Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-08 / 2. szám
XXXIX. évfolyam ________________2, szám_______________Szekszárd, 1911 január 8. Fü ggetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Becerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzkűldemények intézendők Felelős szerkesztő Főmnnkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGHÁCZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon Előfizetési ár: Egész évre 12 K, */* evre 6 K, */« évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig9 korona. 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. Az iitkőző pont A magyar országgyűlés képviselőháza a szerb kereskedelmi szerződést e héten minden valószínűség szerint letárgyalja; néhány hét alatt elfogja intézni a bankszabadalmi időleges meghosszabbításáról szóló törvényjavaslatot; majd a tavaszig végez az 1911. évi költségvetéssel, de azután elkövetkezik a nagy harc ideje, melynek mikénti alakulásáról és végéről, nincs politikus Magyarországon, ki csak némileg is valószínű jóslásokba bocsátkozni képes, vagy elég merész volna. Ez a nagy bonyodalmakat magában rejtő ütköző pont a véderő törvény újjá alakításáról benyújtandó törvényjavaslat tárgyalása alkalmával fog minden valószínűség szerint bekövetkezni. Az uralkodóház és a katonai kormányzat, tudvalevőleg, a véderő tetemes szaporítását követeli, mely a már úgyis rogyá- sig megterhelt adózó polgárság vállaira, úgyszólván elviselhetlen újabb terheket fog róni. Már most a magyar közvélemény ekkoráig az volt, hogy ha már ezek elől a nagy terhek elől kitérni nem lehet, legalább kártalanítsák a magyar nemzetet oly irányban, hogy a hadsereg központosító irányzatából engednek s a hadsereg szervezetén belül a magyar nyelv használásának nagyobb tért nyitnak. Schönaich hadügyminiszter hajlandó is ily irányban engedményekre, de az uralkodóház és első sorban Ferencz Ferdinánd trónörökös mereven elzárkóznak minden oly változtatás elől, mely, nézetünk szerint, a hadsereg jelenlegi szervezetének megbontását vonná maga után. Hát ez egy nagy és következményeiben végzetes tévedés, mely előbb-utóbb igen érzékenyen meg fogja magát boszulni, mert nagyon is igaz azon állítás, melyet nem rég hangoztatni hallottam, hogy egy hadsereg győzelmi ereje, nem tagjai nagy számában s hadi szereinek teljességében keresendő és található fel, hanem abban a szellemben, mely sorai közt uralkodik. Már pedig az osztrák-magyar hadseregben sohasem lesz olyan szellem, mely a győzelem biztosítékait rejti magában, mig a véderő negyvennégy százalékát képező magyarságot arra kényszerítik, hogy belépve a hadseregbe, tagadja meg származását és nyelvét s magolja be azokat az idegen szavakat, melyek előtte már azért is gyűlöletesek, mert akarata ellen reá erőszakolják Mig a magyar származású katonához saját, édesanya nyelvén nem intéznek lelkesítő szavakat, addig megteszi ugyan azt, amire kényszerítik, de azért bízón nem nagyon lelkesedik, hogy életét egy idegen hatalom érdekében feláldozza. Belátták ezt a szélesebb látókörű magyar államférfiak s köztük a Bécsben is kedves gróf Andrássy Gyula és iparkodott a dinasztia és a magyar $emzet között okvetlen bekövetkező összeütközés élét venni az által, hogy a katonai téren engedményeket követelt, melyek a hadsereg egységét nem. veszélyeztetve, a magyar nemzet jogos kívánságait is némileg tekintetbe vették volna. Azonban a császárvárosban, különösen mióta Ferencz Ferdinánd trónörökös befolyása is érvényesül, mereven elzárkóznak mindennemű engedmény elől, mely a véderő mostani központosított szervezetét, bármily csekély mérvben érintené. Midőn a legutóbbi nagy harc a magyar vezényszó behozatala érdekében meg- vivatott, a szorongatott bécsi körök még hajlandók voltak bizonyos fokú engedményekre s az akkori kormánypárt által kiküldött kilences bizottság által kidolgozott javaslat elfogadására hajlandóságot mutattak, most már erről hallani sem akarnak s visz- szasülyedtek abba a vakságba, mely átka Bécsnek s melyből csak akkor fognak felocsúdni, mikor már nagyon is késő lesz. Hogy ez a vakság mennyire uralja a helyzetet, mutatja a trónörökösnek Budapesten léte alkalmával tett nyilatkozata, mely szerint Magyarországnak a külföld előtt be- homályosult tekintélyének visszaállítása attól függ, váljon a magyar parlament az újabb katonai terheket minden kikötés nélkül megszavazza-e? Hát botor dolog lenne a magyar országgyűlés részéről, hogy az újabb nagy terheket elvállal anélkül, hogy a magyar álláspont és felfogás is legalább némileg honorálva legyen. Ha a kormánypárt ebben a nemzeti ügyben lanyha magatartást tanúsít s a derekát beadja annélkül, hogy a katonai téren engedményt biztosítson a nemzetnek, akkor a legközelebbi választáson úgy elsöpri a nemzet haragja, mint már egyszer tette, midőn a Fejérváry-féle alkotmányellenes kormányzásnak suba alatt támogatója volt. Az ellenzék pedig legyen résen s minden erejének felhasználásával törekedjék a nemzet igaz ügyét erélyesen szolgálni. Akkor talán majd sikerül kiköszörülni a csorbát, melyet a legutóbbi választások alkalmával szenvedett. Boda Vilmos. Látogatás a 48-as honvédek menházaban. Irta: Dr. Bognár Oszkár. A pesti Soroksári-ut 114. száma telkén, hatalmas kert mögött impozáns, kétemeletes palota emelkedik. Homlokzatára nagy betűkkel van fólirva: „Az 1848/1849. honvédeknek hálás elismerésül a nemzet egyesei.“ Vájjon melyik magyar embert nem érdekelné, hogy az agg honvédek hogyan élnek és miként becsüli meg a nemzet azokat, akik iQan, nagyrészt önként álltak Kossath Lajos zászlaja alá. A napokban megjelentem a menbáz parancsnoki irodájában és közöltem, hogy az agg honvédekről óhajtok írni, amire dr. Vóghely Aladár, tényleges állományú honvéd ezredorvos, a men- ház főorvosa, a legnagyobb készséggel megadta az engedélyt a menház megtekintésére. A legelső, ami a szemembe ötlött: a parancsnoki iroda falán Kossuth Lajos élet- nagyságú arcképe. íme Kossuth Lajos arcképe a katonaorvos hivatalos szobájában és mégsem dűl Össze a Burg és nem robban fel az arzenál. Mikor erre észrevételt tettem, dr. Véghely megjegyezte, hogy a menház minden nemzeti ünnepet megül, sőt október 6-án is kitűzik a fekete zászlót. Éppen szomorú aktusra érkeztem. Akkor jelentették, hogy Soltész Miksa, a menház legrégebbi ápoltja, ki 28 éven keresztül volt a menház lakója, — kiszenvedett. Dr. Véghely ezredorvos ur szives kalauzolásával sorra jártuk a legénységi szobákat. Az orvos akkor végezte szokásos reggeli vizitjét. Minden reggel sorra jáija az öregek szobáit, mögötte az ápoló kézi gyógy tárral és mindegyiket gondosan kikérdezi hogylétéről. Egy-egy szobában, — me yek jobbra-balra nyilnak a folyosókról,, — 5—7 honvéd lakik. Tágas, kényelmes, jól fütött, barátságos, otthoniasan berendezett szobák. Amint egy egy szobába belépünk, az öreg katonák, — már amennyire 80 néhány éves emberektől telik — feszes „vigyázzállásába helyezkednek. Az orvosnak mindegyikhez van egy pár szives, barátságos szava. A kérdésekre az öregek vidáman, kissé öreges bőbeszédűséggel felelgetnek. Igazán kedves jelenet, amint a fiatal ezredorvos szinte atyáskodó hangon beszélget az öreg honvédekkel. Az érintkezés minden hivatalos ridegségtől ment, családiasán közvetlen és bizalmas. Meglepetve és örömmel tapasztaltam, hogy a menház orvosa ellentéte a nyers katonaorvos típusnak. Dr. Véghely első sorban ember, azután orvos és csak végül katona. A szeretetteljes bánásmód hatása meg is látszik. A katonás szigorra nem is igen van szükség. Fegyelmi eszközök alkalmazása a legnagyobb ritkaság. Bár ez is előfordul. .Mindjárt az első teremben felfedezett az orvos egy kis „házirend elleni kihágást.“ Az egyik agg harcosról nyom ban, amint elébe lépett, konstatálta az orvos, bogy a málnási viz helyett valami szeszfélét ivott, holott attól szigorúan el volt tiltva. Az öreg vitéz szinte gyerekesen és váltig tagadta, de közben helyeslőleg bólintgatott az orvos szelid korholására. Végül megigérte, hogy ez volt az utolsó korty pálinka az életében. Némelyik öreg honvéddel nehezen megy a beszélgetés vagy egyáltalán nem. így például Nyúl Pál barátunk már nem tudja elmondani viselt dolgait, pedig az orvos megjegyezte róla, hogy vitéz katona, huszár volt. Mellette, a 83 éves Kovács Lajos ellenben oly feszes „hapták“- ban áll, akár egy 23 éves baka, A szobák látogatását hamar abbahagytuk, mert jelentették, hogy megkezdődött a zsold- kifizetés. Ez pedig igen érdekes aktus, mert itt az öregek együtt vannak. Lementünk tehát a souterrainben levő hatalmas ebédlőbe. Mikor beléptem a decemberi ködtől kissé homályos terembe és megpillantottam a 150 honvédet a régi kávébarna, piros zsinóros attilákban, — egy percre valami megkapó, harcias kép tárult a szemeim elé. Különös érzés fogott el, amint ott álltam Kossuth Lajos katonái között. Egy kiszakított kép volt az a történelemből. Mintha nem is 1910-ben, hanem 1848-ban élnénk, mintha eleven testet nyertek volna olvasmányaim. Talán különös, de a kép úgy tűnt föl nekem, mintha valami régi vár kazamatáiban összegyűlt honvéd- csapat várná a jelt a rohamra. Csak futó érzés volt. Az ezüstös hajszálak, a hófehér szakái, a megtört derék, lehajtott fő mutatták, hogy ezek itt már békés öregek, kik nem ragadnak több. szuronyt. Feltűnt, hogy a 150 ember közül csak egynek, Szőke Sándor bátyámnak hiányzik egyik lába. Ott hagyta el valahol Szászsebesnél. Nagyon valószínű, hogy akkor nem igen érthettek az amputációhoz vagy — sajnos — igen gyengén állhatott a magyar sereg egészségügyi szolgálata. Türelemmel vártak az öregek mig a fizetésnél a sor rájuk került. Zsoldot húznak, mint a katonák. Az altiszt 21, a közvitéz 15 fillért naponta. Ezenkívül az apróbb kiadások fedezésére pótdijat kapnak. Az altisztek ötös csopor- tonkint 10 korona 50 fillért kapnak, de a közharcosoknak már fejenkint számlálják le az
