semmiféle adatot sem találtam. Összefoglalva tehát az eddig előadottakat, megái lapíthatjuk, hogy a honfoglalás előtt itt lakosok nem voltak s igy semmiféle helység nem létezetti 2. Községünk keletkezése tehát a honfoglalás utáni időben történhetett. Neve az I. Endre magyar király által 1055 ben alapított tihanyi apátság részére ugyanezen évben általa latin nyel ven kiadott alapítólevélben fordul elő legelőször a nevezett apátságnak adományozott birtokok között, mint a 17 ik ezen sorrendben, a következő — magyarra fordított — szavak kíséretében : „Ezekkel összeköttetésben van egy másik falu, mely Fotudiu&k (mai olvasási mód szerint Fafod/nak) neveztetik, s amelyben van ugyan azon egyháznak (t. i. a tihanyi apátságnak) szántóföldje, amelyet a következő határok zárnak körül: a nagyút, azután az Ároktöve, amely völgy Kangrez útjáig terjed, majd a Leány sírig, innen az Árokfőig, azután Lovászhalmáig s végre a „kaztelic“-ba (a tolnai várkastélyba) vivő útig. Mindaz, ami e határok közt van, hasonlóképen az előbb említett egyházhoz tartozik.“ Az ezen okiratban levő „Fotudi“ név ugyan nem egyezik meg községünk mai nevével, de nem szabad felednünk, hogy úgy a régi irás, mint beszédmód 900 év alatt mennyit változott. De különben is, más egyéb okiratokból s itt helyszűke miatt fel nem sorolható egyéb körülményekből teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy a fenti Fotud(i), Fatodi(i) alatt a mai Fadd értendő. A helységnevek különben is sok változáson szoktak keresztül menni. Hogy csak kétféle esetből két-két példát említsek: Baranyában Szederkény közéé» nevét az ottani németek Szürgödin-nek (vagy az ő kiejtésük szerint Szürkötin-nek), Himeaháza-t pedig Nimers nek mondják. A legutóbbi években pedig Magyarország igen sok községének nevét hivatalosan is megváltoztatták, minek követkéz tében pl. Gyulajováncá hói Gyulaj, Lancsuk-ból Lány csók lett. Ez a magyarázata tehát annak, hogy községünk is a régi oklevelekben a következő nevek alatt emlittetik : 1055., 1088. és 1211 ben Fatodi v. Fatod, a régi Írásmód szerint Fotud(i) ; 1267-ben már Föd, 1341-ben Food, 1415. és 1419 ben Faad, 1475 ben pedig már mint Fad város. Ezen régi község valószínűleg a mostanitól északra kezdődött, a most Partsonynak nevezett helyen, amely magas parti fekvésénél fogva (innen neve: Partsony) nem volt annyira kitéve a Duna-áradás veszélyeinek, s ahol a régi építkezéseknek sok nyomára is akadtak, miért is hiszékeny és babonás emberek e helyre még az utóbbi időben is kimentek éjnek idején, „kincset ásni“. Innen terjedhetett azután a község déli irányban mindig beljebb a mai Fok felé, amit valószínűvé tesz némely történésznek azon állítása, hogy voltak olyanok is, akik az egész községet e helyről Focud, Fogd, Fog vagyis Foknak nevezték, sőt az egyik (Brüstle) azt állítja, hogy régi, 14. századbeli évkönyvben Fok néven plébánia is fordul elő, mely hogy a mai Faddal azonos, méltán hihető. Ezen feltevést csakugyan, támogatja az a körülmény, hogy az összes régi katholíkus templomok helyéül a községnek mai Fok nevű részét említik a források, a történetírók és a hagyományok. Nagyon természetes, hogy ezen régi község kezdetben nagyon kicsiny volt. Azonban — úgy látszik — elég gyorsan fejlődött. II. Endre királynak a tihanyi apátságot birtokaiban és jogaiban megerősítő 1211-i oklevelében ugyanis magának az apátságnak már körülbelül 15 ház' jobbágya, 5 szántója, 3 szekerese, 1 szőlőmüvese
