Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)

1911-08-13 / 33. szám

4

— Gépekébe eéett. Rompos János 13 éves bét'esfiu gróf Széchenyi Sándor alsóssigetmajori gazdaságában véletlenül a gőzekébe esett és súlyos znzódásokat szenvedett. A vigyázatlan fiút be kellett hozni a kórházba.

— Agyonsujtotta a villám. Villám sújtotta agyon e hó 10-én reggel 6 órakor Kurz János teveli lakost, ki már akkoír künn volt a mezőn és az eső elől a kocsi alá bujt, a mely alatt halva találták az arra járó emberek.

— Kigyuladt gabonatermés. Gabonahordás közben gyuladt ki Benedek András decsi lakos 5 kereszt búzája, melyet a tüztől megmenteni nem lehetett.

Szekszárdr6l folyó évi szeptember hó 15-ón elköltözködöm HódmezővásArhelyre. Ez alkalommal kérem mindazokat; kiknek órája vagy ékszere van javításba, azt elvinni, különben ezen javított tárgyakat magammal viszem és az illetőknek később portóba kerülne azok visszaküldése. Költözködésem alkalmával úgy zseb-, mint ingó- és falióráimat valamint ékszereimet igen olcsó árakra szállítottam le. Ezen bámulatos olcsó áraimról való meggyőződése céljából tisztelelettel meghívom mindazokat, kiknek ékszerekre vagy órára szükségük van. Tisztelettel BURKA FERENC, órás.

Kovács i.

Specialista fog- és szájbetegségeknél. Készít arany-, ezüst-, platina-, porcellán-, cement- és email-toméseket. Arany, platina és porcellán koronákat és hidakat. Kautschuk és arany lemezre műfogakat és szájpadlás nél küli fogakat.

Foghúzás érzéstelenitéssel! Műfogak és javítások szükség esetén 24 órán belül készíttetnek.

Lakáss a gimnáziummal szemben.

A világhírű Krafft-Ebing tanár Írja: Kísérleteim a Ferencz Józseff-keserü- vizzel betegeimnél jó sikerrel jártak, amennyiben gyomruk a Ferencz József-keserüvizet jól elbírta és a kívánt hashajtó hatás rendszerint már rövid néhány óra alatt beállott. — Kapható gyógytárakban és füszerkeres- kedésekben. A Szétküldés! Igazgatóság Budapesten.

IRODALMI CSARNOK.

Úti jegyzeteimből.

Leipzig, 1911 julius 23.

(FA) Münchenből reggel 7 órakor kezdettük meg utunkat Berlin felé. A rekkenő hőség kifárasztott bennünket, pihenni vágytunk. Elhatároztuk tehát, hogy utazásunkat megszakítva, valamelyik közbeeső állomáson kiszállunk és pihenünk oíyképen, hogy a várost és nevezetességeit megtekintjük.

Három óra felé Leipzig városához közeledtünk és örömmel ragadtuk meg az alkalmat, hogy e városban rövid időt töltsünk.

Valahányszor alkalmam nyílik, mindannyiszor elragadtatással beszélek és írok olyan előnyökről, melyek valamely országra, vagy városra, kereskedelmének és iparának fellendülése által háramlanak s számtalanszor hangoztattam már, hogy a mi szegény országunk boldogulását, fejlődő kereskedelem és ipar lesz hivatva előmozdítani.

Annál nagyobb örömömre szolgált tehát kiszállásunk eszméje, mert olyan várost fogunk megnézni, mely kereskedelmi szempontból Németország leghatalmasabb világvárosa és amely kedvező földrajzi fekvésén kívül, talán kizárólag kereskedelmi téren való előrehaladottságának köszönheti, hogy annyi rázkódtatás dacára, oly gyönyörűen fejlődik.

Vasárnap délután volt, a város külső képe is elárulta, hogy lakossága pihen. Az utcák kevésbé népesek, a vasárnapi munkaszünet eltünTOLN AMEGY El KÖZLÖNY

tette a mindennapi sokaságot. Csakis külsőségekre szorítkozhattunk, a belváros felé törekedtünk. Útközben elég gyakran találkoztunk igen érdekes látványosságokkal, remek szobrokkal, középületekkel, melyek figyelmünket felkeltették. Miután pedig előre nem voltunk elkészülve arra, hogy e várost megtekintjük, útleírásról nem gondoskodtunk ; ennélfogva azon dolgok felől, melyek bennünket érdekeltek, kérdezősködni voltunk kénytelenek. Ezáltal pedig akaratlanul is elértük azt, hogy meggyőződést szereztünk a németek kiváló udvariasságáról, finomságáról. S mennél több személyhez intéztünk kérdést, a kapott válasz — a maga megtestesült szívélyességénél fogva — annál biztatóbb volt s annál bátrabbá tett bennünket a további kérdezgetésekre.

A Naschmarkt- téren állunk és Goethének igen csinos szobrát, valamint 2 bájos mellékalakját szemléljük, midőn egy úriember halad el mellettünk, kinél a szemközt fekvő épület felől érdeklődtünk. E kedves ember rögtön észrevette, hogy idegenek vagyunk, válasz helyett felajánlotta szolgálatát, késznek nyilatkozott, hogy társul szegődik hozzánk és amiben lehet, segitsé- günkre lesz. Az udvariasságnak ilyetén megnyilvánulása szinte csodálatra keltett bennünket és megtörtént — amire magyar példát is szeretnék mennél többet hallani (?) — hogy e kedves ember esti 8 óráig folytonosan kisért bennünket s mindvégig olyan magas nívón álló szakszerű magyarázatokkal szolgált, hogy akár egyetemi előadásnak is beillett volna.

Fokozott örömmel hallgattuk magyarázatait különösen akkor, amidőn a város fejlődését előmozdító üdvös törekvéseket a polgárok közötti összetartásnak, az együttérzésnek és áldozatkészségnek egyrészt, másrészt pedig a kereskedőknek tulajdonította. Nincsenek itt — úgymond — nem zetiségek és vallások szerint megkülönböztető válaszfalak, itt Leipzig városának hatszázezer lakossága együttesen dolgozik a közös jóért. Azon határtalan lelkesedés, mellyel különösen a keres kedelemről s ezzel kapcsolatban nemeslelkü kereskedőkről beszélt, valószínűvé tették bennünk ama észlelésünket, hogy kereskedővel van dolgunk s midőn ez iránt kérdést intéztünk hozzá, azon választ kaptuk, hogy egy helybeli kereskedelmi vállalatnak levelezője, ki egyetemi tanulmányainak elvégzése után kereskedelmi pályára lépett. Immár szerencsénk van őt névszerint is Georg Dreschek személyében tisztelhetni.

A reánk nézve kedvező találkozást és szívesen felajánlott szolgálatot tehát kihasználtuk, e helyütt azonban csak azon fontosabb tanulságokra térek ki, melyek az általam oly sokra becsült becsületes kereskedelemre vonatkoznak. Kísérőnk elvezetett bennünket a kereskedelmi csarnokba, melynek felírása eme jól megszívlelendő jelige: „Handel und Wissenschaft erobern die Welt“. Ezen csarnok — úgymond — állandó gyülekezőhelye nagytekintélyű kereskedőknek, magasrangu hivatalnokoknak, egyetemi tanároknak, katonatiszteknek stb. és a társalgás rendes tárgyául a mindennapi életből vett aktuális, nagyobb fontosságú kérdések szolgálnak. Szomorú, hogy mily messze mögötte vagyunk mi még e példás haladásnak ; a különböző foglalkozási ágaknak eme keveredése önkénytelenül is eszünkbe juttatta a nálunk uralkodó visszás állapotokat s különösen az embereknek kasztok szerinti osztályozását. A német kereskedő minden téren vezetőszerepre van hivatva, ki amellett, hogy kereskedő, rajong a tudomány és művészetért és bámulatos energiával szolgálja a közérdeket.

Ezeknek illusztrálására csak egy-egy frappáns példát említek. A leipzigi u. n. „Gewandhaus“ -t, hangverseny-palotát kereskedők alapították. Ezen palotában évenként 22 hangversenyt és 6 kamarazene-estélyt rendeznek, októbertől— márciusig terjedő időközben. A belépőjegyek oly kelendők, hogy azokat már hónapokkal azelőtt kell beszerezni. E hangversenyeknek mintegy 12 évig Mendelssohn volt a vezetője. Utóbbinak bájos szobra a palota előtt áll.

Ugyancsak nemeslelküségre és áldozatkészségre vall egy leipzigi kereskedőnek ama elhatározása, hogy egy óriási parkot, a leányáról elnevezett „Johanna“ parkot, Leipzig városának hagyományozta oly kikötéssel, hogy abból soha egy talpalatnyi földet sem fognak beépíteni, hanem örökkön-örökké sétakert marad.

Ilyenek a leipzigi kereskedők! Ezeknek köszönheti Leipzig városa világraszóló hírnevét és ezeknek köszönheti a kereskedelem nagy jelentőségét, melynek mottója: „Handel und Wissenschaft erobern die Welt“. Erről a városról mondotta a nagy költő: Csak egy város létezik Németországban, mely képviselője annak; csak egy város, hol elfelejtheti az ember, hogy bajor, hesseni, württembergi, vagy szász; csak egy város, höl a kereskedelem jelentékeny gazdasága mellett — amellyel a tudományos élőrehaladás párosul — még azok is becsülésben részesülnek, kiknek a saját egyéniségükön kívül semmijük sincs :

ez a város az én egyéni meggyőződésem és saját tapasztalatom szerint Leipzig!“

Esti 8 óra felé járt az idő, midőn kedves kisérőnk mai programmját befejezte, záradékul lakására vezetett és egy általa irt igen tanulságos könyvvel ajándékozott meg bennünket, melyben Leipzig városával — különösen történelmi szempontból — foglalkozik. Igen kellemes emlék- kel meggazdagodva, barátságos búcsút vettünk önzetlen kísérőnktől, miután ígéretünket adtuk, hogy ha valaha Magyarországba jön, úgy hasonló kalauzoltatásban lesz része.

Barátommal pedig szállodánkba zárkóztunk s elmélkedtünk : emberszeretetről, áldozatkészségről, nemeslelküségről, önzetlenségről ....

TANÜGY-“

Irigyeljetek.

Amióta életbe léptek Apponyi gróf alkotásai, — az 1907. évi XXVI. és XXVII. törvénycikk, — a kaján irigység kikezdte a tanítói

állást. '

Lépten nyomon hallhatjuk nemcsak a társadalom műveletlen rétegeiben, de úri emberek szájából is, hogy ilyen, meg olyan jó dolgunk van nekünk, tanítóknak. Anyagi helyzetünk fényes ! Szinte pazarul vagyunk ellátva azért a csekély munkáért, amit fizetésünkért végezünk. Hiszen mi az a kis tanítás ? Nem is jöhet az munkaszámba! Aztán amellett a sok szünet. Annyi, hogy úgyszólván alig 82 napot tesz ki évi munkálkodásunk. Mert 365 napból 62 őt tesz ki a nagy szünidő, 40 nap leszámitandó a szorgalmi időbe eső vasárnapokra, 30 nap a többi ünnepi szünetekre, másik 30 napot junius második és szeptember első felében töltünk el tétlenül. Ezenfelül van hetenkint egy egész, filletve két félnapi szünetünk, ami ismét az éven át 40 henyélő nap. Tényleg tanítással tehát csak 163 napot töltünk.

Igen ám, de minthogy sokan közülünk csak napi 4 órán át vagyunk elfoglalva, mig más tisztviselő hivatalos elfoglaltsága napi 8 óra, ennélfogva tulajdonképen csak 82 és fél napot számit a mi hivataloskodásunk.

(Boldogult Ugrón Gábor, amikor a tanítók küldöttsége az Apponyi-féle törvény megalkotása előtt a képviselőházban járt, egész rendesen kiszámította a sok elégedetlen embernek, hogy szünet dolgában „/or“-ban van. Mivel az esztendőnek 365 napjából a fele éjszaka, tehát csak 182V2 nap marad. De ebből le kell vonni a nagy szünidő 62, a karácsonyi, húsvéti szünet 10—10 napját, 52 vasárnapot, ugyanannyi csütörtököt, illetőleg szerda és szombat délutánt, így a semmittevésünk belenyulik a másik esztendőbe, mert az említett szünetnapok összege 186, tehát 3 és fél nap a „főru-unk.)

És mégsem vagyunk megelégedve a sorsunkkal. Ez igazán nem szép tőlünk!

Ez a közvélemény rólunk, tanítókról.

Nos, azt hisszük, teljesen felesleges volna ehelyütt körülményesebben foglalkozni ezzel a közvéleménnyel. Hiszen kinek-kinek közülünk akad ezer alkalma arra, hogy azt az elsőben említett rosszindulatú és a zárójelben közölt tréfás okoskodást a kellő értékére leszállítsa. Mert Valójában mi tudjuk csak igazán, mennyi a mi ügytink-bajunk ezen az immár irigylésre is méltónak tartott pályánkon.

Az izgatásnak napjainkban amúgy is vészé delmes szándékától távol, abból a célból kíséreljük meg mégis ecsetelni a mi helyzetünket, hogy hátha ezekből a sorokból is igazabb világositás- ban ismerik meg itt-ott a tanítói életet és ekként is talán sikerül bizonyos körökben eloszlatni az állásunkról táplált balvéleményt.

Ott kezdjük a tanítói élet küszöbénél. Ott, amikor a képzőintézeti igazgató egy utolsó lelkesítő beszéd kíséretében kezébe nyomja a reményteljes ifjú tanítónak oklevelét, melynek megszerzéséért 8 hosszú esztendőn át küzködött, s az telve pályája iránti rajongással, eszményi lelkesült- séggel, kilép az életbe.

Szivében, lelkében ég a vágy, hogy mielőbb tanúságot tehessen munkakedvéről, képességéről, buzgalmáról. És dagad a keble a büszke öntudattól, hogy íme már önálló ember, aki önmaga keresi meg kenyerét.

A kenyérkeresésnek nálunk a pdlyázgatás a módja. Azért nem nevezzük „pályázásnak“, mert hiszen azt ma már a legfiatalabb tanító- képző-intézeti növendék is tudja, hogy egy állásra való pályázattal csak a legritkább esetben jut a kezdő tanító álláshoz.

Európa egyéb kulturállamaiban már a képzőintézetek gondoskodjak arról, hogy végzett növendékeiknek a képesitő-bizonyitvánnyal egyidejűleg egy-egy, az illető növendék képességeinek megfelelő állásra szóló kinevezési okmányt is adhassanak kezökbe.