Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-03-17 / 11. szám
2 TOLNAMEGA El KÖZLÖNY 1910 márczius 17 tatta magát, hogy: «Majd megtanítom én a kutyákat!» — majd meg: «A ^vasutasok között csupa műveletlen és félművelt individuumok vannak,» A sztrájkban, amely, ha nem is véres, de bizonyára veres lapja az ország pénzügyi, közgazdasági és társadalmi élete történetének, nem lehet tagadni, bármennyire is igyekeznék, mert az őt fölkeresett vasutas-küldöttségnek csaknem megtiltotta, hogy gyülésezhessenek, ami azokat csak még jobban elkeserítette. Ilyen szerepe van Hieronynti Károlynak a vasutas-társadalomban, annak a Hieronymi- nak, akit most a vasutasok az ország minden részéből bizalomszavazással és üdvözlő sürgönnyel árasztanak el. Kossuth tett a vasutasokért, ergo: csak igazán ő érdemelne ovációt, köszöneteket, hálanyilatkozatokat, stb., ámde Kossuthról ma már senkisem beszél a vasutasok körében, Hja, a hála! A fizetésrendezés óta a vasutasok igen fönnhordják az orrukat: elfelejtették, hogy ki tette velük mindazt a sok jót, amit ma élveznek. Ók Hieronymit ünnepük. Hogy miért: azt ki nem tudjuk találni : — de nem is lehet. Vagy elfelejtették már mindazt, amit a miniszter ur velük már tett, vagy servilis módon meghunyászkodnak előtte, hogy haragját elkerüljék s kegyeit kiérdemeljék: nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogyha az ifjabb vasutasnemzedéknek mindez a sok «jóság» nem is jut az eszébe, az öregebbek nem felejtették el Hieronymi ur «erős kezét» s — amennyiben önérzetes emberek — nem vesznek részt őkegyelmessége ünneplésében.,.. Tűzoltásról. A bátai önkéntes tüzoltóteBtület parancsnoksága még 1909. év őszén elhatározta, hogy téli tanfolyamot rendez. Tette ezt kettős okból. Az őszi gyakorlatok befejezése után ugyanis a tűzoltó munkássága is véget ér, hacsak a kürt rémes hangja nem szól ijesztően az éj néma csendjében, vagy a nap békés munkája közben, jelezvén, hogy a tűz zsarátnoka megüszkösiteni kiván egy-egy békés család kedves hajlékát, vagy tönkre akar tenni emberi nehéz munka verejtékes eredményét. Jelenkor újra együtt van ezen kisded csapat, amit az utca népe gúnyolódva fogad, vagy legtöbbször meggondolatlanul és igazságtalanul ítél meg. Kísérőm elhallgatott: s én kezdettem kissé bátorodni, azon töprengtem, ki lehet e tündér, kinek minden szava a honfi igaz, mély fájdalmát és égő bonszerelmét leheli . . . Majd bámulva pillanték körül . . . Felénk integetett egy száz- tomyu épület. — „Ott, ott, ... az a „Ház“, az „Országház“ ! — szólalt meg újból. — Ismered ? — Körülbelül, igen. — Körül igen, — de belül nem ! — feleié. Kérdőleg néztem rá. — „ Nem ismered s nem tudod te sem és százezer „magyár“ sem, hogy abban a cifra házban vérzik el a Hon! . . . Ott veszekednek az úgynevezett „honatyák“ (?!) Egyik a másik hajába kap s arcába vagdos, kőnél keményebb és durvább szavakat: mert nem úgy akarja a hazát boldogítani (?!) és tetszhalálából föltámasztani. mint a másik . . .“ jj— Es nézd, ott a Lajtán és Morván túl, — hallod ? mily rut gúny hahota harsog át! ? — Hallod? ....... a matyarok püfölik etymás“. . . — „Oh“! — s kezébe temetett arccal folytatá: „Szégyen! szégyen! a haza boldogitásának szekerét egyik jobbra, másik balra rángatja“. És erős zokogás, szakadozó hangja némitá el szavait. Engem is elfogott a honfiúi fájdalom és sírtam vele, szégyenemben, fájdalmamban és bosszúságomban. — — Ki tudja, meddig zokogtunk igy, mikor egyszer csak valami ismerős, édesbus dallam verődött föl hozzánk; mindketten fölnéztünk. — Lenn a mezőn egy csapat ifjú nemzeti- szinü zászlókkal vonult kifelé a Kerepesi temetőbe . . . Azoknak a kialudt, de mégis örökké fénylő csillagoknak sirhalma felé vonultak. S mire odaértek, tengerró nőtt az ifjak tömege . . . Az ének hangja mindjobban erősödött, szivük lángja Azután ha a vész elmúlt, elbúcsúzunk bizonytalan időre; talán a jövő kikeletre, midőn a gazda ekéje mellől szabadulva szívesen pihen meg egy héten egyszer — vasárnapon; mikor a napszámos egész heti távoliét után örömest van otthonában a feleség s a vidám gyermekek között, kiknek ajkára épen az adja a mosolyt, a derűt, hogy a régen látott apa velük van s együtt játszadoznak. Vagy szóljak az iparosról, aki egész héten ott görnyed a műhelyben, s ha talán egyszer letenni kívánja a szerszámait egy napra, s pihenni, szórakozni akar s én istenem ! ilyenkor rendesen jő a „Felhívás“ délutáni gyakorlatra, amely elrabolja tőle egyetlen szabad idejét. Pedig egész héten talán szívesen ment volna, de hiszen régen volt, mikor utoljára indult gyakorlatra s talán el is felejtette 9 Azon erős kapocs, amely az önzetlen odaadó, ingyenes munkában, a felebaráti szeretet istenségében kapcsolja és tartja össze őket: most olyan laza, olyan gyenge, erőtlen. Pár hónapi pihenés után, a szétforgácso- lódás alatt, megy ki-ki a maga utján ; küzdve a kor követelése szerint a megélhetés, a mindennapi falat kenyér biztositásáért. Küzdve egymás ellen is a leggyakrabban a közös sors miatt, amely kettőnek vagy többnek is nyújt ugyan keresetet, de ami csak egynek elég a megélhetésre. Az élet forgatagában a létért való küzdelemben sokszor szemben találjuk szokat, akik különben eggyé lettek a közös szabadon, és önként vállalt munkában. Csodálható-e tehát, ha újra hiv a tér versenyre, újra kell a bajtársi szeretetet ápolni, ápolva nemesíteni, nemesítve erőssé, acélossá tenni. Ezért, ennek a meggátlása céljából volt egyrészről szükséges a téli tanfolyam rendezése, hogy az örökös munkában szakadatlanul kitartók lehessünk, hogy egymással és egymásért küzdve mindenkor egy test és gondolat legyünk. A másik ok sem kevésbé haszontalan. Sőt merem állittani, hogy a tűzoltás jövő munkájának, az eredményének egyedüli és biztos föltétele. Megtanítani t. i. a falusi tűzoltót is arra, ki ő ? mire esküdött ? mi a hivatása ? hogyan kell megfelelnie ennek ? . . . Szóval felállitani egy ideális, egy képzett tűzoltót, akinek minden atomja teljes s aki tiszta, ment minden hibától. Azután felhívni őket, hogy erejük tudatában, tudásuk biztonságában oda törekedjenek, hogy olyanokká legyenek. Hogy mikor ezen egyszerű paraszt emberen rajta van az a sokak által lenézett, kicsufolt „mundér“, átalakulva, asszimilálódva legyen olyanná, mint aki méltó igazán arra a ruha viselésére. Legyen hős, erős és bátor, aki feledjen mindent akkor, ha szól a kürt zengő ércszava, idegbontóan rezgé meg a levegő éterjeit; feledje édes otthonát, feleségét, lelkének osztályosát: szemükben lobogott! . . . Óh magas Ég! mily fenséges volt! . . . Szemünkből is fölszáradtak a könnyek azon lángoló szavakon, melyet tőlük elrablott a szellő és füleinkbe suttogta el újból... Egy pillanat, és Tündéremmel együtt szóltunk lefelé, egy akácosban ért földet lábunk. Erős elhatározás érlelődött meg bennem, az átélt pillanatok hatása alatt; megkérdezni kísérőm ki ő? Keblemre szorított kézzel fordultam feléje, de szemeimet egy erős villanás vakította. A szép hölgy fején, homloka fölött egy hatalmas csillag ragyogott. — Térdre akartam esni, de ő megragadó kezem s zólt: „— A magyar csak Isten előtt térdel! — Én a magyar nemzet „Géniusza“ vagyok; nyugodtan hagylak el mégis benneteket, mert az imént láttam, amely nemzet inaiban ennyi tűz lobog az ősök erényei iránt, azon nemzeten a pokol kapui sem vesznek erőt!“ . . . — Éreztem, hogy homlokon csókolt ... Egy lágy suhanás és ő eltűnt ... De fönsóggel teljes hangja, csengő szava itt marad örökre szivemben . . . „Isten álld meg a magyart!“ * Egy gyönge szélroham megingatta fölöttem a virágzásban levő fákat . . . S hullott . . . hullott ... a sok illatos, fehér akácvirág, fejem, vállaim, ruhám, mind tele lett az illatos fehér leplekkel — Egy erős dörrenő hang fölrázott álmodozásomból ... A szél kivágta ablakom szárnyait és az üveg csörömpölve hullott le a kövezetre. Fölébredtem. Szobám kihűlt, lámpám kialudt . . . Künn már a hajnali szürkeség küzdött az éj sötétjével. Szivemben is föllobogott a hazaszeretet hajnali tüze, melegen, pirosán . . . Vájjon, melyik az álom s melyik a való? A múlt ? . . . Jelen ? . . . Jövő ? gyermekeit, akik szivéhez nőttek, akikért kiván és akar élni csak; talán agg szülőit, akiknek békés és nyugalmas otthont kiván biztosítani vénségükre. Feledjen mindent, ha a félrevert harang kongó bim-bamja jelzi, hogy veszély van bárhol is... Ismeije a tűzoltó a kezébe adott, vagy munkájában használt szereket,. azoknak utolsó részeit, hogy azok megismerése által ne dolgozzon automatikusan, de igenis egyszerűen, határozott és biztos tudatában annak, hogy amit tesz, jó s csak úgy jó, ahogyan ő teszi. Ismerje a működésben előforduló zavarokat, azok okát és eredetét. Tudja a bajt orvosolni ott ahol kell, ott ahol lehet, hogy ezáltal kapkodás és tétovázás ne legyen, fennakadás ne történjen s igy a munka meg ne szakadjon. Ismerje a szerek szerepét a működésnél, azok anyagát és gondozását. Tudja az előre nem látott akadályoknál biztosan és hamar feltalálni a helyes módot, amely által az leküzdhető legyen s ha tán nem is teljesen, de kikerülve az legyőzhetővé váljék. Tanulja meg magát a tüzet ismerni, mint elemet, Annak eredetét, elemi tulajdonságait, hasznosságát és tudja annak helyes és okszerű meggátolását a terjedésben és elfojtását egy pontban. A tüzek nemeit, azok oltási módját. Ismerje a tűz és a víz e két örökké küzdő, világot átalakító elem egymás iránti szerepét. A mászó és bontó, védő és támadó eszközök helyes ismerését. A taktika annyiféleségét, amennyit községünk fekvése, az építkezés és a vizszerzés stb. tesznek szükségessé. Ezek voltak a téli tanfolyam tárgyai, melyek 6 esetben szombat esténkint tárgyalva és magyarázva lettek. És csodálatos. Ami falunk egyszerű harcosai nem sajnálták az estéket elhagyni, — pedig voltak olyanok, akik egy kilóméternél is tovább laknak — mikor talán egyéb szórakozás is kínálkozott volna, Ha más nem is, de talán nem is hazudok, ha azt mondom, hogy ilyenkor pipaszó mellett milyen jól is esik az embernek panaszkodni a mostoha sors miatt s milyen hálás és üdvös dolog szidni ilyenkor a jegyzőt, a papot és még a tanítót is. Ők szívesen hagyták ott a pipázó kompániát s örömest jelentek meg. És szívesen hallgatták az előadók szavait s hogy mindent megérteni kívántak mutatta az, hogy nem egyszer maguk is kérdeztek egyet- mást s hogy megértették bizonyítja az, hogy a példáknál maguk is szolgáltak esetekkel . . . r Ma már befejeződött. Es én egy tapasztalattal gazdagabban hagyom el a helyet: hogy aki igazán hivatásának kiván és akar élni, annak mindig, még késő vénségében is tanulni kell s itt szívesen tanultak. Az egész érdem mindenesetre Purth Adolf parancsnoké, aki lelkének ideálizmusával, tudásának nagyságával s erejének biztonságával van az egylet élén, aki maga pendítette az esti tanfolyam szükségességét s ő is teremtette meg, legyen is neki érte ezerszeres hála általunk s bő áldás az égből! Vezesse tovább is egyletünket előre, a boldog, a szebb, a képzelt jövőbe . . . Ezt akartam elmondani s végeztem is már, leteszem hát a tollat . . . Egy tűzoltó. KÜLÖNFÉLÉK. Márciusi ünnepélyek. Az egész vármegyében, úgy Szekszárdon is igazi hazafias lelkesedéssel ünnepelték meg március tizenütódikét. A kath. templomon, a vár- megyeházán, a városházán, az iskolákon, egyesületeken, a múzeumon, kórházon, az orsz. selyemtenyésztési felügyelőségen, az összes hivatalokon és számos magánépületen ott láttuk a márciusi szellő által lengetett nemzeti trikolót; tehát végre elértük 62 év után, hogy most már a hivatalok is ünnepelhetnek. Ezt a lemondott nemzeti kormánynak köszönhetjük, mely ünneppé tette a magyar szabadság, testvériség és egyenlőség kihirdetésének évfordulóját. Délelőtt 9 órakor ünnepi nagymise volt a belvárosi rk. templomban, melyet Szabó Géza főgimnáziumi hittanár mondott Kapossg Iván és Kun Lajos káplánok segédke- zésével. A hálaadó istentiszteleten a hivatalok testületileg jelentek meg. A vármegyei tisztviselőket Simontsits Elemér alispán, a városiakat pedig dr. Szentkirályi Mihály polgármester vezette. A 48-as öreg honvédek és a tanuló ifjúság zászló alatt jelentek meg. Mise végén állva elénekelték a Himnuszt.
