Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-12 / 7. szám
7. szám Szekszárd, 1911 február 12. XXXIX. évfolyam Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomán r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzkfildemények intézendők Felelős szerkesztő Főmnnkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon Előfizetési ár: Egész évre 12 K, evre 6 K, */4 évre S K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona. 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soron kint 30 fillér. Politika és jellem. Irta: Dr. Bognár Oszkár. Sajnálattal észleljük, hogy ma ez nem egy és ugyanazon fogalom. Szomorú, de úgy van, hogy azoknak, kik a nép erkölcse, jelleme, becsülete, vagyona felett korlátlanul rendelkezhetnek, — nem kell erkölcsöseknek lenniök. Figyeljük csak meg a parlamenti tárgyalásokat; ha valakit a vita hevében megsértenek, rendszerint azzal békitik ki, hogy hiszen nem akarták őt „egyéni becsületében“ sérteni. Vagyis lehet valaki politikailag becstelen, de egyénileg becsületes! Mindez annak bizonyítéka, hogy erkölcsileg még nem egészen értünk meg a parlamentárizmusra. A régi időkben poli- titika és erkölcs két egymástól távol eső világ volt. * Ka visszapillantunk Róma történetébe, ott találunk arra számos példát, hogy a győztes párt azt is természetesnek találta, 1 hogy az ellenpártiakat egyszerűen lemészároltatta. A középkor sötét borzalmai közé tartozott az is, hogy a politikai életben mindenféle eszköz meg volt engedve. Machiavelli, a hires történetiró még tudományos mezbe is öltöztette ezt a borzalmas tant „II principe“ cimü müvében. Szerinte az állami rend érdekében, minden eszköz megengedett. A protestánsok elnyomására a vérpad, gályarabság, börtön napirenden voltak. Velence köztársaságban még az újkorban is működött az orgyilok, a tör, a mérgezés és mindezeken nem ütközött meg az akkori közvélemény. Ma már hál’ Istennek az erkölcsök szelidebbek, de még mindig nem tartunk ott, hogy a politika és jellem azonosíthatók lennének. Ugyanazok a politikusok, akik ingerülten tiltakoznak egy-egy katona- tiszti aller alkalmával a külön katonai és polgári becsület megkülönböztetése ellen, állandóan elkülönítik az egyéni és politikai becsületet A mi politikusaink, ha nem is tartják a politikában az egyéni integritás szabályait kötelezőnek, a látszatra adnak vala^ mit. Ha vétenek is az erkölcs ellen, ezt letagadják; külsőleg erkölcsösöknek akarnak mutatkozni. Ma az irtó, a gyilkos rendszer helyett a lekenyerezés, a titkos megvesztegetés sokféle, megszámlálhatatlan fajtája járja. Ha valaki megtalálná írni az italmérések, trafikengedélyek, szesz- kontingens engedélyezések, állami bérletek, állami szállítások, kinevezések stb. mondhatjuk „kortörténetét“, valóban szép dolgok kerülnének napfényre. A politika nálunk egy jelszó után indul : a siker után. Milyen eszközökkel, micsoda uton-módon érik ezt el, — az a körülmények és a tág lelkiismeret kérdése. Ugyanazok az emberek, akik mint egyének túlhajtott egyéni önérzetből képesek volnának magukat holmi kártyaadó°ság miatt kivégezni, — választások alkalmával a legnagyobb hidegvérrel és előre megfontolt terv szerint követik el a bűncselekmények, a választási visszaélések halmazát. Ezután pedig hivatkoznak az igy összehozott többség akaratára. A magyar parlament egy szebb jövő pirkadásának volt nemrég a tanúja. A magyar parlamentben akadt egy magyar államtéréit, aki fényesen beigazolta, hogy: a politika és jellem mégis egy. Ez a férfiú : Justh Gyula. Mikor burkolt célzásokat tettek arra, hogy a király előtt engedett a hirdetett elvekből, — hiszen úgy beszél a selma, amint Ő gondolkodik — önérzetesen és büszkén olvasta fel a felterjesztett memorandumot, amivel beigazolta, hogy a királytól is azt kérte, amit a nemzetnek ígért. Most azután — tette hozzá Justh Gyula — olvassák ám fel a többiek is azt a memorandumot, amit ők felterjesztettek a királyhoz. Minta méhtelep Szekszárdim. Méhészkedőt és mézfogyasztók figyelmébe. Városunkban még 1890-ben alakult egy igen nemes és hasznos célt szolgáló egyesület „A Szekszárd és vidéki méhész-egylet“, mely immár 21 éves múlttal dicsekedhet. Az elmúlt 2L évet legnagyobbrészt gondterbes, fáradságos küzdés jellemzi. Azt az ideálisan szép célt, azt az igazi kulturmissziót, melyet ezen egyesület maga elé kitűzött, több-kevesebb ok miatt csak részben valósíthatta meg:" Főleg pedig azért nem, mert mint. a gyakorlat is bebizonyította, — nélkülözte az egyesület azt az összetartó, éltető kapcsot, mely az ilynemű intézményeket virágzóvá, életerőssé tesz, — a minta mébtelepet. De a szívós, kitartó munka mégis meghozta a már régen óhajtott jutalmat 1909 ben, mikor is városunk agilis polgármestere dr. Szentkirályi Mihály került az egyesület elnöki székébe, legégetőbb és legsürgősebb feladatának tekintette azokat a bajokat orvosolni, melyek az egyesületet eredményes működésében meggátolták. TÁRCA. Menyasszonyomnak. Édes kicsi menyasszonyom ! Jer csak ide kis galambom Add ide a kezecskéd! Hajtsd váltamra szép fejedet, Figyelj reám, mondok neked Egy igazi szép mesét. Csitt! Kezdődik már a mese! Volt egyszer egy királyfi, de Nem volt gazdag, sőt szegény. Szegényes volt a ruhája Nem volt neki sem palástja, Sem korona a fején. De azért ez a királyfi Boldogabb volt, mint akárki, Boldogabb is lehetett. Pedig nem volt hét országa Csak egy Tündér Ilonája, Akit nagyon szeretett. A királyfi Ilonája Olyan szép volt, mint te drága Szerelmes kis jegyesem, Olyan szép volt ép az arca, S annyi rózsa virult rajta Akárcsak a tieden. A királyfit Ilonája Mint én téged, úgy imádta S nem is váltak el soha. — Kis jegyesem! most találd ki Ki lehet az a királyfi, S ki a tündér Ilona? Gyünk. Az ablakfüggöny. Irta: Szomaházy István. Mig az asszony kissé elbóbiskolt ebéd után, a félj — a nyárspolgárrá pubult dón Juan — gyöngéden melléje telepedett a hintaszékbe és a Dreyfus-ügy legújabb híreit olvasgatta a megszokott újságjából. Ilonka reggel óta az ágyban maradt s bár igazán nem volt valami komoly baja, Tamási letette az újságot és mivel attól félt, hogy a melegség fölébreszti a feleségét: halkan az ablakhoz lépett, hogy a függönyöket lebocsássa. Szerencsésen le is bocsátotta az egyiket, de mielőtt még a másik ablakkal is végzett volna, Ilonka fölébredt szendergéséből. — Mit csinál ? — kérdezte az urától ijedten. Tamási a betegápoló gyöngéd türelmével fordult meg: — Amint látja, édes, lebocsátom a függönyöket ... A nap oly melegen tűz ide, hogy még jobban megfájdulna a feje tőle . . . Tamási igen udvariasan mondta ezt és mégis váratlan feleletet kapott. Ilonka haragosan ült föl ágyában, keze remegett a felindulástól és idegesen, majdnem gorombán kiáltott az ablaknál álló Tamásira: — Rögtön huzza föl a függönyt . . . — De cicám . . . — Ha nem huzza föl, azonnal leugrom a harmadik emeletről , . . A jó férj aggódva tekintett a beteg asszonykára, aztán engedelmesen fölhúzta megint a fehér függönyt. És eközben egy pillanatra az a régi, bemobosult korszak jutott az eszébe, mikor ő még magányos garzonként bolyongott a zuhogó őszi esőben . . . Miért jutott ez a korszak az eszébe ? Egy nevetséges és mégis melankolikus emlék miatt, amelyet a fehér függöny most egyszerre felidézett benne . . . Tamási, mig a felesége parancsának ilyen készségesen eleget tett, egy pillanatig huszonkétesztendős korának rég elfeledett ideáljára : a szép, huszonkilenc éves Kaysernére gondolt . . . Tamási, aki akkor együgyű kiz jogász volt, egy Andrássy úti kávéházban a füléig belebolondult abba a szelíd tekintetű, csinosan kiöltözött, barna asszonyba, aki a bugával együtt törzsvendég volt az egyik sarokfülkében. A viszony a székesfővárosi szerelmek rendes sablonjával kezdődött: Tamási bókokat irt a képeslapok szélére, majd apróhirdetéseket tett közzé egy napilapban, később poste restante levelekben sürgette Kaysernét, hogy légyottot adjon neki. I Az ostrom sikerrel járt; a szép asszony, akinek félje egész nap keztyüket árult a Terézvárosban, egy nap Wesselényi-utcai lakásán fogadta a lángoló fiatal embert . . . Kayserné ekkor könyezve panaszolta el, bogy tizenkétéves házassága alatt még senki sem akadt, aki őt teljesen megértette volna; mire Tamási ugyancsak forró könyek közt jelentette ki, hogy ő is magányos lélekként járt eddig a nagyváros óceánjában. A két elhagyott teremtés forró barátságot kötött; a barátság utóbb bizalmasabbra és meghittebbre fordult; a magányos lelkek titkos jelekben állapodtak meg arra az esetre, ba a férj váratlanul otthon maradna . . . Felhúzott függöny — a férjem itthon van. Félig lebocsájtott függöny — a férjem rögtön megy. Egészen lebocsájtott — a férjem elment, jöhet. Tamási néha másfélóráig kószált a Wesselényi utcai ablak alatt, de mikor a függöny a Kayser ur készülődését jelezte, ügyesen befordult Kiss Ernő,
