Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-09-24 / 39. szám
XXXIX. évfolyam ___________________39. szám___________Szekszárd, 1911 szeptember 24. Fü ggetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség BezerédJ István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részit illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzkfildemények intézendők Válasz nagytiszteletü Mflhl Sándor gyönki evangélikus lelkész ur „Nyílt levelére“. Mindenekelőtt köszönetét mondok nagytiszteletü urnák nyílt leve megírásáért, mert azzal elárvult iskolánk ügyének mindenesetre szolgálatot tett. Mikor először kezembe vettem a tollat, az a gondolat lebegett szemem előtt, hogy a gimnázium iránt érdeklődést támasszak s minél többet beszélünk, vagy írunk erről, annál többen tudnak róla, annál inkább számíthatunk az érdeklődésre. Igeo köszönöm, hogy lehetővé tette nekem nagytiszteletü ur e néhány sor megírását. En magam nem is tartottam eredetileg szükségesnek az alább kővetkezők előadását, de nagytiszteletü ur levele után azok is mind szükséges adatai az áthelyezésért folyó küzdelemnek. Legyen szabad ezek után áttérnem nagytiszteletü ur érdemére. Két állítás van itt olyan, amelyhez elsősorban szavam van. Sokkal kevesebb fáradsággal nagyobb eredményt értünk volna el, ha egyenesen Gyönkhöz fordulunk iskolánk bajainak orvoslásáért — ez az egyik s Gyönkön is megvan a szeretet iskolája iránt — ez a másik. Ha ez tény, akkor a tanári kar oknélküli, haszontalan munkát végzett s a mozgalom csakugyan elítélendő. Nem akarok ismétlésbe bocsátkozni, csak utalok ismertetésemre, melyben megírtam, hogy iskolánk 18.40—1860-ig mindig düledező épületben nyomorgott, elődeinkre majd rájuk szakadt a ház, ezért gondoltak először az áthelyezésre 1842-ben. 1860-ban a gimnáziumi felügyelő a mostani épülethez igénybe veszi a helybeli egyház közmunkáját s vájjon nem Gyönk lakosai fogják-e pörbe e közmunka visszatérítése végett a gimnáziumot ? Háromszáz forintot fizet a gimnázium s kénytelen átengedni néhány hold földjét. 1866-ban is hiába kéri a fenntartó testület a községet támogatásra, pedig azt is felhozza kérésében, hogy más községek is segélyezik iskoláikat. De menjünk tovább, mert hiszen ezek a múltban történtek s értük a jelen nem felelős! Felelős szerkesztő Főmunkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNACZ A 90-es évek elején a bezáratás fenyegeti iskolánkat, sokan a Bonyháddal való egyesítésben látják egyedül a menekülést. Vájjon egy iskoláját szerető község 14.000 koronát elégnek tart minden veszedelem ellen ? S ha oly nagy volt a szeretet, vájjon miért van még ma is több mint 3000 korona hátralék ? Azt felelhetné erre nagytiszteletü ur, hogy azért, mert Gyönkön mindenki gazdagnak hitte a gimnáziumot. Azokban az években, amelyek alatt ez a „köztudat“ állítólag meggyökerezett, a tanárok a kötelezőleg aláirt összegek részleteiért személyesen mentek nem egy nagylelkű adományozóhoz, pedig joguk lett volna az egész összegért maguk helyett a végrehajtót küldeni. Ezen évek alatt ennek a gazdagnak hitt iskolának még folyosója sem 'volt a földszinten, nyakunkba folyt az eső a tetőről, mikor az osztályokba mentünk. Ez a gazdag iskola nem birt tornatermet épiteni, pedig minden évben megrótták érte; nem tudott szegény tanulóin segíteni, pedig azok is alig voltak. Hihető-e, hogy egy gazdag iskola sötét és nedves termekben helyezi el növendékeit, ha módja van ezen segíteni ? Vájjon nem hordta, nem hordja-e magán iskolánk épüíete a szegénység minden jelét? Bizony mondom, nagytiszteletü urnák, csak az hitte gazdagnak ezt a gimnázium, aki e hitének védelme alatt felmentettnek tarthatta magát minden érdeklődés, minden kötelezettség alól! De menjünk tovább, napjainkra ! Két-bárom évvel ezelőtt, mikor ni két aggodalmak gyötörtek a jövő miatt, mikor évről-évre nyomasztóbbak voltak a néptelenség bajai, vájjon azok az urak, akik ma legjobban elitéinek bennünket, nem gúnyos csipkelődések között hahotázva kérdezték-e tőlünk a beiratkozások idejét, nyílt utcán tanítványaink füle hallatára, hogy van-e már annyi tanuló, ahány tanár ? Nem ijesztettek-e éppen ők az intézet megszüntetésével ? Vájjon jutott-e valakinek eszébe, hogy nekik volna módjukban segíteni ? Jutott-e, hogy mit tett más város iskolájáért ? Nem bizony nagytiszteletü uram, senkinek sem jutott eszébe ! Úgy voltunk, mint Ön; a mi vergődésünket se figyelték, támogatásban nekünk sem volt részünk. így szokott Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon Előfizetési ár: Egész évre 12 K, '/* évre 6 K, % évre S K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona, 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér« ez lenni Gyönkön. Kell ide egy Hőgyész, vagy egy Dunaföldvár, hogy tegyünk is valamit. Azt is sokszor emlegetik, hogy a gimnázium nem kért soha semmit. Egyszer azonban mégis kért. Látta a fenntartó testület, hogy a mostani kicsiny telekre nem lehet alkalmas épületet emelni s kérte a községet, hogy adjon át néhány métert a piactérből az iskola részére, hiszen ezt már egyszer meg is szavazta. Mit beszéljek tovább! ? a kérést elutasitották. Most adnák talán az egész piacteret! Az kellett volna nagytiszteletü ur, hogy a tanárok menjenek faluzni, diákot toborozni, pénzt gyűjteni, hogy magunk dicsérjük iskolánkat — magunkat! Ha ezt tesszük, kinevetnek ; hogy nem tettük, megátkoznak 1 Vegye hozzá nagytiszteletü ur ezeket a szerintem kevésbé fontos körülményeket azokhoz, amiket ismertető füzetemben mozgalmunk okaiként előadtam — s nem fog csodálkozni azon, hogy mi egyáltalán nem kereshettük és nem kereshetjük iskolánk bajainak orvoslását Gyönkön. Gondoljunk most vissza erre a csaknem két év óta folyó mozgalomra s figyeljük meg annak eseményeiben azt, amit nagytiszteletü ur említ, hogy t. i. többre mentünk volna, ha egyenesen Gyönkhöz fordulunk.- Köztudomású, hogy először Tamási szavazta meg ajánlatát, azután Dunaföldvár, végül Dombóvár. — Aki e községeket ismeri, megmondhatja róluk, hogy középiskola részére mind sokkal alkalmasabbak, mint Gyönk. Alkalmasságukhoz hatalmas áldozatkészség is járult. A fenntartó testület átiratban hitta fel Gyön- köt is, jelentse ki, mit hajlandó adni iskolánknak. Nem a tanárok, a fenntartó testület tárgyalt a községekkel,, nem lehet tehát szó a sokat emlegetett rosszindulatról. Ekkor Gyönk évi 2000 koronát szavazott meg. Utóbb, mikor az áthelyezés már ki volt mondva, sőt Dunaföldvár 41 szóval 4 ellen az eredeti ajánlat helyett 300.000 koronát és telket szavazott meg, Gyönk is információkért ment — pedig a tanári kar előterjesztése, a szükségletek kimutatása kezében volt — s mindenre : uj épületre, fenntartási célokra, segélyezésekre összesen 70.000 koronát szavazott meg. Telekről szó sincs. Isten, te vagy ... Isten, te vagy a sziklaszilárd hit, Mely felemeli lelkemnek szárnyait S egy szebb jövőben bízni megtanít. Isten, te vagy a viruló remény, Lelkem éjében a ragyogó fény, Nélküled létem oly sivár, szegény. Isten, te vagy a forró szeretet, Mely a boldogság honába vezet Szelíd kezekkel egykor engemet. ÖZV BRANDEISZNÉ FREY MELANIE. Vizen. — A „Tolnamegyéi Közlöny“ eredeti tárcája. — A vén Duna lomhán nyújtózott az esti szürkületben, csak itt ott kacérkodott még egy-egy kis fodros fejű hullámocska a part mentén. Amarrébb, még a búcsúzó Nap ott felejtett egykét izzó rózsát, mert vidor tánccal ringatta-ren- gette a gyöngyös hab. De a komoly, őszrehajló alkony megsokalta a viz kacér játékát, mert csakhamar sürü párázat homályositott meg mindent. A túlsó part regényes füzesének már csak elmosódó képe rémlik át, sőt az innenső part mellett veszteglő, vén ormótlan halászbárka is mindjobban elhomályosodik az esti szürkületben. Padkáján ül a halász és felesége. Kettejük között pedig egy kis kalászhaju lányka ül, csacsogása időnkint fölhangzik. A csönd mind jobban kiélesiti a hangokat, melyeket a^kósza esti szellő szerte-szét hord a part mentén. Önkéntelen megállít a bárkáról fölverődő édes gyerekhang. . . . Édes apám, miért lakunk mink mindig a vizen ? Milyen jó ä boltos Böskének, azok I bent laknak a városban mindig . . . Oszt, ott van komédia is, meg cifra vásár is. . . . De jó is annak a boltos Böskének — sóhajtja a kis lány — s bódros feje az apja vállára billen. Az anya hallgatagon nézte a sima víztükröt, ura a pipáját szívta s az egyhangú szippant- gatás nyomán fölvillanó, égő dohány, megelégedést rajzolt barnapiros arcára. Aztán megszólalt, mintha nem is a kis lánya szavaira felelt volna, csak magának motyogta: — Azért mégse cserélnék a bótosékkal. — Nem-e? — ütötte föl fejét a kis lány; csodálkozástól tágranyilt szemekkel tekintve apjára. S mintha az asszony formás feje is feléje fordult volna egy pillanatra. — Nem ám; mert itt a vizen közelebb érzem az Istent magamhoz . . , még bent a városban, ha bemegyek, mint a kalickába zárt madárnak, olyan az nékem. — Oszt, tudod-e virágszálom, hogy az Ur Jézus is járt ám a vizeken. A kislány, gondolkodva néz a vízre, mintha keresné a homályban azt, akit apja említett, az aranyos szép, jó Jézuskát; aki karácsonykor oly sok aranyos diót, meg hajas babát, cifra bábot hozott neki. Akiről oly sok szépet mesélt a tisztelendő ur az iskolában. Aztán egy édes gondolat mosolya tűnt föl kis ajkán s szólt: — Hát meséljen róla édes apám . . . mondja el . . . hogyan járt a vizen a Jézuska ? — No mondj valamit a bibliából apjuk, biz én is sokat elfeledtem már belőle, pedig olyan szépek . .. szólt hozzá az asszony is lágy halk hangon. A halász hallgat egy-két percig, azután szippant egyet-kettőt a -kinyitott-fedelü pipán, hüvelykujja körmével megigazítja, nagy akurá- tosan, a hamvasan égő dohányt s rákezd: — Öreg este volt már, mikor Jézus fáradtan Péter hajójába szállt pihenni. Ledült a kis padra és csakhamar elnyomta az álom. Hogyan hogyan se, egyszerre háborogni kezdett a viz, majd haragos hullámok csapdosták a hajó oldalát úgy, hogy majd elmerült. Hol jobbra, hol meg balra bukott. Biztos volt a veszedelem. Megijedt Péter, — mert ő volt mindig a fönforgó, — meg a többiek is féltek és ijedtükben fölkeltették az alvó Jézust. Péter kétségbeesve rimánkodott néki: „Mester! szabadíts meg bennünket, mert mindjárt elveszünk!“ Es az Ur Jézus azt mondá: „Mit féltek, kishitüek?“ Oszt azzal kiterjeszté karjait, s mi történt? Az előbb még oly vadul háborgó viz elsimult, mint a tükör, olyan lett a színe. — Aztán nem dűltek föl ? tudakolta a kis lány. — Nem hát, hisz ott volt Jézus velük, nem történhetett bajuk. — No még egyet édes apám, kóricált tovább a kis lány. — Egyszer meg nem birt halat fogni Péter sehogyan se. Jézus megint vele volt a hajóban s mondá: „Péter, vesd meg a bálódat.“ Péter váltig mondta: „Mester, egész éccaka ezt cselekedtem és hiába, de a te szavadra újra megteszetn. És mi történt ? Péter alig vetett hálót, mindjárt annyi halat fogott, hogy még a hálót is bríeszakitották volna, ha nem jönnek segíteni neki János meg Jakab. Ezekkel aztán szerencsésen kihúzták a hálót és nekik is meg tellett hallal a hálójuk. — Hú, de sok lehetett! tapsikolt a kislány.
