Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-07-09 / 28. szám
2 oázium mellé állítandó internátns létesítésével is, mely ismét nagy áldozatot követel s minthogy egyébb jövedelmi forrása nincs a városnak, annak tetemes költségeit is csak ujább pótadó kivetésével lehetne fedezni. Mit szóljak végre a horribilis tervhez, melynek költségei fél millió koronára rúgnak s melynek előkészítése céljából a képviselőtestület tizenkétezer koronát mar megszavazott. Ez a terv az általános vízvezeték terve. Hát hiszen ki ne örülne annak, ha csak a csapot kellene megfordítani s abból ömölnék az egészséges italu jó viz. Bizonyára nagy kényelem az ilyen vízvezeték s közegészségügyi szempontból is fontos, de csak olyan község vagy város létesítheti, mely nagy vagyonnal vagy népességgel bir s annak költségeit megbirja. Szekszárd azonban sajnos, nem tartozik ezen városok közé. Es pedig annál kevésbé foglalkozhatik e tervvel, mert azon szándék, hogy a vízvezeték bevezetése minden háztulajdonosra nézve kötelezővé tétessék, az egyéni szabadságra való tekintetből meg nem valósítható. S amint szaporodik az állami adó, annak nyomán emelkedik az ezen alapon kivetett községi pótadó, vármegyei és útadó. De már a hitközségekre is ráragadt a jó példa s azok is igen erélyesen foglalkoznak a terhek szaporításával. Szóval Magyarországon manapság alig történik más, mint adóemelés s a közterhek óriási szaporítása. Egyik fővárosi nagy lap vezetőcikkely Írója ezt az eljárást rabló politikának keresztelte el. Hátha ezzel a kifejezéssel ezúttal ránkvonatkozólag nem is akarok élni, de aggódva kérdezem, hol fog a közterhek ezen meggondolatlan emelése végződni. Boda Vilmos. A nemzeti irány az emberi fejlődésben. Apáthy István, tudós világunk eme kitűnősége ezen a cimen nagyértékü beszédet mondott az Akadémia közgyűlésén. Okulásunkra, nemzeti önérzetünk megtartására közöljük e hatalmas előadásnak összefoglaló, tömör, a tudós felfogását tükröző részét a következőkben: A természet az élet kezdetétől fogva a földön kiolthatallanul beléültette minden élő csirába a fejlődés kényszerűségét és meginditotta azt az átalakulást, mely a külső körülményektől függetlenül is, nemzedékről-nemzedékre változtatja és tökéletesiti azt a formát, melyben a fajnak egyedei megjelennek. A természet a faj föntartásának TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY szolgálatába állította az egyedeket és kíméletlenül elpusztítja mindeaiket, amelyik e kötelességének már eleget tett. A faj föntartása pedig csak arra való, hogy a független továbbfejlődést tegye lehetővé; hogy a független továbbfejlődésnek utján egy teremtő gondolat megvalósulhasson. Nem mondom, hogy a független továbbfejlődést egy elébe tűzött cél irányítja; csak azt mondom, hogy olyan ok szabja meg, mely a földi élet első létrejöttétől kezdve működik, mert minden élő csirának a létrejöttével együtt járó tulajdona. Az élet létrejötte nem is egyébb, mint a független továbbfejlődés megindulása és a fejlődés menetének gyorsaságát és sajátosságait (bár vannak más gyorsító vagy lassitó, előmozdító vagy akadályozó tényezők is) első sorban az élő csirák kezdettől fogva meglévő mindenik fajának benne rejlő tulajdonságai határozzák meg. Ilyen értelemben állítom, hogy van független továbbfejlődés, vagyis hogy a fejlődésnek nevezett átalakulásban az a legfontosabb rész, mely nem a külső körülmények hatásának eredménye, hanem egy teremtő gondolatnak megvalósulása. Nemzedékek hosszú sorára, évek millióira van szükség, hogy a teremtő gondolat egy-egy fajban testet ölthessen. A fejlődésnek alsóbb fokain látszólag még egészen egyforma fajok a független továbbfejlődésnek mindig széttérő utain mindinkább láthatólag is különbözőkké válnak. Fajok kihalnak, de már létező más fajokká át nem alakulhatnak, még akkor sem, ha egyedeiket a külső viszonyokhoz való alkalmazkodás idővel még oly különbözőkké teszi is, oly különbözőkké, hogy a rendszertan külön fajokul írja le és külön névvel jelöli őket. Az erősebb faj kiszorítja a gyöngét, de nem teheti magához hasonlóvá. A melyik halad a független továbbfejlődésnek utján, az szaporodik, teljed és erősödik. A melyik ezen az utón megáll, az el is pusztul. Ezért a természet nem is önzésre, hanem önfeláldozásra tanít; ezért a teremtés a világ központjában nem az Ént, hanem egy gondolatnak szolgálatát állította. Az emberre nézve ez a gondolat egy-egy meghatározott és semmi mással nem azonosítható, el nem alkudható, le nem tagadható nemzetnek kialakulása, fönnmaradása és tökéletesülése a független továbbfejlődésnek utjain. Az a nemzet, mely ma itt a Kárpátok koszorúján belül küzd a boldogulásért, más nemzethez hasonlóvá nem lehet soha, nemzeti mivoltát az általános emberivé át nem alakíthatja, kihalhat a magyar, igen. Éassan-lassan egyedenként helyettesíthetik más nemzeteknek tagjai, s az a teremtő gondolat, mely egykoron a magyar nemzet kialakulásában nyilatkozott, megsemmisülhet. Máris elhalványodott; de ne engedjük, hogy maholnap hazugsággá legyen a magyar nemzetről beszélni! Nem a vér keveredése fogná megölni, hiszen idegen elemek fölvétele, áthasonitása által is táplálkozik, nő egy nemzet, valaminthogy az élő szervezet is idegen anyagok áthasonitása utján gyarapítja a saját testállományát. De meg fogná ölni a nemzeti öntudatnak, a szabad, külön nemzetként élni akarásnak megszűnése. Egy teremtő gondolatnak gyilkosa mindenki, aki a mi nem- j 1911. julitts 9. zeti sajátságainkat lenézi és irtja: aki nemzeti öntudatunkat és önbizalmunkat csökkenti. E teremtő gondolatnak árulója az is, aki elhiteti egy nemzet fiaival, hogy az egyednek nem kötelességei, hanem csak kényszerűségei vannak a közzel szemben; hogy e kényszerűségek alól lehetőleg kibújni az egyednek önmaga iránt való tartozása; hogy az egyednek önjavát szolgálni legfőbb célja. Végzetes hiba azt hinni, hogy az ilyen gondolkodás a magasabb fejlődés következménye; az inkább a természetes fejlődés megakadásának jele, mely ha idejében el nem tüuik a köztudatból, nem a továbbfejlődést, hanem a nemzeti pusztulást eredményezi. Nemzetek pusztulása pedig az emberiség fejlődésében sem a továbbhaladást, hanem a megállást, a betegséget jelenti. A valódi haladás nemzeti egyéniségek kialakulásában és a nemzeti boldogulásban áll. És nem az a nemzet fog a fejlődésnek legmagasabb fokára jutni, amelyből a hősök kivesztek, hanem az, amelynek minden tagja hős, mert minden pillanatban kész a saját érdekét s életét is odaáldozni a köznek. Óvjuk életünket, a med- dig egy munkás élettel többet használhatunk, mint egy hősi halállal! Anyagi javakat is szerezzünk, ameddig általuk a honnak gyűjtünk erőt: ha gyöngék vagyunk, nem szolgálhatjuk a hont sem, mert legyűrnek a köznek ellenségei. De talán bizony az orosz és nem a japán nemzet van a fejlődésnek utján, hogy a mi vezető társadalmunk annyira utánozza az orosz vezetőket ? Menjen át mindnyájunk vérébe, velejébe az a tudat, hogy nem mindegy magyarnak lenni, vagy más nemzet fiának; hogy előttünk a fejlődésnek csak útja van: magyarabbá lenni, mint a minők eddig voltunk! Minden más ut a fejlődésnek megakadása, megállás és halál! IRODALMI CSARNOK. Szállj elmém gondolatja.*) Irta: BODONYI NÁNDOR. Szállj elmém gondolatja szabadon, Korlátlanul, időn és téren át, Hová tudásod bűvös karja von: Szárnyald túl fent a csillagok honát, Láss titkokat, miket csak félve lát A lélek, járva útlan-utakon . . . Szállj elmém gondolatja a magasba S onnan tekints alá a büszke sasra. Fölöttem tisztán tágul szét a kék bolt, Hegyek mögé ültek a fellegek . . . E bolt a gyermek-észnek egykor ég volt És lakta azt fénylő szeráf-sereg . . . Ma ott izzó Napok keringenek S ködlő csillag-milliárd ama fényfolt, « Amit szemem lát a magasba fent: S döbbenve nézem a nagy végtelent . . . *) E vers nyerte el a Pécsegyházmegyei róm. kath. Tanítóegyesület irodalmi szakosztályának pályadiját. Maga a szerző szavalta el nagy tetszés közben a f. hó 3-án tartott rendes évi tanítói közgyűlésen. _______________________ re k, látva, mily jó izüeu falatozza a füstölt szalonnát (feje és egész teste szinte rithmikusan mozgott, amint bicskájával lassan leszelt egy falatot), nem tudtam megállani, hogy haza ne fussak s beosonva a „speizba“ egy darab szalonnát levágtam s kenyeret és szalonnát egy kézbe fogva, másik kézbe bicskával — rendkívüli jó étvágygyal fogyasztottam el. De ezek után elmondok róla egy érdekei# történetet, mely Pepi bácsi egész characterét élénken megvilágítja. Az eset igy volt: Közeledett a szüret ideje, hogy Pepi bácsi egy évi fáradozását megjutalmazza. (Szegény vén lugas, de sokat vártak tőled!) Készült is serényen az öreg! Otthon a háznál volt még a jobb időkből présháza, benne egy hatalmas faprés mely már évek óta a szőlőnek, csömögének hírét- hamvát se látta. Pepi bácsi neki állott s elkezdte tisztogatni a portól. Az apámmal átmegyünk hozzájuk s látjuk az öreg sürgölődését. — Mit csinálsz Pepi ? — kérdi tőle apám. Talán kiadtad valakinek szüretre a hordókat? Az öreg sértődötten feleli: — Hisz magamnak is köll, hogy adtam vóna ki ?! — Mire kell neked? — érdeklődik apám. — Hát hun présüjem el a termésömet, ha nem a présön ? — válaszolá mogorván Pepi bácsi. (Nem szerette az öreg, ha faggatták!) Az apám mosolygott, de nem szólt többet; s néztük, hogy készíti el a bornak való egy hectós hordót és a csömöge számára egy fél fenekű másfél hectósat. Aztán elment Liba Gyuriért, annyi napszámot ígért, amennyit máshol is fizetnek, megalkudott vele 40 krajcárban, felfogadta. Ő fogja majd egy talyigán haza tolni a csömögét, meg aztán szedni is segít 1 Aztán rábeszélte Ferit, az unokaöcsémet, (3 héttel volt fiatalabb nálam!) hogy ő is elmenjen a szüretre, legalább, lesz szedő is. Persze szívesen ment a gyerek! (Én is szívesen mentem volna, de hát nem hivott!) Elemózsiáról is gondoskodott Pepi bácsi, kellett is neki, mert a szedők nem visznek ennivalót, a gazdának kell őket megtraktálni. Bevásárolt hát a hentesnél hurkát, szalonnát, „svártlit“, vett két garas ára zöld paprikát, egy papirosba összekeverve becsomagolt sót, törött paprikát, aztán estére egy fél kenyeret is levágott s azt mind egy kendőbe kötve elkészítette a másnapi szüretre. Másnap korán reggel felpakkoltak s mentek szüretelni. Liba Gyuri a talyigán tolta a fólfenekü hordót, Feri egy kis kosarat vitt karján, — Pepi bácsi pedig . . . mit is vitt volna mást ? — vitte hóna alatt hosszú szárú pipáját! Kiérve a „szellőbe“ lerakták a cókmókot s hogy annál vigabban follyék a szüret, természetesen megreggeliztek. (Pepi bácsi már ezt igy szokta !) Aztán szedtek! (Persze nem sok volt, szegény, vén lugastól mi is tellenék más!) A jobb fürtöket a kis kézi kosárba, a többit a hordóba rakták. (Már t. i. ami kevés maradt, mert jói hozzá láttak a szőlőevéshez, amint ez rendes szüreten szokás.) Mikor a szedésnek vége volt, leültek pi henni, meg hogy az elemózsiát is elfogyasszák. Természetesen szőlő volt a „confect“ (hisz* szüret volt, szőlővel jól kellett lakni!). Mikor pipára gyújtottak, — evés után ezt mindég megkívánta Pepi bácsi — megjelent a pásztor is (egy jó csősz ilyenkor mindig megjelenik!). — Jó munkát! — mondja, — hát hogy fizetett a szüret? (A vén ravasz egész komolysággal merte ezt a kérdést megkockáztatni.) — Köszönjük! — már meg volt! — szólt Pepi bácsi ! No, itt van-e, kóstuja meg maga is a termést! — azzal négy öt fürtöt ád oda a csősznek, ád még egy pipára való dohányt is (ez már kijárt neki!) A vén ravasz aztán odébb ballagott. Pepi bácsi pedig, mikor már útra készen álltak, látva a gyenge termést (bezzeg a szüre- telők étvágya nem volt gyenge !), érthető rezig- nációval mormogta: — Csalódtam, . . . bizony megcsalódtam! (Hazafelé, az utón, — igy mesélte el Feri, — azt számolgatta az öreg, mennyibe is került a szüretje! A calculus ilyenforma volt: A hentesnél otthagytam hurkáért stb. 74 krajcárt, a zöld paprika volt két garas = 4 krajcár, a kenyér valami 50 krajcár ára lehetett, Liba Gyurinak jár 40 krajcár: ez össze-vissza kitesz 1 forint 48 krajcárt! Mikor kiszámította, megvakarta a fejét, s aztán dörmögött valamit az öreg!) Haza érve Liba Gyurinak is adott, Ferinek is tele rakta a markát szőlővel, — mert hát jó szivü is volt az öreg, meg, hiába! — tudta ő, hogy ez igy „dukál“ ! A kis kosárkával feleségét, a jó Rézi nénit örvendeztette meg, — mert az igaz, hogy jó férj is volt Pepi bácsi! A vén prés azonban hiába várt, neki nem jutott semmi. * Ilyen volt a mi Pepi bátyánk. —ky.
