Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-04 / 5. szám
Jj. vám 5. szám ^zekszárd, 1912 február 4. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesxtöaég Be*eréílj István-utcza 6. sz.. hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendő!; Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Uolnér-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű ; hirdetések'és pénzküldeménvek inrézendők Felelős szerkesztő ^őmunkatars BOOA VILMOS HORVATH IGNACZ Ylegjelen hetenként egyszer, vasárnapon í Előfizetési ár: E^ész évre 12 K, evre 6 K, évre 3 K Számonként 24 tíllér e lao nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona 200—S00 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmood soronkint 30 tíllér A szekszárdi üorközraktár ii§ye. Sajnos, csak a jövőben válhat valóra ez a nem elég sokat emlegetett s hatásaiban nem eléggé ismertetett idea, de elmondhatjuk, hogy most már az annak megvalósítása iránti komoly küzdelem, a városi napi ügyek legfontosabbja lett. Azzá lett akkor, midőn városunk képviselője, gróí Batthyány Tivadar is a legmelegebb felkarolással magáévá tette a mi nagy óhajtásunkat. Mert csak óhajtás, jó hiszemü óhajtás volt eddig a borközraktár felállításának kérdése s Szekszárd és vidéke lakosságának felfogása szerint olyan magától értetődő, a kormány által figyelmen kívül nem hagyható óhajtás, aminek teljesítése tulajdonképpen az országos szőlőmivelés és bortermelés szempontjából éppen nem kisebb érdek, mint az itteni lakosság megélhetésének biztosítása szempontjából. Mert a mi türelmes, a természet mos* tohaságától sokszor megsanyart bortermelő népünk azt hitte, —és joggal hitte azt - hogy ha már elszánta magát a földmivelés- ügyi miniszter a borközraktárak szervezésére és íelállitására, úgy azokat bizonyára bortermelő központokon fogja felállítani s itt is figyelembe véve a bortermelés szempontjából külön is figyelembe veendő tényezőket: a borvidék milyenségét, nagyságát, a termelt bor nehezebb vagy könnyebb ér- tékesithetési módozatait, hogy van-e más megélhetése is borvidék termelőinek stb. Szóval, hogy a borvidék bora megérdemli e a felkarolást s a termelők milyen mértékben vannak rászorulva a közvetlenebb támogatásra. S azért, mert azt hittük, hogy ezen szempontok bírálatánál lehetetlen Szekszár- dot mindjárt elsősorban észre nem venni, voltunk mi eddig nyugodtak s vártuk a fejleményeket. Nem csaptunk reklámot, nem jajgattunk, nem depertációztunk igazunk tudatában. S igy maradtunk mi ki a farsangból. Legalább az idén. Szomorú dolog reánk, — de való — hogy a tervezett 10 borközraktár közül egyet nem tudott a földmivelési kormány nekünk juttatni. Eddig legalább nem. Szinte hihetetlennek látszik, hogy illetékes körök ennyire nem tudják, hogy hol van az a hivatalos jelentésben szereplő úgynevezett »szekszárdi borvidék«, hogy mekkora szőlő- vidék ez, hogy mi adja itt a népnek többször fekete kenyerét, hogy a szekszárdi bor, melyről pedig az irodalom történet szerint valaha költők is daloltak, teremne még most is, de oda a régi presztízse a borpiacon. S hogy éppen ezért mennyire égető szüksége volna ezen segíteni. Évente panaszoltuk már e helyen, hogy a ki nem kerülhető természeti mostoha időjárás mellett a rettenetesen nehéz és rossz borértékesitési viszonyok ártanak a legtöbbet a szekszárdi borvidék termelőinek. Mert ha nincs termés, sincs kenyér, de ha van termés, akkor nincs kenyér, mert van ugyan bor, de nem lehet eladni. Ha jók az értékesítési viszonyok, van ára a bornak, a jó termő esztendő kárpótolhatja az előző évi rossz termést, a termelő tudja fizetn adóját, tudja viselni a munkáltatási költséget, szóval megél et a szlőbirtokos és a szőlőmunkás. Igen, de nálunk hasztalan volt bő termés, ha ne n volt piac. Ezen a létérdeket érintő bajon volna hivatva a borközraktár segiteni. Ha nincs kereslet, s a pénzéből kifogyott és mind.nt terméséből re i énykedő termelő kénytelen eladni borát, — igy ki van szolgáltatva néhá y kiskereskedő és ágensnek aki úgy veszi tőle torát ahogy neki tetszik. De ha megkapjuk a borközraktárt, mely 10—20000 hl. bor befogadására képes, beraktározza a termelő borát a közraktárba meg kapja rá a kívánt — természetesei az értékhez mért — előleget, a közraktár borát a világpiacon a való árban értékesti es csekély kezelési dij levonása ellenében megkapja b ) ráért azt az árat, amit a mai viszonyok között egyáltalán el nem érhet. S meg lesz ennek egy másik nagyon fontos következménye, hogy t. i. az állami borközraktárba beraktározott bor minőség és keze és szempontjából olyan garantiát nyújt a b rpiacon a bor milyen égét illetőleg, hogy a fzekszár i bor hamarosan vissza fogja szerezni régi jó hírnevét és keresettségét, s a legmess ebb vidékekről szívesen fognak borvétel végett ide jö mi. Épen ezért tartozunk hálás köszönettel szeretett képviselőnknek, hogy felnyitotta a mi szemünket, hogy nem elég a mi igazunkkal hallgatni és várni, hane i igenis kérni és . övetelni kell a mi igazunk megJön a viz! Irta: Farkas Ernőd. 1 Korhadt, vén szomorufüz törzsén ült az aggastyán. Várt valakit, vagy rettegve gondolt valamire, mert sovány, beesett, pergamen arcán ide ges remegés futott végig s gyakran egész testében összerándult. Nem messze tőle a Duna höm- pölygette zúgva kavargó, sárga hullámait. A folyó medre kiszélesedett. A parti kavicsok fölött táj tékos habok verődtek össze, dobálva, harapdálva egymást, majd szerető gyöngédséggel egymásba omolva. A szél egyre harsogóbb riadással pattogtatta szilajul suhogtatott korbácsát. A hullámok felrohantak, mint domboldalra a riadozó gyermeksereg, majd ismét lefutottak, mély völgyeket hasítva a folyam ágyában. A viz szemlátomást nőtt, habos taraja duzzadt, szélesedett s majd mint egy óriás kígyó nyújtózott ki, majd mint egy hernyó húzódott össze. A lankás part kiváló kavicsait, beiszapolt sziklaköveit egymásután nyelte el a növekvő áradat. Az aggastyán szeme mozdulatlanul tapadt rá, pupillája kitágult s olyan tűz villant föl benne, mint az esőtől vert pásztortüz. , Iszonyú kin és keserű vád hörgött a hangjában. A Duna felé szaladt, de hirteleu megáilt ér r:ad*an hátrált. Lábai remegtek, mint a meghajtott paripáé. Arcán vörös lázfoltok ütöttek ki, amiknek a szegélye sárga volt és szemében a düh és félelem birkóztak egymással. Néhány pillanatig mozdulatlanul állott, majd nyers, állati üvöltéssel fordult meg és Lacháza felé rohant. Lábai meg-megrogytak. A melle be- süppedt, a válla előre bukott, de lihegve, fújva, fuldokolva rohant tovább. Mikor az első házakhoz ért, megfogódzott egy akácfa törzsében és levegő után kapkodva harsogta: — Jön a viz ! Iszonyat és rettegés nyöszörgőit ebben a fuldokló kiáltásban. — Igazán jön, András bácsi ? — Jön, jön, a tulajdon két szememmel lát tani, mentsétek meg gyermekeiteket. Azután eleresztette az akácfa törzsét és tovább rohant. Így mondták el az ő történetét. — A neve Balogh András, — 1876. febr. 26-ika szomorú emlékű napja Lacházának. Reggel megindult a jégzajlás a Dunán. Délután két órakor megtorlódott a jég s estére már hatalmas jégtáblákat sodort felénk az ár. A nép fáklyákat gyújtott, a férfiak csónakokba ültek és csák- lyákkal tördelték a jeget. Majd a gátakat erősítették meg. De az áradat percről percre nőtt, a gátakat összezúzta és elsodorta. Egész éjjel kon gott a vészharang és pörgött a dob. A nép sirva, jajveszékelve menekült a magasabban fekvő helyekre. Az ár féktelen erővel tört városunkra. Hatalmas hegyi zuhatagok dörgésével rohant keresztül az utcákon. Három oldalról nyomult a városba. A temető felőli városrészben, ahol a szegényebb nép lakik, ölmagasan harsogtak a hullámok. A város északi oldalán magányosan állott egy kis ház. Egy beteges özvegy ember lakott benne két kis árvájával. Senki sem tudta, hová lettek ; a mentők nem mertek odáig hatolni a dereglékkel. Hajnalban észrevettük, — mondja az elbeszélő, — hogy a ház meginog és düledezni kezd. A házat minden oldalról széles jégtáblák törték, ostromolták, Néha akkorát reccsent, mintha rájuk omlott volna. A falak már erősen ingadoztak. Tudtuk, hogy a viskó bármely pillanat- összedülhet A nők kezüket tördelve zokogták: — Jaj, a két kis árva! — De egyszerre csak a tömeg komor arcán átcsillant a remény szivárványa. A beteg Balogh András lóháton jelent meg a bedőlt kapu helyén. Sárga volt, mintha ravatalról kelt volna föl. Ivét kis gyermekét ölébe szorítva, egyetlen lovára bízta a maga és kicsinyei életét. A sovány gebe fölszegte a fejét és prüsszögve, fújva úszott az árral. A szegény ló feje néha fáradt m bukott le. Balogti András ilyenkor lábaival megszorította, biztatóan 3ZÓlt hozzá és a sovány állat megint tovább úszott. Lábait véresre hasogatták az eles szegélyű jégtáblák. Egyszer már el is merült a feje. A gazda a sörényéhez kapott, de ekkor a fiacskája kiesett az öléből. Az asszonyok dermesztő sikoltásban törtek ki. Bennünk, férfiakban is megdermedt a vér. — És mi történt a fiúcskával? — Egy jégtáblára bukott. Ez volt a szerencséje. Apja lehajolt és ölébe kapta. Es néhány örökkévalóságnak tetsző pillanat múlva észrevettük, hogy a ló már a földön gázol. Közeledett a temető széléhez, amely magasabban feküdt. — Szóval megmenekültek ! — Uram, — folytatta az orvos, — nincs fogalma arról, milyen ürömujongág támadt erre. Mindenki elfeledte, hogy háza összedült, vagyona, jószága elpusztult. A tanító felütötte a zsoltárkönyvet és az egész gyülekezet szent állítatta! dicsérte az Urat. — De hát akkor miért borult el a Balogh András lelke? •— A kiállott szörnyű izgalmaktól. Mikor dereglyével érte mentünk, sírva ölelte, csókolta két kis didergő gyermekét. — Ne sirassa a házát András gazda, adjon hálát az Istennek, hogy megmenekült, próbáltam vigasztalni. Balogh zavarosan nézett rám és rnegráz- kódvá hebegteJön a viz !
