Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-03-17 / 11. szám
XXXVIH. évfolyam 11. szám Szekszárd, 1910 március 17Függetlenségi és 48-as Kossuth-párti politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Uolnár-fále nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű ________hirdetések és pénzkfildemények intézendők Felelős szerkesztő Főmnnkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, csütörtökön Előfizetési ár: Egész évre 12 K, */* évre 6 K, */4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K 74 f, 100—200 szóig 5 K 74 f, 200—300 szóig 7 K 74 f, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. A hálátlan vasutasok. Irta: Horváth Rezső. Az emberi hálátlanság kétségkívül egyike a legbántóbb, legalantosabb érzelmeknek, amellyel a velünk jót tett egyén szívességével visszaélünk, elvévén annak kedvét mindenféle néven nevezendő jótéteménytől, — talán örökre is. Egy nagy összeség hálátlanságáról lesz ezúttal szó, amely hálátlanság annál szembetűnőbb, mivel egy olyan kiváló férfiúval szemben követtetett el, aki jótéteményei után bizony mást érdemelne meg. Ha nem is föltétien, servilis hálálkodást, de bizonyos jóleső őszinte elismerést viharos évek nehéz munkájáért. A nagy vasutastársadalomról van szó és annak ex-miniszteréről: Kossuth Ferencről s legyen szabad előrebocsájtanom, hogy minden tendencia nélkül, pusztán csak az igazságosság elveinek és érdekeinek hódolva, óhajtom megírni cikkemet, egy percre sem feledkezve meg a méltányosságról. Őszintén szólva, véghetetlenül - rosszul esik, amikor a velünk csereviszonyban álló lapokból olvassuk, hogy valamely város vasutastársadalma lelkeshangu telegrammban üdvözölte egy összejövetelből, vagy gyűlésből kifolyólag Hieronymi Károlyt, a jelenlegi kereskedelemügyi minisztert és nagyhangon bizalmat szavazott neki. Ismételjük, ez a bizalom-szavazás és üdvözlő-sürgöny eregetés igen rosszul esik nekünk, akik gondolkodni szeretünk és mindenekfölött emlékezni tudunk. És mert emlékezni tudunk, eszünkbe jut, hogy ki is volt néhány évvel ezelőtt ez a Hieronymi Károly és milyen viszony cfűzte» őt a vasutasságboz ? Sajnos, memóriánk nem a legjobbat jegyezte föl róla. Megbízható és mindenképen hiteles argumentumaink bizonyítják, hogy nálánál nagyobb ellensége még aligha volt a vasutasoknak, aki olyanformán gondolkodott annakidején felőlük, mint hajdanában a kvietált római tirannus: Diocletianus a keresztényekről. Nem akarjuk Kossuth Ferenc magasztalával megtölteni ezt a cikkünket, de nem is akarjuk Hieronymi ellen a rágalmak özönét szórni, — csupán néhány föltétlenül igaz adatunkat szögezzük itt le, amelyből aztán mindenki, a saját legjobb belátása szerint, Ítélhet. Az Ítéletet a nagyközönségre bízzuk. Hogy Kossuth Ferencnek voltak-e érdemei és hogy mik voltak azok: annak megállapítása nem tartozik reánk; a történelem lapjain meg lehet azokat találni. De azt sietünk konstatálni, hogy a vasutastársadalom érdekében Baross Gábor óta még senki- sem tett annyit, mint ő. Tessék csak visszaemlékezni! Tessék csak S'árabavenni az évtizedek óta szolgált más-más kereskedelemügyi miniszterek tevékenységeit és tessék sorba mérlegelni azt: mit és mennyit tettek egyenként és összesen azok a vasutastársadalom érdekében. Azt hisszük, hogy a mérleg a Hieronymi elődének javára fog eldőlni, — aminthogy igazság szerint arra is kell eldőlnie. Lássuk csak szép sorjában, mit tett Kossuth Ferenc az ő minisztersége alatt a vasutasság javára. Mindenekelőtt az évtizedek óta sürgetett fizetésrendezés, ha nem is ó, de az ő rezsimé alatt lett véglegesen elintézve és mindnek megelégedésére rendezve. Azután egy másik áldásos intézkedést tett, amit a mai vasutasfiatalság ugyan már nem élvez, tapasztal, de annál nagyobb hasznát veszi az idősebb, jórészt már nyugalomba vonult vasutasság: beszámította az ideiglenesen eltöltött szolgálati éveket a nyugdíjba, amely intézkedéssel sok-sok évet nyert minden egyes vasutas s sok-sok száz évet az össz- vasutasság. Kossuth alatt lett engedélyezve az olcsó utazás céljait szolgáló arcképes- igazolványos rendszer, amelynek alapján az igazolványosok — a számszerint megállapított szabadjegyeken kívül — annyiszor és olyan messzire utazhatnak, amennyiszer és ahová csak akarnak negyedrészén a rendes menetdijnak. Behozta továbbá a szolgálati pragmatikát, amelyből minden alkalmazott megtudhatja: micsoda jogai és kötelezettségei vannak a fölsőbbséggel szemben. Ezeken kívül még igen sok jótéteményről tudnánk beszámolni, ha azt tüztük volna ki célul, hogy Kossuthot magasztaljuk, amit ezúttal nem akarunk tenni. Nézzük már most az annyira dicsért és szinte agyonbizalmazott Hieronymi Károlyt: mit tett ő. Hát — bármennyire is igyekeznénk valamit kimutatni — a végeredmény csak az, hogy abszolúte semmit. Legalább mi nem tudunk róla, hogy jót tett volna. Más kérdés az már aztán, hogy rosszat tett-e, mert igenis tett. Tessék csak visszaemlékezni az ő magatartására 1904 ben a vasutasokkal szemben, amikor az ő rezsimé alatt kiütött a nagy vasutas-sztrájk, amelyet nagyrészt neki és Tiszának lehet imputálni. Ez a sztrájk elég bizonyítékát adta annak, hogy mennyire nem lokonszenvezik a vasutasokkal, amikor olyan kifejezésekre ragadTÁRCA. Márciusi éj . . . — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcája. — Irta; Sepsiszentgyörgyi. Kinn koromsötétség borit mindent, az égbolton nehéz felhők fedik el a csillagok szelíd fényét . . . Feltámadt a szél, ez az éji rém. Borzongató zngással, üvöltéssel fekszik neki egy-egy kéménynek, vagy nyitva felejtett ajtónak, ablaknak s úgy vágja ki annak szárnyait, hogy még a féihold is fölijedne rá; (tudnillik: a XX. században . ..) Mintegy rémlovag, nyargal, vágtat véges-végig az utcákon, udvarokon; a bezárt ajtót megrázza, hogy csak úgy nyöszörög belé. Mintha rablók csapatja járna kint s feszegetné a zárakat. Majd az ablakon morog, döremböl belé; szinte hallja az ember gúnyos hangját: „ti gyávák ! miért zártok be előttem mindent 9 . . .“ S nagy robajjal vágtat tova . .. Oh, nincs rémesebb hangja az éjnek, mint a szél üvöltése. Már gyermekkoromban is úgy féltem tőle, mint valami láthatatlan szellemtől s valósággal bnjtam előle, mintha csak értettem volna rut hangjait . . . Mily édes ilyenkor a dübörgő kályha mellett! . . . Nem hiába kedvelte áldott emlékű Kisfaludynk is, itt irta legbájosabb regéit. — Van is poezis abban az édes durnzsolásban, kacagé pattogásban és titkos susogásban, melyet a kacagó lángnyelvek váltanak egymással . . . Elandalodom magam is e kedves, álombaringató hangvegyülóken----------------Ni, mily csend le tt ott kinn . . . De hallja ... mi történik ? . . . lámpám fénye elhomályosul . . . kivülről enyhe szellő suhan be s megsimogatja homlokom; — szemeim önkényteíen felnyitom .. . hisz madárdall csattogása ütötte meg fülem! Mi ez ? hel vagyok?... álmodom ? . . , Mint ha . . . _ mintha szobámban lettem volna az imént s most gyönyörű, vadvirágos utón állok; felém bókol a lomb s virág mindenütt. Beláthatatlan messzeségig ingó-ringó, kalászos búzaföldek, melyeknek ringása megbűvöl . .. Fejemen napsugár táncol — érzem. S megyek. Valami vezet. lm itt már a nádas birodalma. A nap ott kacérkodik a víztükörben ; megyek . . . megyek oda, Úgy szeretem a nádast. — „Miért sietsz el mellőlem?“ kérdi egy hang. Fejem a hang iránya felé forditom . . . Álom-e ? való-e ? egy eleven szoborszépség áll mellettem, kezem után nyúl s én nyújtom az enyémet felé . . . Szemeimet valami varázs feléje irányítja . .,. Ajkam bezárul, nem bírok szóhoz jutni; a körülövező természet bája és kísérőm gyönyörű szépsége és titokzatosságé szinte mozdulatlanná tesz s csak hallgatok . . . — «Mily szép ruhád van“ ; — szól. Igen, szép, mert „honi ruha*", kék fehér pöttyökkel ; — válaszolok félénken/ de egy kis büszkeséggel. — Rám néz . . . — „Honi pettyes? Te szegény s valóban hiszed, hogy e szép ruha itt: Tündérországban készült ?“ — Miért4 ne hinném ? Meg sem vettem volna, ha nem magyar kezek munkája lenne! — „Szegény testvérem“! — szólt s kezébe temeté arcát és egy mély sóhajtás után szólt: — „Ti mind ilyenek, ily hiszékenyek vagytok e drága bonban. — Mind ... mind.“ „De téged ki foglak gyógyítani e tévhitből. Add kezedet és vigyázz“ ! Alig eszméltem szavainak értelmén, már éreztem, hogy emelkedünk, szállnak fölfelé . . . Szivembe csapott valami érzelem s úgy éreztem, a láng kilobog keblemből... s eléget mindkettünket. Hátamon erős szárnyakat érezék, melyek lágy suhanással szelték át a kék levegőeget . . . Már a falvak és tornyos városok házai nevettek föl ránk a szédületes mélységből... „— Ni, ott csillog valami hosszú, kanyargós, mi az ? kérdem ö rám néz, szemrehányó tekintete megszégyenített. „— S te ezt sem ismered ? A Duna! A vén csalfa folyam, mély annyira hasonlit a magyar ellenségéhez . . . Sovány alakja kigyómódra kúszik a Morva begy lábához s mikor megkaparintja az engedélyt a bejövetelre, hogy terpeszkedik, hogy henceg! Nézd, itt is, ott is szigeteket kanyarit magának bosszú karjaival s aztán méltósággal és gőggel telve veszi föl a Drávát, Szávát és ... és a . . . Magyar folyót, a dévajkodó Tiszát » megbüvöli, amelyről oly igazán daloljátok : »Ki a Tisza vizét issza: Vágyik oda szive vissza ...» „. . . S az igénytelen kis Duna a mi drága, dús folyóinkból meghízva, rohan át apró tarto- mányocskák irigykedő folyócskái között s bele- ömlik a vén Fekete-tengerbe, még pedig delta torkolatot alkotva! Ez az ő legfőbb büszkesége, a delta! — Csak azért bocsájtom meg kevélységét egy kicsit: mert csalfa bűvös vize Árpád vezérnek ízlett; — és az angyali lelkű királyleány, Szent Margit az ő szigetének rejtekén élt, egyedül az Égnek“ . . .
