Tolnamegyei Közlöny, 1913 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-16 / 7. szám
XLl. évfolyam. 3. szám. SzeKszárd, 1913. február 16. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-ntca 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Telefon 11. Kiadóhivatal Telefon 11. Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők. Felelős szerkesztő Főmunkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon. Előfizetési ár: Egész évre 12 K, ’/a évre 6 K, V* évre 3 K. Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K, 100—200 szóig 9 K, 200—300 szóig 10 K, minden további 100 szó 2 K több. — Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. A visszafejlesztés. Szekszárd gazdaköreiben, a gazdasági tanács kezdeményezése folytán mozgalom indult meg, melynek célja rendezett tanácsú városunknak nagyközséggé való visszafejlesztése. Ennek a törekvésnek bekövetkezése mindazok által előrelátható volt, kik a helyi viszonyok alapos ismeretével bírván, a rendezett tanácsú várossá történt átalakulás után bekövetkezett, nyakló nélküli költekezést látni voltak kénytelenek. Bennünket nem érhet vád, hogy ne hívtuk volna fel a figyelmet arra, miszerint ez a város anyagi helyzetének meg nem felelő ezen gazdálkodás a romlás csiráját rejti méhében. Nem egyszer hívtuk fel az intéző körök figyelmét azon tagadhatatlanul sajnos körülményre, hogy Szekszárd szegénye város, vagyonnal kevéssel rendelkezik s igy minden nagyobb arányú költekezés a városi pótadónak türhetlen nagyságra való emelkedésére fog vezetni. Szavunk a pusztaságban elhangzó szó volt s nem egyszer megszólást s gyanúsítást eredményezett. A baj, melyet előreláttunk, most már itt van ; hamarább bekövetkezett, mint hittük volna. A városi pótadó, egy nagy ugrással, 99 százalékra emelkedett s minden kétséget kizárólag megállapítható, hogy hamarosan még magasabbra- fog szökkenni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy városunk lakosságának egy jelentékeny része mentés a pótadó fizetésétől s igy a nagy teher kizárólag azokra hárul, kik már mindennemű adóval a roskadásig meg vannak terhelve. S éppen ez a terheket nem viselő része a lakosságnak az, mely mindennemű városi kényelem létesítését a leghatározottabban sürgeti. A türhetlen helyzetet azután betetőzte a városok rendezéséről szóló, 1912. évi 58. törvénycikkely, mely az alkalmazott tisztviselők fizetésrendezését is magában foglalja s ebben az irányban táblázatot állapit meg. Aki ezt a táblázatott megállapította, annak szemei előtt bizonyára nem lebegett egy olyan kevés népességű, szegény város, mint Szekszárd, hanem Debrecent, Szegedet vagy Pozsonyt vette mintául s a tiszti fizetéseket azokhoz mérten állapította meg. Hát mi nem sajnáljuk tisztviselőinktől ezt a fizetést. — Ha tehetségünkben állana, még szaporítanánk jövedelmeiket. De az ilyen jó akaratnak határt .szab a lehetőség s teljes bizonyossággal megállapítható, hogy Szekszárd pótadót fizető közönsége nem képes arra, hogy tisztviselőinek és alkalmazottainak évenként 88.760 koronát fizessen. Mi volna most már a teendő,: hogy a vissza fejlesztési mozgalom terjedésének eleje vétessék. Szokatlan, amit ajánlunk s bizonyos heorikus ön megtagadással jár, de nézetünk szerint, a fennforgó körülmények között az egyedül célravezető eszköz, ha tisztviselőink lemondanának a törvény rájuk nézve kedvező intézkedéseiről s megelégednének díjazásuk Szekszárd anyagi viszonyainak megfelelő, de a megélhetési viszonyok Sulyosodásának arányban levő, mérsékelt felemelésével. Hát ez kétségen kiviil példa nélküli esemény volna az országban, de elérnék vele azt, hogy a visszafejlesztési mozgalomnak éle vétetnék. Pia pedig ezt nem teszik, amint hogy. nem fogják tenni, akkor a mozgalom egyre terjedni fog, sőt nem késünk kijelenteni, hogy mi is, akik a várossá fejlődés ügyében kivettük a magunk részét, szintén hozzájuk fogunk csatlakozni ; mert végre is' nem az a célunk, hogy városi minőségünkkel hivalkodjunk, hanem, hogy megélhetési viszonyaink túlságosan meg ne nehezittessenek. A városi vezetőség pedig álljon ellent minden oly törekvésnek, mely annélkül, hogy a terhekben osztozni kívánna, a városi kényelem után áhítozik. Ha ebből nem akar engedni, menjen olyan helyre, hol a városi kényelem eszközei rendelkezésre állanak s ne kívánja a mi milliós adósággal terhelt szegény kis városunkat az adóságba még jobban belementeni. A lassú, de biztos fejlődés és haladás legyen mindenkor a jelszavunk s attól semmiféle körülmények között, bármiféle nyomás, hatása folytán el ne térjünk. Ha igy járunk el, akkor falán még a megindult mozgalom el fog sekélyesedni; de ha a 12-ik órában is a könnyelmű gazdálkodást s'az erőnkön felüli költekezést folytatjuk, akkor egész bizonyossággal beáll, amit már évekkel előbb megjósoltunk : a csőd, a fizetésképtelenség. Csak egy pár rossz boresztendő s akkor lesz Szekszárdból csakugyan nagyközség, de olyan, mely adósságait fizetni és törleszteni aligha fogja tudni, mert pénzügyi helyzete, vagyoni állapota teljesen aláásatott. Boda Vilmos. TÁRCA. A „Menza.“ Irta: Kovács Ferenc. (Folytatás és vége.) Rögtön tanácskozásra vonultak vissza s ősi szokás szerint szőkébb bizottságot küldtek ki a baj orvoslására. Elnök lett János, tagok Miska és Jenő, mivel Gyula urnák sietni kellett az állomásra, bogy el ne késsék a szolgálatból és meg ne koronázzák. Amely koronára a király- koronázástól annyiben különbözik, hogy a királynak odaadják,- tőle meg elveszik a koronát. Két indítvány körül forgott a vita. János azt ajánlta, bogy a tagok sorban főzzenek, t. i. amelyik ráér. Jenő úgy gondolta, hogy naponként hozassák el a szakácsnét kocsin, vagy fogadjanak másikat. Felmerült ugyan Miska különvéleménye, mely szerint hozassanak a vendéglőből kosztot a hátralevő időre, de ez már eiőre halva született, részint, mivel ekkora szégyent nem tudott volna a „Menza“ elviselni. A vita kezdett kiélesedni annyira, hogy elvágták vele éhségüket, később pedig a beszéd fonalát, azt határozván, hogy holnap határoznak. Addig is kiki gondoskodjék magáról úgy, ahogyan tud. Másnap tejjel éltek s kenyérrel. Harmadnap újból elhatározták, hogy valamit tenni és enni kell. Egyben felhívták Miskát, hogy ha nem főz ebédet, egyszerűen ellazsnakolják. Küzdelen, rettenetes küzdelem indult meg Miska belsejében: az ünneplő lajhárság viaskodott az. éhséggel. Tizenháromszor csaptak össze bandázs nélkül, szúrás megengedve, amikor az éhség győzött s az ünneplő lajhárság nem ugyan halva, de harcképtelenül feküdt a porondon. Ennek pedig az lett a következménye, hogy Miska azonnal felment a toronyba s három galambfiókot hozott magával kebelében, ugyanott, ahol előbb amaz iszonyú viaskodás dúlt. Mit mondjunk ? Miska leforrázta a galambokat s mivel a tollúk egészen nem jött le, bő- | rüket is lenyúzta. Főzött galambpörköltet, azután tejberizst. Oly jó volt, hogy még a csontokat is megették. Nem ugyan a „Menza“ tagjai, hanem | a kutya, meg a macska. Mivel Miskának ilyen jól sikerül a főzés, egyhangúlag kineveztetett főszakácsmesternek. Kapálódzott ugyan ellene, de nem tehetett semmit. Főznie kellett. Főzött is szegény, de mivel a pörköltön s tejberizsen kívül egyebet nem tudott, egy héten keresztül minden nap ez volt. Egyszer hosszú lében volt a pörkölt s ekkor először tálalta fel Miska, mint levest, utána a tejberizs sűrűén. Máskor rövid lében volt a pörkölt s a rizs feleresztve ritkára, hogy leves legyen. Egyszer el volt sózva a pörkölt, máskor semmi fűszeres izét sem lehetett érezni ; egyszer elégett, máskor ke mény maradt — szóval elég változatosságot tudott azért belé önteni a főszakácsmester. E ténykedésével azonban elérte a célját. A tagok — miután a sok zörkölttől már majdnem bőgtek, mint a marhák clcsapták őszinte örömére neki. Jött a sorra János krumplilevessel és tojás- rántottával. Közben pedig — mikor már a könyökén ment ki mindenkinek a krumplileves és a rántotta — Miska örvendeztette meg a „Men- zá“ t pörköltjeivel s tej békáséival. Mivel a kerékvágásnak is vége szakad egyszer, qagy nehezen elmúlt a hónap. Következett a felszámolás, illetve a kassza felosztása. Mert megtörtént az a hallatlan és hihetetlen eset, hogy volt pénz a kasszában még hónap végén is: a tagok befizették a hátralékokat. Ezt a tényt Klió ércbetükkel fogja a történet könyvébe vésni. Erre még a világtörténelemben sem találunk példát. A kasszában talált tekintélyes summát nem osztották fel, hanem határoztatok, hogy bucsu- vacsora rendeztessék borral, savanyuvizzel és feketekávéval. Úgy is lett. Ékes szavakban és még ékesebb tettekben parentálták el a tagok a „Menzá“-t. A tettek annyira ékesek voltak, hogy elkövetői másnap úgy déli 12 óra tájban nyitották ki a szemüket, de csak azért, hogy örömmel konstatálják : — Isteuem, de jó, hogy besötétitettük a szobát, nem bántja a szemünket a fényesség! Milyen szépen aludhatunk vacsoráig! Este keltek fel, persze, bánatosan, tekintve, hogy tekintélyes mennyiségű alkoholba fojtották a „Menza“ megszűnése miatti bánatukat. Azután megették az utolsó darab kenyeret, rákenve a maradék zsírt s lefeküdtek. Reggel jön az állomásról Gyula ur, méltatlankodva, hogy neki semmit sem hagytak. — Dehogy nem, dehogy nem, sóhajlá busán János, van még vagy félliter feketekávé, egy kis tej és egy akkora darab cukor, mint az öklöm. Kebelezd be pajtás, légy te az utolsó, aki a „Menza“ maradékait megeszi. Gyula ur busán elkészítette a kávét. Közben végig gondolta az elmúlt szép időket, a sok
