Tolnamegyei Közlöny, 1913 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1913-06-22 / 25. szám

XLI. éufolynm. __________________________________25. szóm. Szekszúrd. 1913. Junius 22. Fü ggetlenségi és 48-as politikai hetilap Terméskilátások. Vidékünk gazdatársadalma a mostani hetekben kritikus napokat él ót. Aggódva szemléli az időjárás minden változatát, ki­váncsi szemmel és nem kevesebb aggo­dalommal figyeli a vetések állapotát, mert hiszen a most következő pár hét időjárási viszonyai döntik el a termelő gazdák ezrei­nek sorsát, mely körülmény viszont éppen nem közömbös, magának az országnak közgazdasági élete szempontjából sem. Régi elcsépelt frázis, hogy Magyar- ország elsősorban földmivelő ország! De ha százszor frázis is ez, lehetetlen ezt újra és újra nem hangoztatni, különösen a mostani válságos időpontban, amikor e sorok megírásának időpontjától számított alig néhány hét alatt dűl el az ország mezőgazdasági termelésének, illetve termé­sének sorsa, mely ha az időjárás és eset­leges elemi csapások viszontagságai által tönkretétetik, megsínyli azt az ország lakosainak minden rétege, mert csorba esik az ország néprétegének 75 százalé­kát tevő mezőgazdálkodók közteherviselő képességén s ezzel súlyos probléma elé állittatik az állam közgazdasági élete is. Viszont ha a most következő hetek kedvező lefolyásuak maradnak a mező- gazdasági termelésre vonatkoztatva, ezzel országos átlagban jó közepes termés és ezzel nyugodtabb megélhetési viszonyok irányozhatok elő a legközelebbi gazdasági esztendő fordultáig. Ezen körülmények érintésével lehetet­len meg nem állapodnunk annak a tény­nek konstatálásánál, hogy miért nem tör­Felelős szerkesztő Főmunkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ ténik semmi abban a tekintetben, hogy az ország közgazdasági életének alakulásánál ne csupán ez a kritikus három-négy hét legyen a döntő tényező. Véleményünk szerint ennek csakis azáltal lehetne ellensúlyt szerezni, ha az ország mezőgazdasági termelése kapcsolatba hozatnék az ipari termeléssel. — Értvén ezalatt azt, hogy a gazda ne csak termel­jen egyoldalúan és azt a kész termést nyers állapotban adja tovább, hanem mó­dokat kellene keresni kellő beruházásokkal arra, hogy maga a mezőgazdasági termelő gazda azt a termést iparkodnék önmaga fel is dolgozni és mint iparilag előállított termelvényt bocsájtaná azután áruba, eset­leg másodlagos ipari feldolgozás után is fordítaná saját céljaira. Ehhez természetesen szükség volna arra, hogy a termelő gazda beruházkod- jék az általa termelt gabona- és gyümölcs- félék ipari feldolgozására is. Ehhez termé­szetesen újabb befektetések, újabb beru­házások szükségeltetnének, melyeket az a nagybirtokos talán teljesíthetne, de a min­denféle teherrel és megélhetés súlyos gondjával terhelt kisgazda ilyen beruházó* sok eszközlésére tényleg ma képtelennek látszik. Ebben a tekintetben ikell felhívni az illetékes körök, sőt magának a földm íve­lést irányitó kormányzatnak figyelmét arra, hogy akkor, amidőn a „termeljünk többet“ jelszavával iparkodik a többtermelés érde­kében a kistermelők között is propagan­dát csinálni, nem ártana ezt a jelszót sutbadobni és inkább arra törekedni, hogy a mai termelési állagok legalább is meg­Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon. Előfizetési ár: Egész évre 12 K, 1/a évre 6 K, */« évre 3 K. Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. v Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 ko­rona, további sor 30 fillér. — Nyilttér: garmond so­ronként 40 fillér. szilárdulhassanak, de egyúttal azoknak ipari feldolgozása tétessék a kisebb terme­lőknek is lehetővé. Ezen hozzásegités folytán két irány­ban számíthatnánk, természetesen hosszú évek múltán, tényleges eredményekre. Az egyik körülmény az volna, hogy a gazda terményei feltétlenül jobban értékesülné­nek, másrészt pedig az ipari feldolgozás keretében olyan újabb munkaalkalmak is létesülnének, melyre azt a mezőgazdasági munkást nemcsak a nyári időszakban, de esetleg télen is foglalkoztathatnák. Mig tehát egyrészt a gazda bevételei emelked­nének, addig másrészről az ipari feldolgo­zás újabb munkáskezeket foglalkoztatna és kötne le, akiknek azután a nyári mun­kába állításával közvetve elérhető lenne a többtermelés ideájának megvalósítása is. Mikor tehát a mostani kritikus idő­pontban minden gazdaszem az időjárást vizsgálja, talán itt az ideje annak, hogy a fent vázolt elv felállításával az afölötti gondolkodásra kérjük a gazdatársakat, mert úgy hisszük, hogyha ilyen irányban ma­gában a gazdatársadalomban kezdeménye­zések történnének, maga a földmivelésügyi kormányzat irányitója sem térhetne azok felett napirendre s ha kezdetét venné a földmivelés budget keretében az az akció, mely a kisebb termelőket termelvényeiknek ipari feldolgozására tenné képessé, meg­felelő ipari eszközök, gépek adományozása utján, véleményünk szerint ez az akció, — kapcsolatban a téli gazdasági előadá­sok rendezésével — az ország termelési viszonyait évtizedek alatt teljesen átalakít­hatná. P. Régi sirkö. A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcája. Irta: Morvay Anna. Orgonabokrokkal szegélyezett keskeny, lej­tős, gyalogos ösvény vezet D. falu kis izraelita temetőjébe. — Egyszerű tölgyfakapu állja el az igyekvő emberek útját. Azok az emberek, akik széles, tág falak között éltek, most milyen szépen elférnek ott a tölgyfakapu mögött azokban a keskeny sírokban ; azok, akik fényes, ragyogó termekben laktak, most megelégesznek az egyszerű lakással, a közös orgonakeritésü kerttel. Azok az emberek, akik életűkben tán sima márványuton jártak, eljöttek ide zúgolódás, köny, panasznál kül és felhaladtak ezen a keskeny lejtőn. De nemcsak azok nyugosznak itt, akik örömben, pompában, fényben élték át az életet. Nem. Itt vannak azok is, akik kicsiny, alacsony házban laktak, kiknek ablakain sokszor bezörgetett a nyomor, kiknek asztalánál gyakori vendég vala az éhség. Eljöttek ide a tisztes, agg férfiak, el­jöttek az őszhaju nők ; eljöttek, örömmel hagy­ták el az életet, mely nekik vagy annyi rózsát termett, hogy az illat elkábitá őket, vagy annyi tövist, hogy örömmel nyugosztják meg vérzett lelkűket. Eljöttek a vidám, bobó, jókedvű gyer­mekek, kik sírva hagyták el kedves játékukat, kiknek arcára ráfagyasztá az ártatlanság könyét a halál. Eljöttek az ifjak, kik tán csak nehány nappal előbb érték el a célt, melyért küzdöttek, fáradtak, úgy mint a gyermek a hegy orom piros virágáért és mikor hozzá nyúlt, hogy letépje azt, akkor közbelép valaki más, aki nagy, hatalmas, a halál. Ezek az ifjak is meg érinték a boldog­ság virágát, de nem lett övék. Most itt vannak az orgonabokrok között . . . Eljöttek ide a szép, deli lányok is, kiknek a lelke tele volt hittel, álommal, vággyal, szere­tettel, virágos, szalagos, fehérruhás szép fiatal gyermeklányok, akik daloltak, kacagtak, táncol­tak, most itt alusznak mind. Eljöttek ide azok is, kik áhítattal dicsőítették Ábrahám és Izrael nagy Istenét. Itt vannak azok is, akik nem voltak kibé­külve az ő engesztelhetetlen Istenükkel; eljöttek ide mind, rokon, ellenség, idegen és jó barát, békén nyugosznak egymás mellett az egyszerű tölgyfakapu mögött, amelyen ugyan nem állott a fölirat: „Requiem aeternam dona ei Domine, et lux perpetua luceat ei“, azért, aki erre megy, önkéntelenül sóhajt fel: könnyebbítse meg az Űr a békébe nyugóvok felett a nehéz hantokat. 1 * Utam gyakran vezetett el a kis temető mellett és sokszor feltettem magamban, hogy meglátogatom azokat az ismeretlen embereket, akik már elköltöztek, kikről már csupán egy kis domb susogó fűszála beszél, akiknek minden va­gyona egy sirkő, egy oszlop, melyet a kegyelet emelt azok számára, akik átlépték a túlvilág kapuját. Ha erre jártam, úgy éreztem, mintha valaki hívna, biztatna, mintha valaki mondaná: gyere ide, ne kerülj el; és én meghallgattam a hivó szót; félelem, irtózat nélkül léptem a kes­keny ösvényre, melynek végén ott állt a tölgy­fakapu. Beléptem. Á lelkem végigjárta ezt a kis kertet. Dísztelen, virágtalan dombok. Megborzad­tam. Hát ezeknek, akik itt vannak nincs senki­jük, ide nem hozott virágot a hála, a szeretet ? Hiába kérdeztem, a halottak nem tudnak be­szélni, az élők meg nem hallják. Álltam, összekulcsoltam a kezemet és imád­koztam a nagy, örök uralkodóhoz : adj Uram örök nyugodalmat nekik, pihenjenek békén a sir lakói, kiken dísztelen halom emelkedik, zugó vi­har hadd pihenni mind. Azután haladtam előre. Egymásmellé sorakoztak a díszes, vagy ke­vésbé díszes márvány sírkövek ; a nap hevében úgy csillogott a sok szürke, barna, fekete már­vány, mintha ezer meg ezer tüzoszlop olvadna eggyé; úgy ragyogtak, úgy tündököltek, mintha ebben a szűk, orgonabokros kis temetőben össz­pontosulna a nagy világ még nagyobb fénye. Egy sirkő elé ültem és néztem, bámultam, hosszan, sokáig milyen síremlék ez 1 ? Csak egy oszlop, amely tán egy méter magas, 15 centi­méter széles, egyszerű, régi, durva, homokos kő, ez nem ég a nap hevétől, de úgy látszik, mintha a milliárdnyi homokszemek, melyek kőzet alkotó elemét képezik, mozognának, élnének táncolná­nak a nap égető sugaraiban. Egy régi sirkő, vájjon kinyugszik mögötte ? Egy fehérhajó, megtört nő, vagy egy sorsával küzdő férfi ? egy nevetős arcú lány ? egy könyes szemű gyermek ? Az oszlopról a fölirat már csaknem eltűnt, azok az apró homokszemek, melyek közé a kegyelet bevéste a boldogult ne­vét, lehorzsolódtak, lemosódtak. Még a köveket is megemészti az idő rongálódhatlan vasfoga. Csend volt, nem zúgott a szellő, nem zengett a madár, még a lepke is pihent a fűszálon. Halotti csend volt a kis temetőben, csak a sirkő beszélt; ez a régi, vesző, élettelen kő be-

Next

/
Thumbnails
Contents