Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-03-05 / 10. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1911 március 5. Hóval. Amikor pedig a pompás udvari vonat visszaviszi kedvelt híveit, székvárosába a királyt, másnap reggel már m?gelógedetten jelenthetik osztrák tanácsosai őfelségének: Császári Urunk, elvégeztetett! Nyugodtak lehetünk, Magyarerszág jó időre ismét megtette kötelességét. Nem kell már félnünk olasz hadtól, német fenyegetéstől. — A hadsereg szelleme maradt olyan, amilyen volt, épülnek már a büszke csatahajók, nemsokára vízre szállnak. íme, biztos a nagyhatalmi állás! Itt volt Budapesten a király és ismétlem távozik, mint diadalmas triumfátor országából. Abba az örömbe, amelyet Budapesten való tartózkodása előidézett és abba a szép szerepbe, amelyet Budapesten ezen idő alatt játszott, bele vegyül azonban az ürömnek nem kis adagja. Elszomorít bennünket az a históriai tény, az a rendszeres eljárás, amely a Habsburgház uralomra jutásától kezdve kiséri a magyarországi királylátogatásokat. Párducba őseink éppen úgy megkívánták a simogatást, az időnkénti „megdolgozást“, mint manapság a nemzet jobbjai a kitüntetéseket, a címek, a rangok adományozását. Es a bécsi udvar mindig értette a módját a megszelídítésnek. Évszázados osztrák politika az, hogy ami más országoknak eo ipso kijár, azt mi csak nagy áldozatok árán tudjuk megkapni. — Tagadhatatlan, hogy egy megállapodott, kifejlődött udvari élet az országra, amelynek lakosságától az anyagi eszközök vétetnek, némi rekom- penzációval jár az udvar pompája, amely gazdasági téren legalább csekély részét adja vissza a civillistának, de nálunk nincs ez igy. — Mert ott settenkedik a felemelő pompa mögött a rideg érdek, az ország zsebére irányított politika. így volt ez azelőtt is és igy történt most is. Most üléseztek Budapesten a delegációk. Most volt itt az ideje, hogy ismét százmilliókat kellett az országnak lefizetni a telhetetlen hadi moloch- nak. Ment is minden, mint a karikacsapás. Kötelességét a magyar delegáció hűen és pontosan teljesítette. Megszavaztak mindent. A szárazföldi hadsereg szükségleteit éppen úgy, mint az uj hadihajókat. Ausztriának azonban, Úgy látszik, még ez sem tetszik. Az utolsó csepp vérünket kívánja úgy, hogy ő hízzon. Nagynehe- zen ki tudta vinni a magyar kereskedelmi kormány, hogy a haditengerészeti szükségletekből Magyarország számára jusson a kvótaszerü részesedés, hogy legalább az árva magyar ipar, amely rohamléptekkel ^közeledik a tökélesedés felé, munkához jusson. Es ekkor megtörténik az a visszás, lehetetlen dolog, hogy az osztrák delegációban a keresztény-szocialista párt, amely esküdt ellensége mindennek, ami magyar, tiltakozik ez ellen és keresztül viszi egy olyan határozatnak elfogadását, amely a magyar és osztrák kereskedelmi kormányok és a haditengerészeti főparancsnokság közötti megegyezést fel akarja rúgni és minden erejét megfeszíti abban, hogy ez a meghunyászkodott ország elveszítse még azt is, amihez feltétlen joga van. Egy hihetetlen dolog az, hogy Magyarország ne kapja meg kellő és jogos részesedését, amely egy elenyésző csekély részét uttatná vissza az erején túli áldozatoknak. Majd őzikék jöttek a patak partjához, karcsú, nyúlánk alakjuk szépen volt látható a patak kristály tiszta vizében is. Oly annyira meg voltam hatva, a gyönyörködés úgy elfogta egész lényemet, hogy a tót atyafi hangja egészen megijesztett, mikor ezt mondta: „Freilinka Vereskő vágy.“ Csakugyan megérkeztem a dicső vöröskői várba, óriási kőkerítés kapuján bemenve, a vár udvarban a felvonóhidon keresztül menve, beju tottunk a fellegvárba. Itt már teljes kivilágítással vártak, igen vártak, de csodálatos, hogy olyan emberek, akiket még sohsem láttam: két kedves család 10 apró gyermekével. En igen megszerettem mindnyájokat, az első benyomás is oly jó volt, hogy teljesen nyugodtan tértem pihenni egy szép kis szobába, azonban aludni még sem tudtam, mert valami különös hangot hallottam, olyan csodálatos erős bugás szerüt. Másnap tudtam meg, hogy a szarvasbikák szoktak ősszel igy bőgni. Mikor a reggeli napsugár bekukucskált szobám zöld zsaluján, akkor én már kíváncsian szemléltem, hogy bol is vagyok, milyen is lehet nappal ez az előttem idegen haza ? Vöröskővár! Oh te csodaszép vidék rabul ejtettél engemet, mert a te meseszerü szépséged úgy elbűvölt, hogy az első napokban mindent feledtem, még azt is, hogy távol vagyok, nagyon messze szülőfalumtól. Az az első nap, amikor bejártam a vár régi rejtekhelyeit, azt az ős várat, amely 1230-ban Premislav Ottokár király nejének, Constantiná- nak a rendeletére épült a Kis-Kárpátok középmagas hegytetőjén, akkor a történelem dicső alakjai megelevenültek előttem! Itt pedig meg kell állani egy pillanatra. A régi nótánál, amely most egyre harsogóbban kiáltja felénk a megállást. Százezrekre menő társadalmi osztályok nyomorognak. Falvak néptelened- nek el. Betegségek pusztítanak közöttünk és nincs orvosság és nincs orvos. Dijnokok 50 fillérrel több fizetést követelnek, mert meghalnak éhen. Nincsenek iskofák. És ebben az állapotban az ország megfeszített erőlködéssel tesz eleget a nagyhatalmi hóbortnak, amelyben elvérzik. Az udvar egy hónapig Budapesten volt. Volt egy udvari bál, egy néhány udvari ebéd, itt volt a kinai és sziámi követ ... Megnézték a várost és bizonyosan jól érezték magukat. Mert mulatni itt még lehet. A vége egy katzenjammer, amelyet jobb Bécsben kipihenni. Jó utat urak ! Önök egy hónapig mulattak ! Hány évig fogunk mi sírni . . . Böjt. A kalendárium szerint benne vagyunk az I önmegtartóztatás, a magunkbatérés elmélkedő idejében: a böjtben. De vájjon bőjtölünk-e ? Mint ahogy joggal kérdezhettük a farsangban, hogy vájjon farsangoltunk-e ? A mi korunk a nivellálódás kora, mondjuk, a szürke életé, melynek sem farsangja, sem böjtje nincs; hanem kinek-kinek hogy szolgált a szerencse, van állandó farsangja és van állandó böjtje. Az állandó farsangolás megteremti az életuntak, a fáradtak, az álmosak, a minden nemesre fellendülésre képtelenek, a közügyért lelkesülni nem tudók bágyadt csapatját; az állandó böjtben lévők pedig képviselik nyomorúságukban, nagy életküzdelmükben, csüggedésükben és elkeseredésükben részben a destruktiv elemet,x részben a reménytelen fásultságban tengődőket. Bizvást elmondhatni, hogy az emberiség nagy része kényszerül állandó testi és szellemi böjtre és mióta a kultúra gyertyácskái már faluhelyeken is világítanak, a szellemi böjt talán még senyvesztőbb érzés, mint a testi. Hallván apánk ajakáról a régi meséket a magyar udvarházak vendégszeretetéről; hallván nagyanyánk ajakáról, hogy hajdan miként szállta meg az embereket hamvazó szerdán a bünbánat; — mi, a huszadik század bűnös gyermekei, fásultan valljuk be, hogy sem élni, sem lelkünket magasabb eszmék szférájába felvinni képtelenek vagyunk. Olyanná vált az emberi élet, mint a mechanika transformátiós gépsokasága. Órapontosságra megindulnak a zakatoló gépek s mig csak katasztrófa nincs, működnek szünetlen. A zaj egyforma és fülsiketítő. Változás a gyári műhelyben nincs. Ilyen az ember élete is. Bele vagyunk állítva a transformátiós gépezetbe; annak egy csavara, szögeként kell működnünk s csak akkor szűnünk meg, ha mint a költő énekli, a halál azt mondja : csitt! Ezért nincs a mi életünkben se igazi farsang, se igazi böjt, csak szürke hétköznap. Azért nincs a mi életünkben nagy fellendülés az öröm és bánat régiójában. A korszellemnek van ez a böjti, ez a keserű izü hangulata. Azok az eszmeáramlatok, amelyek mind hatalmasabban érintenek, zavarba hoznak. Nem sejtjük, nem tudjuk a jövőt. Valami oly nyughatatlan közérzés vesz hatalmába. Ma az állandó eszmekavarodás és ennek nagy áramlatai közepette valóban nem tudjuk, hogy vájjon az emberiség további böjtre van-e kárhoztatva, további tespedésre és mozdulatlanságra van-e ítélve; vagy ez a bizonytalan, ez az izgató uralkodóáramlat csöndesen, avagy nagy szélrohammal véget ér-e és rásüt az egész emberiségre az egyetemes boldogság ? Az emberiség küzdelmei mindig rendkívül érdekesek s ennek a kor gyermekeinek feltétlenül érezniük kell, hogy ők az uj eszméknek olyan határmesgyéjén állanak, amely az emberiség történetének fejlődésében a legérdekesebbek egyike. Egyrészt kár, másrészt boldogság, hogy a jövendő fátyolét nem tudjuk fellebbenteni. KÜLÖNFÉLÉK. — Gróf Batthyány Tivadar képviselőnk, mint múltkori számunkban jeleztük, ma délután érkezik Szekszárdra. Kíséretében lesznek dr. Zigány Zoltán és dr. Ormos Ede, azonkívül az esti vonattal meg fog érkezni Gróf Esterházy Mihály függetlenségi és 48-as párti képviselő. Képviselőnket és vendégeket a vasútnál dr. Szentkirályt Mihály polgármester fogja üdvözölni. Este társasvacsora lesz a Szekszárd-szálló kistermében, melyre külön meghívók nem bocsáttattak ki, ellenben pártkülönbség nélkül mindenkit szívesen látnak. Megvagyunk győződve, hogy Szekszárd város polgársága pártállásra való tekintet nélkül egyforma szeretettel fogja körülvenni képviselőnknek, a magyar parlament ezen egyik kimagasló alakjának személyét és nem kételkedünk, hogy a más politikai felfogást vallók lelkületében is immár eltűnt az érzések ama disszonanciája, mely a választási küzdelmek hatása alatt egy darabig még ott vibrálhatott. Képviselőnk közéleti működésével teljes jogot váltott arra, hogy őt most már ne egy párt, hanem e kerület, e város a maga osztatlan egészében a magáénak tekintse. — Királyi kitüntetés. A király dr. Angyal Pált, a pécsi püspöki jogakadémiai tudós tanárát, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját királyi tanácsosi címmel tüntette ki. — Kinevezések. A király Imrefi Imrét, a pécsi ítélőtáblához tanácsjegyzővé berendelt tamási kir. járásbirót a VII. fizetési osztályba sorozott járásbiróvá nevezte ki a paksi kir. járásbírósághoz. Helyére az igazságügyminiszter Gosz- tongi Gyula pécsi járásbirót rendelte ki a pécsi kir. ítélőtáblához. A honvédelmi miniszter Hornok Lajos szekszárdi takarékpénztári s.-könyvelőt tartalékos hadapróddá nevezte ki. — Áthelyezések. Gróf Apponyi Géza főispán ifj. Perczel Dezső közigazgatási gyakornokot a bonyhádi főszolgabirósághoz helyezte á Szabó Géza dunaföldvári és Iíovorán György paksi m. kir. adótisztek kölcsönösen áthelyeztettek. — Bosznia és Hercegovina kiküldöttje Szek- SZárdon. Havelka Ágoston, a Ferenc József-rend lovagja, Bosznia és Hercegovina tartományok gazdasági tanácsosa négy nap óta Szekszárdon tartózkodik, hogy tanulmányozza a selyem- és eperfatenyésztést. Havelka Szekszárdról Tolnára megy, hogy ott a selyemfonodát megtekintse. — Ezen tanulmányozásnak az lesz az eredménye, hogy Boszniában és Hercegovinában is meghonosítják a selyemtenyésztést, mely valóságos ál. dás különösen a szegényebb osztályú nép részére — Névmagyarosítások. Kiskorú Schwartz László pécsi honvédhadapród iskola növendéke, Schwartz Keresztély szekszárdi városi tisztviselő fia vezetéknevét „Szilasiu-r& magyarosította. — Hornok József szekszárdi iparos és ennek fia, Hornok Lajos szekszárdi takarékpénztári segéd könyvelő vezetéknevüket „Hetényill-re, Neumann Vilmos bonyhádi lakos „Neményiu-re, Linzbauer János kajdacsi lakos nLukácsu-v&, Theodorovics Vilmos szekszárdi lakos „ Teleki11 re és Gottlieb József, Margit és Endre simontornyai lakosok „GyÖrgyu-re magyarosították nevöket. — Falböck sírjának megkoszorúzása. A dicső szabadságharc egyik hős katonája : Falbőck Róbert a dunaföldvári temetőben alussza örök álmát, kinek sirját március 15-én a hazafias dunaföldváriak meg fogják koszoruzni. Láttam Hunyadyt a hőst, a menekülő magyar sereget, amint rejtekhelyei kerestek a vöröskői várban, hisz annyi titokzatos hely van ott, hogy millió ember elrejtőzhet. Ezen képzelt látvány után valóságban láttam Pálffy Miklós gróf emlékét; egy régi kopott csónakot, amelynek a segítségével megmenekült a Vág folyón a török fogságból. Ezt a csónakot aztán a vöröskői fellegvár kapuja fölé saját maga helyeztette el, mert már az 1580-ik év körül a Pálffy grófok birtokába került Vöröskővára. Itt jártam én, itt éltem át egy boldog évet, itt láttam, tapasztaltam, élveztem annyit, hogy örök életembe lesz miről álmodni. Most, midőn oly messze vagyok a Kis- Kárpátok dicső vöröskői várától, most tudom igazán értékelni, isteníteni fenséges voltát . . . Es az ott átélt boldjg időt, mindig felidézem s igy nem is jut eszembe olyan gondolat, hogy unalmas itt az élet, hisz egész nap dolgozom s a munka után édesen álmodom . . . Olyan jól eső érzés a szivnek, a léleknek, ha a komoly munka után álmodozhat, igen, hisz az álom boldogít! — De kérlek folytasd tovább! Beszélj még Vöröskővárról, az ott töltött napokról! így szólt a szőke leány s most már nem oly szomorúan nézett barátnőjére. — Nem, most már nem folytathatom, mert nézd mily későre jár az idő és holnap nagy munka vár reám . . . Álmodj te is, mert látod ez is csak álom volt!
