Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-22 / 51. szám
TOENAMEGYEi KÜZLONY 1912 december 22. _____2 A kászonházi tanító. Irta: Sebök Zsigmond — Ma eljönnek a szomszéd tanítók, — ma dotta a házigazdáin, aki egy alföldi nagy tanyai területen öntözgette a tudomány szerény plántáját. — Kik jönnek ? — Az ásotthalmi, a feketeháti meg a kászonházi. Már nem tudom, nevenapja volt-e házigazdámnak vagy egyéb ünnepi alkalmatosság adott titulust a vendéglátásra. — Messziről jönnek ? — kérdeztem. — No, az ásotthalmi nem. Az, ha jól lépeget, tiz órakor indulhat, hogy ebédre itt legyen. A feketeházi is megérkezik idején, ha mindjárt útnak ered, amint letette a bögrét, melyből a reggeli tarhóját kanalazta. Hanem a kászonházi ! Annak ugyan meg kell hajszolnia az apostolok lovait. Annak már hajnalban kell inditnia. Az a hely, ahová a vendéget várták, tanyai iskola volt. Egyszerű zsindelyes ház, előtte feszület meg harangláb. Vasárnap volt, hát mély csend'borult az iskolára. No, ilyenkor hétköznap sem éppen hangos, mert a mezei munka idején otthon fogják a gyereket. Most, vasárnap, mintha minden aludnék a pusztán. A homokos ut érintetlen szűz folyó gyanánt fehérlett s a bucskai szőlőből elhagyatottan sötétlett ide váza a csősz- állványnak. Nem hallatszott egyéb a nyárfalevelek föl-fölzuduló zörgésénél, mikor a kósza szélben egyszerre úgy megindultak, mintha világgá akarnának repülni. Nem sokkal dél előtt kiállt a házigazdám a liczeumsövény elé és beárnyékozván kezével a szemét, szétkémlelt a laposságon : — Jönnek már, mondotta. Csakugyan érkeztek. Három felől. Az egyik keletnői, a másik nyugatról, a harmadik valahonnan délről. Hanem én meg nem látom őket, ha a gazdám nem figyelmeztet rajok. — Látja, ott, a hármas jegenyénél azt a vékony árnyékot ? Olyan, mintha lebegne a levegőben. vagy mintha apró fehér felhőcskében járna. Az az ásófthalmi kollega. Az a fehérség alatta a kamáslija. Arra délről a feketeliági ballag. Ott, az a mozgó kis szürke gomba ! Csupa fej, azaz paraplé, mert az parapléval sétál. No ezek már közel járnak. Hanem ott nyugaton, szinte az éghajlatnál, csak egy kis fekete pont látszik. Az is ember. Azaz, hogy nem éppen ember (tette hozzá kesernyés tréfával), csak tanyai tanító. Az a szegény kászonházi. Hát annak van még egy kis sétája idáig. Az á30ttbalmr tanító lassankint megnőtt, az árnyék testté sűrűsödött és látni lehetett, hogy mint gázolja a homokot. Hosszú lépéssel, jókedvűen. A kalapja is félre volt csapva. Amint egy egy tanya mellett elhaladt, úgy tetszett, hogy valami láthatatlan ellenséggel hadakozik. Hosszú botot körben forgatott maga körül. Olykor le is guggolt, aztán hirtelen fölemelkedett, mintha ugrásra készülne. Nyilván ijesztgetett valamit. rokonnak, kinek szeme könnyel telt meg hazája említésekor. A többek közt elsorolta élményeit az okkupációból s kérdezte, van-e bátorságom az ő oldala mellett küzdeni a szerbek ellen ? Az igenlő válasz után a szekszárdi kis különítményt maga elé vezényelvén, szívhez szóló, bátorító beszédet intézett hozzájuk, engem a különitu ény kommandánsává nevezett ki s megparancsolta, hogy a Tarabos hegy csúcsán levő házikót, melyen ellenséges hadállás volt, de onnan kiverték őket két nap előtt, kémleljem ki, vájjon nem-e közeleg újból ellenség ? — Különítmény ! Mars ! — hangzott a parancsnok szava. Kollégáim valóságos kérdőjellé váltak. Mindegyik haza gondolt; ki a családra, ki a szeretőre, sőt Sándor azon sopánkodott, hogy fizesse ki azt a hepe hupás talajon, egy fitying nélkül épitett bogárhátu kis házikót és ki szedi majd a Tolnamegyei Közlönyt ? Csak Pali volt egykedvű ; egyre hajtogatta a poharat; . nem ízlett neki a kecsketej. Az ijedt arcokat csakhamar Goromba Lajos furvézer és volt méntelepi igazgató váltotta fel, mondván : — Nem félek én még az ördögtől sem 1 Menjünk ! Mit állunk itt — na ! Kiadom a parancsot a hegy megmászására és a házikó bevételére vonatkozó hadi állást a hóban lerajzoltam. * Január 7 ike van, a görög naptár szerint karácsony. Csikorgó, kemény tél. Olyan hideg, hogy a pára megfagy a bajuszunkon. Iszonyú megpróbáltatás a katonára nézve. Óvatosan, svarmléniában nyomulunk előre, szinte kúszva a hóban. Szó nem hallatszik. Jelekkel beszélünk. Sehol egy lélek nem látható, csak néha egy-egy roppanás a fagyos hóban, melyet — Hehe — nevetett a házigazdám — bajban az atyafi. A tanyái kutyák pályáznak a kain ásl íjára. Amint közelebb ért, hallani lehetett a kutyák csaholását. Egyik tanya ebtársadalma a másiknak adta át az embert. Három-négy el- nyuladozó árnyék kisérte a tanya széléig, ahol már hivatalos komolysággal várta a szomszéd tanya csaholó népsége. így közeledett folytonos zenebona közt, akár valami potentát. Csak éppen hogy kutyaugatás kisérte mozsárdörgés helyett. — Ep e még az ikrád ? — kiáltotta elébe a házigazdám. — Csaknem ép, — felelte vissza vigan az érkező. — Csiba te! (Az utóbbi fölszólít ás a mi komondorunknak szólt, mely szintén élénken ér deklődött a botrányt okozó lábszárvédő iránt). Kicsi arcú, fekete bajszu, sovány fiatal ember volt. Az Ádám-csutkájára — amint mondani szokták — kulacsot lehetett volna akasztani. Hanem gavallérosan öltözködött. A kis, kackiás kabátja alig ért a háta közepén túl és a kockás nyakkendője óriási csokorba volt kötve. A cipőjéről elegáns mozdulattal leverte a homokot, — hogy a következőben még vastagabban ellepje. — Van-e kártya? — kérdezte. — Van. — Hát savanyuviz ?-— Az is akad. — Hát a tekintetes asszony hol van? — Kicsoda te ? — csodálkozott a házigazdám, aki legényember volt. Öreg legény. —— A tekintetes asszony. Csak megházasodtál, amióta nem láttalak ? —- Volt eszemben. Ki temetkezne el ide hozzám a homokba ? Az ásotthalmi tanitó kárvallottan nézett a fehér kamáslijára Azt bizony ezután is. csak a tanyai ebek fogják méltányolni. — Mit csináljak én ebben a sivatagban, ha egyiktek sem házasodik meg? — dohogott. Aztán kissé megvigasztalódott hangon tette hozzá. Hát elengedem az asszonyt, hanem lássuk az ebédet! ■—- Mindjárt itt lesz a többi is. Amott jön Gábor a Fehérhátról, meg Radnyai Kászonhá- záról. Hát'jöttek. Egyszer csak megszólalt egy hatig a sövény mellett: — Dicsértessék! Ott állott a szürke paraplé alatt a fekete - háti tanitó. Kis, köpcös ember. Ragyavert, bo' rozdás arc. Elhanyagolt öltözet. Homlokán mint valami koszorú csillog az izzadság gyöngye. Liheg. — Van e savanyuviz ? — Kérdezte levegőért kapkodva. — Van. J— Hát kártya ? — Akad az is.-— Azért. Aztán visszahoztam a könyvet is. A lányom küldi. Már elolvasta. Rongyos tábláju könyvet vett ki a zsebésejtelmes csend követ. A holdas éjjel kísértetiesen haladunk előre, ujjunk a fegyver ravaszán. — Ilyenkor ez igy van ! Nem érünk rá szabályszerű „fertigt-et csinálni. A hold már magasan járt, amikor felértünk a hegytetőre. Megadom a jelt a megállásra. Pár percig pihenünk. A zord idő dacára csurog rólunk az izzadtság ; részben a kimerültség, rész ben a bizonytalanság tudata tikkasztá ki idegeinket. De hát a parancs, az csak parancs ! — Előre ! — intek. Körbe vesszük a házikót. Szuronyt szegezve és felhúzott ravasszal ! Goromba Lajos egy elszánt rúgással berúgja az ajtót, melyen egy hatalmas komondor ugrik elő ; Lajos egy csapással leüti. — Add meg magad! — kiáltott. Női hangot hallok. Sírnak odabenn többen. Szegény gyermekágyas asszony feküdt apró gyermekeivel. Goromba Lajos durván beugrik az ajtón s fel akarja nyársalni az ágyban fekvőt. Egy hatal más csapással sikerült kivernem kezéből a fegyvert. Megfogtam két kezét és nem engedtem bántani az ártatlanokat. Csúnyán leszidtam, müveit nemzet vagyunk, férfiak, nem szabad bántani a fegyverteleneket, különösen gyilkolni tilos a szent karácsony éjjelén. Az asszony imára kulcsolt kézzel adott hálát az Istennek megmeneküléséért. * Az átölelt emberrel való erős küzködésem- ben megcsókolt valaki ; felébredtem. Verejtéktől izzadó homlokomat törülgette feleségem, mig apró gyermekeim ártatlan játszadozással örülnek a szent karácsony ünnepének. Vajha ez álom lenne és nem szomorú valóság a szegény katonáknak ! Mikor teljesül be az, hogy a betű legyőzi testvérét: a buta ólomgolyót ? bői és átadta a házigazdámnak. Degré Alajosnak valamikor az ötvenes években megjelent regé- . nye volt. A ház előtt, az árnyékban, kis asztal volt meg szék. A köpcös alak letelepedett a székre és ott zihált egy darabig. Szemét végigjártatta rajtunk és valami fény csillant meg benne. — Csakhogy megint emberek közt vagyok ! — mormogta. — Három hónapja nem láttam intelligens embert a lányomon kívül. A lányom pedig ... Legyintett a kezével. — Hát persze, hogy elkeseredik szegény. ; Persze, hogy a nyakamon vénül. Ki is koptatná a cipőjét a szegény tanyai tanitó háza körül ? János öcsém se mutogatja a kamásliját nálunk. János öcsém hirtelen lesütötte a szemét és szemérmesen igyekezett eltüntetni a kacér láb szárvédőit. — Oh, kedves bátyám, én oly gyakorlatlan vagyok hö'gytársaságban, — rebegte — aztán sok a dolgom . . . tudja, a kötelességtudó peda gógus . . . A feketeháti nagyot nevetett. — Jól van, jól van, öcsém. Igazad van. Bár én se sétáltattam volna a kamáslimat a lányos házak körül anno valamikor. Éppen az ebédhez ültünk, mikor szinte észrevétlenül belépett1 a kászonházi tanitó. Szelíd arcú, alázatos ember. Poros volt és bizonyosan fáradt (mert hiszen hajnal óta talpon volt), de nem nagyon látszott rajta. Inkább elevennek, fölindultnak és szinte boldognak tetszett. — Hálás vagyok, tisztelt kolléga, — möndta házigazdámnak — hogy szives volt meghívni e nagyrabecsült vendégkoszoruba. Ez életemnek a legszebb emléke leend. Látnivaló volt, hogy a kászonházi tanitó cikornyásan szeretett beszélni. Egészen az ötvenes-hatvanas évek stílusában. Hogy jobban szem- ügyre vettem, láttam, hogy miuden olyan ósdi, szinte penészen avult volt benne : az arca, a viselkedése, a hangja. Pedig nem volt éppen olyan öreg ember. Úgy az ötvenen túl járhatott néhány évvel. De, úgy látszik, ott, az ő pusztai iskolá jában, abban a nagy egyedüliségben megrekedt az ifjúkori olvasmányainál és azokhoz idomult a lelke és a külseje is. .— Mindenkor örömmel látjuk, Radnyay bácsij------mondotta a házigazdám. — Ujön csak id e mellém. Ide ni ! Ide, ide ! Á kászonházi tanitó ugyanis mindenáron az asztal végére akart telepedni és csak karhatalommal lehetett a korát megillető helyre hurcolni. Egyre mentegetőzött; — De kérem, tisztelt kolléga, nagyon is tudatában vagyok én csekély szerénységemnek.’ Oh, oh, hiszen én a népnevelői karnak a legérdemtelenebb tagja vagyok ... a legelmaradtabb tagja . . . mig önök . . . önök ... Mikor végre leültették, feszesen és szinte mozdulatlanul ült helyén. Csak éppen, hogy a kezét nyújtotta ki, mikor a tálból vett, amire különben legalább is kétszer kellett nekibáto- ritani. Akkor is a legkisebb és legkevésbbé' kívánatos falathoz nyúlt. Nagyon keveset evett. Hanem a szeme mégis oly megelégedett, szinte jóllakottan boldog volt, mintha nem is a mada rászi tanyai iskola, hanem valami hercegi palota asztalánál lakmároznék. — Mikor volt a városban Radnyai bácsi ? — kérdezte a házigazdám. — Öt éve nem voltam, könyörgöm, öt éve, — felelt. — Az ugyan nagy idő. Nem kivánkozott oda ? — Oh, dehogy nem. Mindig vágyódtam a kultúra empóriumaiba, de én ott már oly idegenül érzem magamat . . . azok a magas kőpa loták elszoritják az ilyen egyszerű keblet . . . közel harminc éve oktatom a zsenge nemzedéket a^ pusztán, elszoktam a nagyvárosi forgatagból. És a gyerek miatt sem mehetnék. — Hát nem tért vissza az asszony magához — Nem könyörgöm. Nem . . . Hívtam gyakran, de nem jött. Nem is vádolom miatta. A kászonházi tanitó mellét áruló sóhaj emelgette. De ezt a fölindulást egy szerény mosollyal igyekezett elpalástolni. — Hogy is érezte volna magát jól odakünn, elzárva a társadalom éltető világától, — szólt. — Hiszen, könyörgöm, milyen boldog voltam ma én is, mikor végre, két év óta most először, ismét tanult emberek közé siettem ! Az egész utón azt ismételtem magamban: Értem Vicát, értem Vicát, igaza volt Vicának! — Két esztendeje nem látott kaputos em bért, Radnyai bácsi ? — Bizony, két esztendőnél régibb ideje. Nem Vica a hibás, hanem én, mert nem is ifjú fővel, hajótörött életemhez láncoltam őt. — A gyerek állapota nem javul? — kérdezte a házigazdám. — Nem, könyörgöm. Szegényke most is csak úgy fekszik az ágyban, mint mindig aira
