Tolnamegyei Közlöny, 1914 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-27 / 52. szám
1914 december 27. TOL.NAMEGYJS1 KÖZLÖNY 7 Mikép lehet az én nevein dicsőségére ez, ki azt hirdettem, hogy a törvényben a legfőbb az irgalmasság? De azok irgalmat nem érdemelnek, mert eretnekek, kételkednek a te szavaidban és ami tő, tagadják az anyaszentegyház tanítását. Taníthat a szentegyház olyat is, amit én nem tanítottam? Voltakép csakis olyat. Simeon Bar Jénát sziklának mondtad uram, feleié a pápa. A szikla pedig azt jelenti, hogy erős fundamentuma a reá emelt épületnek. Ez a reá emelt épület az egyház. Már most az anyaszentegyház enpek folytán magában rejti a sziklaszilárdság posztulátumát és a mi dolgunk, hogy e posztulátumokat kifejtsük. Egyike az is, hogy az eretnekeknek pusztul- niok kell. — De hisz ez meghamisítása az én . . . — Uram, az egyház nem hamisíthat, mert az csalhatatlan és ezt a csalhatatlanságot én képviselem. E csalhatatlanságból folyólag ami az egyháznak jó, azt helyesnek, és igaznak minősítem és e minősítés folytán megigazul az is, ami különben hamisság volna. — De nem az én nevemben! Tévedsz Uram ! A felnőtt ember több joggal viseli nemzője nevét, mint a gyermek, pedig a gyermek kapja a nevet és a felnőtt ember nem hasonlít a gyermekhez. Az egyház tőled lett, oh Uram, te adtad neki neved, ám 1900 év óta felnőtt az egyház és legkevésbé sem hasonlít már gyermekkorához. Ennyi az egész ... És most mehetnénk tán ebédhez, oh Uram, ahol én foglak szolgálni Hírnököket menesztek az egész föld kerekére, hogy hírül adjam . . . — Hogy hírül add, hogy megtagadom hamis tanításaitokat ... . — Oh Uram, aki az egyházzal ellenkezésbe kerül az . . . — Eretnek úgy e bár ? — Te mondád, Uram, harsogott a pápa érces hangján. Szinte várni sem lehetett volna ilyen erőt ez aggtól. De e hangra az alak egyszerre eltűnt. Látomás volt-e, vagy árnyék, vagy eleven, de eltűnt. — Ugylátszik csak álmodtunk, szólalt meg a pápa. — Igen, érzékeink csalóka játéka volt, a tömjénfüst kábított el . . . de mondd szent atyám, ha igazán ő lett volna, mit tettünk volna ? — Elitéltük volna, az egyház összes hatal mát érvényesítjük ellene ; bárki támadja az egy házat, anathema sit. — Megvédjük, még — ő ellene is. Krisztus Jézus született, firuendezzílnk. Örvendezzünk ? Tejjel-mézzel folyó országunk, szép hegyekkel, dús rónákkal dicsekedő Hazánk mindent megterem, amire nekünk és bő mennyiségben lévő sokféle állatainknak szüksége van". Az örökzöld fenyvesek, az Alföld hires búzája, az erdők fái, a gyógyvizek, arany, ezüst, ásványok, a borok, a sok vadállat, a rengeteg madár, állat, drágakövek, mind hazánk terményei, melyek világszerte ismeretesek és irigylésre méltók. Ellenségeink e dús, gyönyörű országot meg is irigyelték, s mivel a mi népünk szelíd, csendes, békeszerető, szives vendéglátó, igazi jó magyar nép, mást nem bánt, szeretettel fogadja még ellenségét is, mindent elkövettek ellenfeleink, hogy okot találjanak belénk kötni, drága Hazánkat elfoglalni. Sokat tűrtünk, nem akartunk háborút, de a magyar nép él, hal királyáért és Hazájáért. Azért midőn dicsőén uralkodó, szeretett királyunk drága unokaöccse, szeretett trónörökösünk és áldott lelkű, angyali jóságu neje élete ellen törtek és őket meg is gyilkolták, akkor vége volt türelmünk fonalának, s hadat üzentünk Szerbiának. Fájt a szivünk, de meg kellett tennünk. Egy szív, egy lélek voltunk. Leirhatatlan lelkesedéssel, teljes örömmel indult népünk háborúba, ne sírj anyjukom, szerb fejet hozunk haza, muszka nyelvből eszünk kocsonyát. Ének, zene mellett táncolva mentek drága véreink. Most dörög az ágyú, ropog a puska, csattog a kard, ütjük ellenségeinket, nem fárad ka iTttnk, de bosszút állunk ellenségeinken, Hazánkat, dicsőén uralkodó, rajongásig szeretett agg királyunkat nem hagyjuk. Van is látszata kitűnő hadseregünk hőstettének. Győzelem mindenütt, hull az ellenség, mint a zápor. Itt a karácsony, Megváltónk születése. Örvendezzünk. Karácsony előestéjén most nem látjuk a zöld karácsonyfát, nem gyulladnak ki lámpái, tüz- szóró gyertyái, a fiatalság nem önt ólmot, nem kártyáznak, nem vigadnak, az édes apa, a ház- lelke nincs itthon, az anya szomorúan ül egy sarokban, a gyermekek alszanak, a fiatalság búslakodik, nincs élet, nincs vigasság, minden csendes, kihalt a családi élet, csendes a falu. Miért ? tán siratjuk atyánkat, gyermekeinket, testvéreinket, rokonainkat, ismerőseinket, szeretteinket ? oh nem, az másodrendű dolog most, azért van mindez, mert még nincs vége a háborúnak, nem teljes az örömünk, ellenségeinken még nem állhattunk teljes bosszút, nem irthattuk ki őket még egytől egyig. Bár csúnya a bosszú, de a Haza mindenek előtt. E'jön rövid idő múlva az idő, midőn fényes győzelmet arat kardunk, midőn büszkén látja a világ, hogy a magyar katona kitett magáért, tönkre tette ellenségét. Akkor lesz nekünk karácsonyunk, akkor sirunk örömünkben, akkor szól a zene újból, akkor g^ ulxdnak ki a lámpák termeinkben, akkor öleljük, csókoljuk újra visz- szatért hőseinket, szeretett véreinket, akkor lesz uj élet Magyarországon, áldott, édes Hazánkban. Ez hoz örömet szeretett ősz királyunknak is, ki látni fogja, hogy rajongásig hódoló hü alattvaló magyarjai megtették kötelességüket. Adja Isten, hogy mielőbb eljöjjön ez az idő, a mi második karácsonyunk. Nagy Béla kir. segédtanfelügyelő. A harci koncert. M. I. földink, ki most sebesülten Rohonczon fekszik, küldötte lapunknak az alábbi harci levelet: Kivilágosodott . . . sötét lett . . . majd újra megvirradt ... s a mi kis csapatunk éjjel nappal ment, ment a végtelen országutakon. — Jobbról, messze szünet nélkül szólt az ágyú • a levegő telve volt kis füstgomolyokkal. Ezek a jól ismert kis felhők mutatták, hogy ott őrületes módon osztják a halált az orosz ágyuk széles torkai. Ott „fakadoztak“ szét a bömbölő ágyuk „töltelékei“, melyekről azt mondja a magyar baka, mikor már elfütyült a feje fölött: „A zene egye a csomagodat, nekünk nem kell a ruszni belőle.“ A nap, mintha megsokalta volna már, hogy oly sokat áztunk napok óta ; kidugta éltető meleg tányérját a felkők közül. Eddig hetekig engedte,^ hogy ázzunk-fázzunk s ma már korán kicsalja a gyöngyöket eltikkadt, elfáradt homlokunkra. Ha ma is egész nap igy menetelünk, bizony nem lesz kit beszállásolni estére'; mind kidőlünk a melegtől S a borzasztó sártól. Nem hagytak sokáig kétségbe, mert a kis falucskán, melyen most keresztül gázoltunk, elszállásoltak bennünket. Csoda, két hónap óta először történt, hogy fényes nappal helységtáborba szálltunk. — Tán még egy perc sem telt el, már pattogtak a tüzek, már a sajkák is körül voltak rakva, főtt a „kartofli“ s türelmetlenül lestük, mikor tehetjük bele az ízt adó maggi kockát. Erre azonban nem került a sor . . . Sebes vágtába lovagolt két kipirult kecskeméti huszár egyenesen hadosztályunk elé. Az egyik leugrott sáros lováról, a kantárszárat oda- hajitá társának s gyorsan eltűnt az ajtóban. A következő percben már mint villámcsapás zúgott a békés tüzek felett a sokat jelentő szó : „riadó“. Szomorúan öntöttük rá a lobogó tűzre a főtelen ebédet, de nem volt idő, hogy effelett szomor- kodjunk, mert máris ott álltunk a falu alatt menetoszlopokban. Jobbra-balra szaladgálás, kiabálás, parancsröpködés ; s készen áll egy hatalmas, hosszú raj- vonal. Közben elloptuk a parancsot tiszturaink szájából, megtudtuk a rövid s határozott parancsot, mely oly fájdalmas kérdőjelet rajzolt elfakult arcukra. Ezt a kérdőjelet az élet és a halál együttléte, a halál veszedelmes közelsége s azok a sűrűn elhelyezett füstgomolyok rajzolták az arcokra, amelyek már egész közel látszottak s melyeknek hangja is mind ijesztőbbé vált. Az egészet pedig |három szóból álló kemény, határozott parancs okozta : „Előrenyomulás egészen a Szánig“. Lehorgasztott tővel állt igy percekig az egész raj, mintha alkalmat adnának mindenkinek, hogy elvégezhesse utolsó számadását s talán mindenki ezt cselekedte. Végig szaladt lelkünk előtt életünk rövid fénye. Minden benne volt: szülői ház, kedves falu, jó barátok, ismerősök . . . A nap elbújt a felhők mögé . . . „Tova- szálló felhők mondjátok meg. otthon az én fehér- hajú bánatos anyámnak“ , . -.Hej öregem, hol jár az eszed!? Hisz oly sokszor csináltunk már ily számadást. Még most sem tudod? De vájjon készítünk e még? Nézd a muszkák milyen szívesen küldik a csomagokat . . . Előre 2 Előttünk a széles mezők, szántóföldek, széles, térdig érő — sőt mélyebb — patakok, csupa sár, viz, amerre látunk. „Feküdj“, „föl“, „előre“, ez a három parancs jár szájról-szájra. Széles sávokban csorog a verejték a piszkos arcokról. Már vége a számadásnak, mindenki fülében egy szó hangzik ezerszer, ez villanyozza egész lényét: „előre“. Már csak pár száz lépésre látszik, amint magasra dobja fel a sarat a gránát, amint felszántja újból az elvetett földet 4 rémes, bömbölő, síró hangja összevegyül a schrap- nellgolyók vastag füttyével. Ezek a csúnya veszedelmes golyók siettetik a telet, kopasztják a fákról a megsárgult, szomorú őszi levelet. Hisz úgyis oly szomorú e táj, minek bántjátok ... .! Mint a dübörgő förgeteg zug szájról szájra: „Az ágyutüzben megállás nélkül futólépés előre! Tovább adni 1“ Egyszerre tizen, húszán kiálltják, végig dörög az égés? vonalon ; kezdődik a gyönyörű harci koncert. A Schrapnell már szedi áldozatát. Itt is ott is lemaradnak a rajvonalból. A koncert bővül a sebesültek velőtrázó jajgatásával, de nem halb gathatja senki ... a raj futva nyomul előre . .. ! Az elhagyott mezők már kezdenek benépesedni halottakkal, sebesültekkel, a gránátok már előttünk vágódnak be rettenetes bőgéssel, már látni a levegőben a gránát által feldobva gazdátlan hátböröndöt, puskát, hatalmas földdarabokat . . . de a ny futva nyomul előre. Megszólalnak a mi tüzéreink is. Iszonyú fütyüléssel „utaznak“ a mi lövegeink az ellenség felé. A sokféle zaj összevegyül; kezd pokolivá vállni, de még nem teljes a koncert 1 Az ellenség sáncait már ki lehet venni, de hisz ők is észrevették bennünket, most kaptuk az első ösztüzet. így bővül a koncert az „apró golyók“ szüntelen tartó éles fütyülésével, majd pedig bezárja a gépfegyverek egyenletes kattogása. Itt már megszűnik a gondolkodás, itt már csak önfeledten ordítja minden száj : előre, előre, előre . . . Az ágyutüz egy pillanatra megszűnik, de csak egy pillanatra, hogy a másik pillanatban annál rémesebben üssön sorainkba. Tán még el sem telt a pillanat, szinte kótára hangzanak az orosz ágyuk. Rettenetes össztüzet kaptunk, be pontosan a rajvonalunkba. „Belőtték magukat“, s jól lőtték be. Ezt értitek betyárok, de várjatok megjönnek a ti rossz napjaitok is. Még vagy kétszáz lépés ebben az irtó tűzben, mikor végig- zug a megritkult összevissza kuszáit rajvonalon : „feküdj, sáncold el magad, tovább adni“. Erőtlenül dőlünk le a nedves földre gyorsan ásunk előttünk egy kis gödröt, akkorát, hogy fejünk beleférjen. Belehelyezzük vizes fejünket a sáros földbe. Egy pillanatra pihenünk. Csorog a ,viz rólunk, erőtlenek vagyunk, fáradt testünk lelkünk. Még mindig hallatszik a muszkák kótaszerü lövései a koncert még tart: dumdurududududum, dum, dum,. .. fiufiufiufiu ... papapapapa . . . Újra hozzáfogunk az ásáshoz . .. de nem mind . . . egyesek már befejezték, őnekik már nem kell többé ásni; itt a célnál, már félig beásva találta őket az ellenséges golyó. A gödör egyre mélyül és előtte már erős sáncot képez a kihányt föld. Lassan elkészül a „de- kung“ s most már csak a gránát pusztíthat raj- vonalunkban . . . Észre sem vettük a nagy testi lel; i tusában, hogy a nap már-már leáldozik. Vörös fényét ráveti a benépesedett mezőre, ahonnét egyre hangzik a rémes jajgatás a hangos kiabálás: Sebesültvivők ... sebesültvivők .... A nap már lebukott a hegyek mögé, fényét felváltják a körös körül égő falvak kísérteties fénye . . . Majd ezek is elhalnak. . . Mélységes sötétség borul a véres munkára. A sebesültvivők lázasan dolgoznak; az éj leple alatt viszik vissza a sebesülteket. Lassan lassan ezek jajgatása is gyérül, majd megszűnik. Istenem ... ők már nem tudtak uj lakást építeni maguknak. Az ágyuk lassan elhallgatnak, a puskatüz is gyengül csak a „figyelők“ „egyes lövései“ sivitanak végig a téren. A raj vonalba csend van, mindenki fekhelyét mélyíti — de ki tudja nem sirgödrét-e ! ? Kijelölik a figyelőket, mert hisz a muszkák itt fekszenek előttünk — s lesik nem dugja-e ki a muszka a kerek sapkáját s jaj annak, mert bizonyosan kerek lyukat üt fején figyelőink golyója. A többi már alszik, elnyomta őket az éjjelezés, a testi-lelki kimerültség. Az oroszok is lesnek ránk, gyakran össztüzet adnak, de mi biztos helyről várjuk golyóikat. Előbb pár órával eszét vevék az embernek ezek a hangok s most szinte érdekes, amint a puskagolyó hosszú füttye, összevegyül a gépfegyver egyenletes kattogásával, gyönyörködünk a sokféle variáción, amint összevegyül a fiufiufiu... meg a papapapapapa . . . . . . Tizennyolc napig ott összehuzódva s a 19 ik napon megbosszultuk magunkat. Iszonyú vérfürdőt rendeztünk a muszka födözékben. Éjjel leptük meg őket, szuronyrohamra mentünk s akik meg nem adták magukat, mind ott haltak meg. Büszkén mutatta másnap egyik-másik a szuronyát: „No pajtás; melyőnk szuronya lett tisztább! ?“
