Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-14 / 15. szám
foggal lehet követelni, hogy a társadalomnak javára szolgáljon. Tehát vissza élést követ el az aki ellenkezőt igyekszik elérni. Napjainkban pedig nagyon sok visszaélés történik Hogy egyet említsek, tekintsünk csak bele színművészeti téren az irodalomba. Micsoda külömbséget látunk a múlt és a jelen között ! Mennyire más az iró és mennyire más az élvezetután vágyó közönség ! Szinmüirónk irodalmi téren bizonyos nép- missziót végezhetnének a jelenkorban épugy, mint a múltban tették, mert hatáskeltésre leginkább alkalmas a színművészet, mivelhogy két érzé künket is lefoglalja egyszerre és mit tapasztalunk ? Amit régente megvetettek, ma azt magasztalják. Amit régente dicsőítettek s erénynek tartottak, ma azt semminek tekintik és csak gúnyos mosoly közt szólnak róla. Ahol máskor a nézők előtt feltárták a biint, ami megmételyezi a családot a társadalmat, azért hogy azt megutáltassák a közönséggel, ott ma sokos szavakkal, szemérmetlen mozdulatokkal az érzékiségét csiklandozzák a publikumnak. A haladás örve alatt mekkora kétszínűség ! Egyfelől harcot indittunk a szemérmetlen képek ellen. Paragrafusokat faragunk a phonog- raphia ellen. Másfelől telt házak előtt játszák el a legpikkánsabb, a legszemérmetlenebb darabokat. És a hatása ? Frenetikus taps és tombolás közt adunk kifejezést tetszésünknek. A következményeket ki-ki elgondolhatja . . . Hogy mi okozta e változást, ez oly kérdés, aminek a fejtegetése nagyobb időt venne igénybe s ezzel most nem foglalkozhatunk, azt azonban meglehet állapittani, hogy hibássak vagyunk valamennyien, hogy ez a kor felüthette nálunk a fejét. Hibássak az irók, mert azt a szép tebetsé get a mivel kiváltságossan csak ők rendelkeznek nem úgy használják ahogyan azt a józan ész parancsolja. Épitteni kellene nem rontani. Hibás a közönség is, még pedig elsősorban ö a hibás. Miért engedi érvényesülni azokat a maszlagos színdarabokat, melyek tele vaunak a bujaságnak undortkehő bacillusaival. Hisz senki sem kötelezheti őt arra, hogy elfogyassza, amit eléje tálalnak. Legalábbis tá^ol maradásával tűn telhetne az ilyesmi ellen. Hibáztatni lehet hivatalos közegeinket is. Miért nem tiltja be az ilyen „férfi estély“ és „csak felnőtteknek“ az előadásait, ahol megjelenhetik a serdületlen ifjú épugy, mint a leány, mert nincs aki azt ellenőrizné. Ha belehet tiltani egyes népgyüléseket, ahol egyik másik politikust szidnák vagy dicsérnék miért ne lehetne emezeket is V Egyik a közrendbe, másik a közerkölcsbe ütközik. Ha talán nincs rá tiltó rendelet, ki kellene dolgozni ilyent. 2 _________________________ őt bátorságra biztatni, sőt csufolódó és nevető is akad még, de csak néhány percre, mert aztán már rájuk kerül a sor gyomrukat megkönnyeb- biteni. A betegek között ferde testtartással néhány matróz sürög forog, hogy a kapaszkodóknak segítségére legyenek és hogy neki ne repüljenek a citoroknak. A ki megkönnyebbült, székbe, asztalba, oszlopba kapaszkodva, a világ minden kincséért el nem eresztené. Így tart ez két óra hosszat. Hajnali bárom óra felé a vihar ereje enged ; öt óra felé már csak bóráról beszélnek a matrózok. Összetört testtel mindenki újból felkeresi nyugvóhelyét, hogy az éjjeli fáradalmakat kipihenje. A matrózok vödrökkel és súroló kefékkel felfegyverkezve, nekilátnak a hajó tisztításához. öt óra felé a hajó fedélzetére sietünk, hogy a napfelkeltében gyönyörködjünk. A fedélzet még csupa viz, melyet az óriási hullámok dobtak fel az éjjel. A hajóskapitánytól értesülünk, hogy az éjjel veszedelmes helyzetben voltunk : a sirocco két óra hosszat egy helyben táncoltatta hajónkat. Kevéssel öt óra után kelet felé a nap mint sárgás vöröses tányér kiemelkedik a tengerből. Kevéssel rá nyugatra már az olasz partok körvonalait is lehet látni. Lasanként az utasok mind feljönnek a fedélzetre, előkerülnek a távcsövek, nézzük a távoli partot és a tengerbe haladó hajókat. Még néhány órai hajózás és bemegyünk a megerősített velencei kikötőbe. Hajónk meglassítja menését az árbócra felhúzzák a magyar—horvát lobogót. A partról is jeleznek valamit zászlókkal, mire hajónk megáll. Leeresztenek egy csónakot és áthozzák a partról az olasz fináncokat. Hajónk újból megindul és közvetlen a Márkus tér előtt a Canal Grandi közepén áll meg. A márkus téri gondolások egész raja siet hajónk felé, hogy partra szállítsanak. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY A phornographia ellen már rendelkezünk ilyennel s mi mivel rosszab a szemérmetlen kép a szemérmetlen színműnél ? Semmivel. Sőt az utóbbi még rosszabb, mert ott a néma kép szemlélhető, mig emitt megelevenedik a kép és kétértelmű, leggyakrabban azonban világos szavakkal fűszerezik élvre csábító mozdulataikat a szereplők. Ha rossz az egyik, miért nem rossz a másik ? Több szemérmet kérünk . . . Taksonyi János. Várkonyi Sándor halála f I Széles körben, mindenütt mélységes és őszinte részvétet keltett Várkonyi Sándor szekszárd bel városi róm. kath. tanító Halála., aki hosszú, kínos szenvedés után folyó hó 8 án este 7 órakor a haldoklók szentségének ájtatos felvétele után szerető neje karjaiban, gyermekeitől körülvéve hunyta le szemeit a feltámadás reményében. Várkonyi Sándort a Gondviselő teremtő ritka vig kedéllyel áldotta meg, aki csak nagy ritkán fogta fel az életet komoly oldaláról. A szív és a kedély embere volt. Mindenkinek sok jót, kedveset mondott. Akivel találkozott, azt elmés humorával szórakoztatta. Nemcsak egyeseket, hanem egész nagy társaságot képes volt derűs hangulatba hozni. A városban mindenkit ismert s ha kiindult bárhova, meg-megállt, hogy valami kedvesen kellemest mondhasson az illetőnek. És ezt az aranyos kedélyű embert is gyógyíthatatlan betegség lepte meg, melynek tünetei évvel ezelőtt jelentkeztek rajta. Ekkor fél évi betegség után felgyógyult és igy az iskolában, mint a „Tolnavármegye és a Közérdek" nél teljesítette fontos hivatalát. A betegség csirái azonban erős szerve zetét egyre őrölték, úgy, hogy a ,,Szekszárd Tolna megyei Nőegylet“ nek 1911. évi október hó 5-én- tartott díszközgyűlésén, melynek 26 éven át ügybuzgó jegyzője volt, hattyúdalát, a nőegylet történetének összefoglaló részét olvasta fel Ezután rohamosan hanyatlott az egykor irigyelt egész ségti férfiú. Budapestre ment, ahol Réczey egye térni tanár megoperálta. Az operáció azonban nem segített rajta. A klinikán mégis annyira javult, Székesfehérvárra mehetett Margit leányához, a honnan hazajött és mig csak ereje teljesen el nem hagyta, megje’ent az utcán és akivel találkozott, elmondotta, hogy é- már megtett minden intézkedést halála esetére, megrendelte a fakoporsóját és szemfödelét. Nagy hétben teljesen elhagyta ereje, ágyhoz szegezte kinos betegség«. Még nagypénteken arról is intézkedett, hogy kinek küldjék el általa előre megfogalmazott gyászjelentést. Husvét hétfőjén délelőtt Kun Lajos káplán elkészítette a nagy útra és este visszaadta lelkét Teremtőjének. Várkonyi Sándor Szekszárdon született 1854 március 13-án. Elemi iskoláit Szekszárdon, a középiskoláit pedig Pécsett és Baján végezte. Érettségi után beiratkozott Budapesten az egyetem jogi fakultására, de ezt abba hagyva, a piaristák rendjébe lépett. A szív embere azonban innen kilépett és hogy minél előbb önálló lehessen, Pécsett letette a tanitóképesitői vizsgálatot. Ok levéllel kezében hazajött és megnősült. Egy évig volt Baracson tanító és 1877-ben Szekszárdiba lett megválasztva. Harminchat évet töltött a tanítói rögös pályán. Névben és érzelemben igye- kezett raegtnagyarositani a tanulóit, akiknek mindjárt a beiratáskor magyar nevet adott. A nevelés és oktatáson kívül nagy szeretettel foglalkozott az irodalommal és hirlapirással is. Leg- előozör lapunkban tette meg irodalmi szárnypróbálgatásait, majd lapunknak rendes munkatársa lett. Később a Szekszárd és Vidéke szerkesztőségébe lépett, majd pedig a Tolnavárraegye és á Közérdek laptársunk kiadóhivatalának vezetését vette át és huszonkét évig nagy szorgalommal és ügyszeretettel vezette azt, úgy, hogy a lapnak iinánciális fellendülése részben neki köszönhető. A kiadói teendőkön kivül állandóan írogatott is a hírrovatba. Memóriája kitűnő volt, azért élőlexikon jelzővel szokták őt kiemelni. Temetése impozáns nagy részvéttel folyó hó 10 én délután fél 5 órakor ment végbe, melyen Szekszárd intelligens közöuségét együtt láttuk. Ott volt Apponyi Géza gróf valóságos belső titkos tanácsos, főispán is. Á szekszárdi római katholikus iskolaszék és hitközségi tanács testületileg, a főgimnázium, a polgári fiú- és leányiskola tanári kara, az elemi iskolák tanítói és a római katholikus elemi iskolák növendékei, a szekszárdi ipartestület André István elnök vezetése mellett fekete zászló alatt jelent meg. Mosgai Sándor, Razgha Lajos kath. plébánosok, Gödé Lajos ref., Németh Gyula evangélikus lelkészek és dr. Rubinstein Mátyás izr. főrabi, özv. Sass Istvánná, ki a nő- egyletet vezette, a városi tanács dr. Szentkirályi Mihály polgármesterrel jöttek el a temetésre. 1912. április 14. Ravatalára a gyászoló család, a rokonság, a szekszárdi rk. hitközség, a róm. kath. tanítói kar, a nőegylet, a Tolnavármegye és Közérdek szerkesztősége tettek díszes koszorút. A gyásszertartást dr. Feni Ferenc apátplóbános végezte Kun Lajos és Bauer József káplánok segédletével. Haláláról a gyászoló család az alábbi jelentést adta ki: Várkonyi Sándor szekszárd-belvárosi római katholikus tanító, aki 36 évig nevelte vallásosan a reá bízott ifjúságot s ahhoz a zászlóhoz, amelyre esküdött, hü maradt halála napjáig — ma, április hó 8-án este 7 órákor, 58 éves korában, visszaadta lelkét a teremtőjének. Temetése e hó 10 én délután 4'/2 órakor megy végbe, az engesztelő szent mise-áldozat lelki- üdveért e hó 10-én reggel 7 órakor lesz bemutatva az Urnák. »Oly sötét a sírnak éjszakája, Ámde béke s nyugalom hazája.« Özv. Várkonyi Sándorné szül. Fülöp Erzsébet neje. Várkonyi Margit férj. Ketskés Elekné, Várkonyi István, Várkonyi Jolán férj. Tóth Józsefné gyermekei. Ketskés Elek, Tóth József vejei. Ketskés Margit, Ketskés Ilonka, Ketskes Erzsiké, Ketskés Mártha, Ketskés Pisti, Tóth Margit, Tóth Pál unokái. Várkonyi Iván és neje Jásek Gizella, Várkonyi Ferenc es neje Sütz Ilona, Várkonyi Irma és férje Korniss István, Várkonyi Imre és neje Gyüszü Aranka testvérei, sógornői, illetve sógora. Tanítóink. Irta : Hermann Frigyes Elszomoritásu érdekes dolgokat tudtam meg mostanában tanügyünkre vonatkozólag. Nem becsültem soha sokra az időnkint váltakozó kormányoknak és ezek faktorainak, a hivatalnokok nak működését, de soha sem hittem volna, hogy a jellemtelenségig menő lelketlenségnek ilyen rettenetes tényeivel találkozzak. Minisztereink, államtitkáraink szünet nélkül csúsznak másznak Becsbe, hogy sütkérezhessenek a császári kegy melegében és, hogy teleszivhassák magukat a kamarilla légkörében azokkal az eszmékkel, amelyekkel meg lehessen akadályozni a szabad és független Magyarország megteremtését, de hivatalos, sőt emberi kötelességeiket teljesen ig- narálják. Vegyük csak a kultuszminisztériumot. Ugyan mit csinál a miniszter és a melléje vagy alája beosztott hivatalnok sereg?! Ezek az emberek talán alszanak, vagy ami még valószihubb, tahin nem akarnak tudomást szerezni a tanügy terén létező gyalázatos állapotokról. Mert ha nem igy lenne, akkor tudnia kellene a miniszternek és társainak a homonnai tanfelügyelői kirendeltség vezetőjének Győrffy Józsefnek hivatalos jelentéséből, hogy az ottani kerület 196 községe közül 86-ban nem tanilanak és 4771 iskolaköteles gyermek csatangol iskolázás nélkül ! És most kérdem én mi lesz ezekből a nyomorult, szegény tót gyermekekből mire felnőnek ? Ugye bár semmi más, mint írni olvasni nem tudó emberi állatok akik mást nem tudnak, mint amit a pánszláv magyarfaló agitátorok beléjük tukmálnák. Mondok egy- szomorú példát. Amikor még egy budapesti sörgyárban dolgoztam, volt egy tót munkásom, aki Trsztena nevű községből származott. Kilenc évig volt Budapest melletti Kőbányán és ennyi idő alatt egyetlen egyszer sem vo t odahaza, pedig családos ember volt. Amikor egyszer azt kérdeztem tőle, hogy h íny gyermeke van, azt felelte, hogy most már nem tudja mennyi van, lehet 12—13 is, mert amikor kilenc év előtt eljött hazulról, akkor már volt négy. Kilenc évig volt Kőbáuyán, de bent Budapesten soha sem volt. Nem érdekelte a főváros. A világon a legnagyobb urnák az orosz cárt tartotta, utána az ottani szolgabirót, azután a kőbányai tót káplánt, azután jöttem én. írni, olvasni nem tudott, de tökéletesen beszélt angolul, ezt amerikában tanulta, az összes katholikus ünnepeket és azok jelentőségét, a vallásos ceremóniákat betéve tudta, ezt a káplánjától tanulta. De hogy van egy, a szabadságért epedő magyar nemzet, avval nem törődött, legfőbb vágya az volt, hogy bárcsak mindén vasár- és ünnepnap meggyónhatna, meg mindig annyi pálinkát, ihatna, hogy mindennap részeg lehetne, meg, hogy csak még egyszer Amerikába mehetne. És hány ezer meg ezer ilyen ember van Magyarországban, meg Amerikában a miniszter becses léhasága következtében. De milyen keservesen tud azért sopánkodni, hogy nagy a kivándorlás, fogy a nép, pusztul a nemzet. De arról megfeledkezik, hogy ezek az emberi állatok nem tudják azt, hogy mi az a hazaszeretet, nem tudják, hogy mi a Haza, nem érzik, bogy: »ill élned és meghalnod kell«, mert nem tanította őket ezekre senki, de azt tudják, hogy az Isten mindenütt van, pálinka is vau mindenhol, meg hogy Amerikában magasabb a munkadij mint nálunk — ezekre pedig megtanították. Ezzel az iskolabiánnyal most pedig újból szembe állítom az iskolák — már ott, ahol van iskola — túlzsúfoltságát. ¥
