Tolnamegyei Közlöny, 1913 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-02 / 44. szám
—,a- v ------sz ág népé parancsojólag követeli az ellenzéktől: a normális parlamenti tanácskozásokban pedig részt ne vegyen! Temetők ünnepe. Mikor a napfényes mezőkön* * elhervad a virág és elfakul a gyep, akkor kiviről a holtak csöndes birodalma. November elsején virág borul a »irhalmokra és lobogó lángok fénye deriti az őszi borúlátót. Mintha a tavaszi és nyári örömökért mennénk vezekelni, oly különös az életnek ez a bevonulása a temetőkertbe. És még ember szivében érzéssel, tudatában annak, hogy maga is múlandóságra van szánva, járni fog a földön, mindig meg fogja indítani szivét, lelkét a halottak napja. S kinek ne lenne halottja? Még annak is akinek nincs oka a temetőben egy sir- hantra borulni és ott elzokogni bánatát, annak is van halottja. Nem temetett e el lelkében re ményeket, nem sajog szive a csalódás bánatától ? Halottja mindenkinek van, egyik a temetőben tudja, a másiknak szivében van elásva; vájjon melyik a nagyobb, a könnyfacsaróbb halott V Amit ember kezdett, egyike a legszebb jelenségeknek a temetők ünnepe. Minő kár, hogy idők során az emberek versengéséből ez a szép ünnepe is sokat veszt őszinteségéből. Azt az őszbe borult édes anyát, akinek a temetőben nyugvó egyetlen gyermeke, minden reménye alussza örök álmát, és aki tenger fájdalmában leborul a sírra és ott igaz könnyeiben megenyhül, mélyen sajnáljuk és szivünk minden igaz érzésével kísérjük. De van a temetőben, halottak napján olyan hivalgó fényűzés, mely bántó. Azonban akár ebből a hivalgó gyászból, akár a kegyeletnek egyszerű koszorújából mégis elkérUnk a szegénysorsu tüdőbetegek meggyógyi- tására egy szál virágot. Gyönyörű gondolat, hogy a halottaknak szánt koszorúból egy virágszál jusson az élő halottaknak. A mi hazánkban félmillió tüdőbeteg jár kel és ennek egy ötödrésze minden évben meghal. A járókelők egy része magától is meggyógyul, vagy a halálos kór lassú pusztításhoz fog, de a legtöbb, amint betegsége előrehaladott, egyre jobban és jobban veszélyére lesz embertársainak, és igy a társadalomnak önmaga iránt való kötelessége, hogy ezt a nemzeti sebet gyógyítsa s az élő halottak sorsát irgalmas szivébe fogadja. Csak egy virágszálat! Hangzik országszerte és ha oly sok virágszálat adnának az élő halottaknak életük megváltására, népszanatóriumok létesítésére, amennyinek elvonása szinte meglátszanék e napokban a temető sirhantjain : az lenne csak az igaz kegyelet és ez a virágszál lenne a legfényesebb beszélő kegyeletünk igaz voltáról, emberszeretetünkről, nemzeti érzésünkről, de sőt halottaink mélységes meggyászolásáról is. Vajha a temetők halottaknapi nagy ünnepén a sírra tett minden koszorúból hiányoznék egy hervadó virágszál, a hervadó élet megmentésére : az lenne csak a temetőknek mindannyiunk által dicsért legnagyobb fényűzése. Mert bízvást mondenyém légy, mert holnap kemény napom lesz Borostyánkőnél, Tudod, egy kellemes éjszaka emlékével akarok a harcba menni. Gyere köze lebb, ülj ide ölembe! Ketten vagyunk csak, nem látja senki, holnap aztán nyitva lesz számodra a várkapu is. Hát miért nem jössz ? Vagy úgy; a falhoz vagy láncolva. Kzzel feléje indul és kezéről, lábáról leveszi a nehéz bilincseket. A menyecske mit sem törődik Ivánnal, csak szeme keres valamit. Egyszerre felvillan, megtalálta a mentő eszközt. Midőn Iván átakarja karolni, hirtelen felugrik, a faihoz vágja börtöne kis cserépkorsóját s a következő pillanatban egy éles szilánkkal átvágja nyaka és keze ütőereit. A meleg, piros vér sugarakban szökik a várur arcába és ruhájára. Első csodálkozásában Iván nem tudja mitevő legyen, de felocsúdva ruhájából tép, hogy bekötözze a menyecske vérző sebeit. De az bírókra kel vele, letépi a kötéseket, mig kifolyó vére lassan lassan pirosra festi a kövezetét. Néhány percig tartott csak :i küzdelem, midőn el gyengülve összeroskadt. —- Hála neked Istenem, — mondja elhaló hangon, — hogy megsegítettél e fenevad ellen ! Szegény férjem, nem fogsz már élve viszontlátni, de a hűséget megtartottam. Átkozott légy Iván ! Nőd többet rád ne nézzen, kő kövön ne maradjon e várból! Ezzel hátrahanyatlik feje s kileheli életét. Megüvegesedett szemei fenyegetőleg tekintenek Ivánra, félig nyitott szája, mintha tovább szórná az átkot. Iván megkövesiilten áll áldozata teteme előtt, testén hideg borzongás fut végig, homlokára nehéz verejték cseppek törnek. Menekülne, futna, de azok a szemek parancsolólag marasztalják. Egy tompa zuhanásra tér észre. A börtön közelében történt valami, behallatszik az őr segélyhatjuk, hogy akármilyen embermészárlás volt is a, Balkánon, mem esett el annyi ember, amennyi nálunk évente tUdővészbeu elpusztul* Nyolovan- .ezjerr ember megmentéséért kiáltják oda : Ha csak egy virágszálat;! ismert jeligét, óh értsd meg szives olvasó és küld el kegyeletednek halottaid- ért való megszentelt vámját! A megalakulás.* A nemzeti életnek az a hatalmas lüktetése, mely a hetvenes években országszerte megéreztette mindenben hatását, nálunk is jelentkezett. Megalakult egy számra kicsiny, de nemzeti öntudatban és tettvágyban erős ifjakból Szek- szárdon a Haladó-Kör, mely Boda Vilmos akkori kir. járásbiróval az élén, a demokratikus irányú fejlődés és szabad előrehaladás eszméinek nemzet- erősitő megvalósítását tűzte ki feladatául, megindítván az 1873 ik év tavaszán kibontott zászló gyanánt, a még ma is meglevő Tolnamegyei Közlönyt. A szép és történelmi fényt érdemlő Haladó- Kör alapszabályait, épen liberális céljainál fogva, a királyi kormány nem hagyta ugyan jóvá, azonban ha hivatalosan nem ily formában is, működött az tovább, az általa kitűzött irányban és működése fenmaradott alkotásokat mutathat fel napjainkig. Ebből a Haladó-Körből indult ki tulajdonképen a mai „Szekszárdi Önkéntes Tűzoltó- Egyesületnek is az eszméje. A haladás harcosainak sajtóeszközében, a Tolnamegyei Közlönynek 1873. évi szeptember hó 10-én megjelent 28-ik lapszámában látott napvilágot először az egyesület megalakításának eszméje, az alábbi újságcikkben : „Felhívás Szegzárd lakosaihoz. A mai felvilágosult kor az erkölcsi és anyagi téreni haladását tűzte zászlajára. Az anyagi jólét elengedhetlen feltétele, hogy a szellemi téreni működés biztosittassék. — A vagyonosság emelésére leghathatósabb eszköz a társadalmi tömeges összmüködés, segélyezés és támogatás. Ezen alapeszméből kiindulva, megállapítható az is, hogy a vagyonnak s igy az anyagi jólétnek leghatalmasabb ellenségei az elemek s ezek közt a tűz, mely évek szorgalmas gyümölcsét pár óra alatt megsemmisíti s egész családokat juttat koldusbotra. Az is kétségtelen dolog, hogy ezen káros elem leküzdésénél nagy szerepet játszik a rendszeres eljárás, az ügyesség és a gyakorlottság. Az okok ily láncolata okozta, hogy már alig van a magyar államban székváros, sőt em- poriális hely, hol a tűz által okozni szokott nagy szerencsétlenségek meggátlása, vagy legalább kisebb körre szorítása céljából „tűzoltó-egyletek“ nem alakultak. Szegzárd sem maradhat hátra, mely az * Részlet Erdei Lajos <A Szekszárdi Önkéntes Tűzoltó Egyesület Negyvenéve» című most megjelent monográfiájából. kiáltása. Kirohant a folyosóra, hói egyik oszlop mellett ájult feleségét találja. A szegény nő tanúja volt a lefolyt jelenetnek. Érző szive majd meg hasadt, lélegzete majd el állt. Hiába szorította homlokát a hideg kőhöz, hiába kapaszkodott görcsösen az oszlopba, elhagyta ereje s ájultan terült el a kövezeten. Iván fülében cseng az átok: Nőd többet rád ne nézzen! Mereven néz ájult feleségére, kinek fejénél azt a másik nőt véli látni, azokkal a megüvegesedett szemekkel. Ruhája vérfoltjai tüzes vasként égetik testét le'két, páncélja zörgése mintha cserépzörgés lenne. Lelkifurdalása már nem hagyja békén, közel van a megőrülésbez. Rohanva jön az őrség, mire Iván némileg összeszedi gondolatjait és utasítást ad, hogy a vár asszonyát vigyék lakosztályába.- A fogolyt dobjátok át a falakon ; reggelre meg tiszta legyen a börtön — szól röviden és indul felesége után. * 1284-et írtak. Dunántúlban akkoriban a Németujváriak voltak az urak. A határmenti várak mind az ő birtokukban voltak. Hatalmas sereggel rendelkeztek, mellyel nem egyszer még a király seregét is megverték. Különösen Németuj- vári Iván adott sok dolgot IV. László királynak, kit sehogysem akart elismerni urának, hanem magát vele egyenragunak tartotta. Mikor IV. László már egymaga nem birt vele, Albert osztrák herceget hívta segítségül, kivel együtt kezdték Borostyánkő várát ostromolni. Iván erre beütött Ausztriába, végig pusztította a Lajta vidékét, felgyújtotta Bécsújhelyi, majd mint a villám visszatért és megverte az ostromlókat. Diadalmámorban tért vissza villámosi várába. A mámort azonban hamar követte a kijózanodás. A vár őrei némán alkotó elemek oly kiváló mennyiségével rendelkezik. Felhívom azért mindazokat, kik az eszmét akár anyagr segéllyel támogatni, akár az egyletbe mint működő; tagok belépni óhajtanak, hogy az alakítás és szervezkedés módozatának megállapítása végett, folyó évi szeptember hó 14-én a kör-egylet helyiségében megtartandó értekezleten megjelenni szíveskedjenek. \ Szegzárd, 1873 szeptember 7. Boda Vilmos.“ A felhívás, úgy látszott, a község intelligensebb rétegében visszhangra talált, mert a szeptember 24-iki számban újabb felhívás jelent meg a következő tartalommal: „ Felhívás. A Szegzárdon alakítandó önkéntes tűzoltó- egylet tárgyában összehívott értekezlet folyó évi szeptember hó 28-án délelőtt 11 órakor fog a kör-egylet helyiségében megtartatni, melyre minden ügybarát tisztelettel meghivatik. Szegzárd, 1873 szeptember 23-kán. Boda Vilmos.“ Azonban az értekezlet a várt eredménnyel nem járt. A község lakosságának polgári elemei anélkül, hogy megértették volna a tervet, mindjárt kezdetben rossz szemmel nézték azt; de még az intelligensebb elemek is más uton-módon vélték a község tűzbiztonságának a kérdését megoldani. Talán némi világot vet az akkori felfogásra az alábbi hírlapi hozzászólás, mely a Tolnamegyei Közlöny 1873 október 1-i számában jelent meg Egy népbarát aláírással. „Szegzárd, 1873 szeptember 30. A Szegzárdi haladókor vezénylete alatt megjelenő „Tolnamegyei Közlöny“ 28-iki számában olvasott tűzoltó-egylet alakulása iránt értekezletre felhívás valóban a haladási zászló egyik legtün- döklőbb pontját tünteti elő. És a célzott egyleti alakulás talán neui is maradna merő pium desi- derium, ha az úgynevezett szegzárdi tűzi cassa, és a szegzárdi községi vagyon s domestikálás állapota kedvezőbb körülmények közt állana. De miután a tűzi cassának a Bach-rend- szer alatt életbe léptetett közjegyzőség meglehetősen szárnyát szegte, — másrészt pedig a szegzárdi községnek deficites állását tekintve, talán csak magánadakozásokból létesülhető tűzoltó- egylet alakulásához némi vérmes remény alig köthető. Azonban ezen igen üdvös cél és intézkedési eszmével közel rokonságban állónak tűnik fel, a tűzkár elleni kölcsönös biztosítás.“ . . . stb. s azt tanácsolja, hogy a vármegye területén lakók egymást kölcsönösen közadózásforma hozzájárulással biztosítsák tüzveszedelem esetére. De általában megyeszerte nem kezelték a tűzrendészetet a mai megértő fontossággal. Pl. ugyancsak a T. K. 31. számában olvasható ez a Bátaszéken történt jellemző eset: Bátaszéken tűz ütött ki. A tűznek egy ottani lakos gabonája áldozatul esett, mely a ház mögötti kertben volt fogadták, arcukról leritt az ijedtség és a szomorúság. — Mi lelt titeket? — förmedt Iván az őrökre. — így fogadjátok a diadalmas harcból visszatért uratok ? Hamar szaladjatok és vigyétek hírül győzelmünket a várasszonynak. — Uram, azt nem lehet! — szólt nekibátorodva egy őr. — Asszonyunk felravatalozva, némán fekszik a kápolnában. — Életével lakói, ki bántalmazni merte! Ki volt a vakmerő? — kiált magából kikelve Iván. — Senki sem bántotta jóságos asszonyunk kát, maga kereste a halált. Hajnalban, midőn elbúcsúzott tőle urunk, a vár faláról a mélységbe ugrott. Összetört tagokkal, holtan találtuk a völgyben, ama fogoly mellett. Iván elsápad; szive szinte szétvetni akarja mellkasát, tüdejéből meg azalatt mintha kifogyna a levegő. Homályos lesz minden szeme előtt, mintha ördögi táncot járna az egész vár, falaival, tornyaival. Megsemmisülten roskad egy kőpadra. # Rövid idő telt el azóta. A közeli falu temetőjében egy sirhalommal van több, a vár kriptájában meg egy koporsóval. A délceg Iván teljesen összeroppant. A meggörnyedt, őszhaju férfiben senkisem ismert már rá a még napokkal azelőtt életvidám várurra. A hadiszerencse sem kedvezett már neki. IV. László, majd III. Endre egymásután verték. meg és szedték el tőle várait. Sasfészkeit egymásután rombolták le, kő kövön nem maradt. Erre a sorsra jutott a villámosi vár is, melyből ma már csak a vártorony egy düledező fala áll. Évszázadok teltek el azóta, de a nép még ma sem felejtette el Ivánt, ki szájában valóságos rémmé lett. Vad Ivánról mesélnek az egész nyu,_ gáti határ mentén. Teljesedésbe ment a. átok!
