Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)

1910-02-24 / 8. szám

ez az egész világon. A gazdasági fejlődés örök törvényei-a mi arisztokratikus és antiszemita allűrjeinkért nálunk megváltozni nem fognak. Minden intézményünknek lehetőleg a gazdasági ^ fejlődés és átfejlődés szolgálatában kell hát állania. Jogszolgáltatási politikánknak is. Ne az ipar s a kereskedelem fusson a bíróság után, ez ott legyen, ahol az ipar, a kereskedelem, a forgalom van. És ne Sásdon, az ezer és néhány száz lakosú jelentéktelen faluban legyen a közjegyző, hanem az élénk, a fejlődő, a nagy jövőjű Dombóváron, ahol arra körülbelül nagyobb a szükség, mint magában Tamásiban. Pedig Tamási egész nagyváros Sásdhoz képest.

A negyvennyolcadiki törvényhozás hat képviselőküldési jogot adott Tolnavármegyének. — A járások és székhelyeik nem lehettek tehát azonosak a választókerületekkel és központjaikkal. Akkor erre szükség nem is volt, mint ma. Mert akkor kizárólag a földbirtokos osztály vezetett, mig most annak ebben osztozkodnia kell a városi, faluvárosi értelmiséggel. Akik éppen a bírósági székhelyeken laknak leginkább. A leg helyesebb és legüdvösebb az az állapot bizonyára, amikor a központ a járási székhelyen van és a választókerület fedi a járás körzetét. így a népnek az értelmiséggel, a világ fennállása óta természetes és mindenkori vezetőjével, sűrűbb és bensőbb az érintkezése, a viszony köztük bizalmasabb, a kölcsönös egymásrahatás nagyobb, az egymástmegértés plauzabilisabb, a nemzetiségi és a nemzetközi maszlag befogadására a valószínűség kevesebb. — Az intelligencia befolyását a népre könnyedén venni nem lehet. Más, ha például egy Fördős Dezső vezeti Kölesdet és vidékét, mintha a legutóbbi szekszárdi választáson is szerepelni akart Kondor Bernát, akinek világpolgári szemeiben a magyar nemzeti állam, a darabont levente maholnap ismét divatba jöhető nyelvén szólva: schmarn, — mig annak annyi mint a becsület, több, mint az élet. Avagy ha Péter, vagy Pál foldmivesek, akik jól értenek ugyan a gazdálkodáshoz, de a politika rejtekeiben, berkeiben csak annyira járatosak, amennyi preparált világosságot a házi lapjuk naponkint két fillérért nekik hízelkedve nyújt. Mert faji ösztön, nemzeti érzék ma már nem elég. Mindenhez, a politikához is tudás kell a huszadik században. Dombóvár, mint egy nagy vidék értelmiségének is központja, ha arra is törekszik, hogy a választó kerület központja legyen, nagyon okos és hazafias dolgot cselekszik tehát; és nagyon helyén való volna, ha Gyönk is, Tamási is követné e téren őt.

Hogy Dombóvár a gyönki gimnáziumra is pályáznék, ezt eddig nem hallottam. Bizonyos, hogy a gyönki gimnáziumnak Gyönkön jövője nincsen, hogy annak tehát előbb-utóbb jobb hazáról kell gondoskodnia De amint a dombóvárvidéki felekezeti viszonyok ismeretesek, — az uj haza aligha lehetne Dombóvár. A gyönki református gimnázium alighanem úgy járna ott, mint a román részeken az állami iskolák: kerülve lenne. Dacára, hogy ez a gimnázium vagyonilag

TÁRCA.

Ki senkié se volt...

Ki senkié se veit soha —

Nem ismer csókot, boldogságot■,

Csak dóré vággat, hiú álmot;

Az éje árva, napja mostoha.

A ki egyé volt untalan,

Hűséges csókban ölelésben,

Állhatatos nappal és éjjel —

De üdv előtte csak egyféle van.

És aki sokat szeretett —

Sok üdvöt megismerhetett,

Sokféle boldogságot érzett.

Sok csókba’ és sok ölelésbe,

Tűnt tova nappala és éjjele . . .

Hanem a lelke kíntól vérzett!

HONTHY ISTVÁN.

A munkatárs kőidül.*

Irta: Horváth Rezső.

Alig öt perc óta várakozott Ilosvai a szerkesztő előszobájában, de ez az öt perc öt órának tetszett neki.

Amikor arra gondolt, hogy ő most milyen célból állított be S o ó s Sándor, a szerkesztő* Mutatvány a szerzőnek cjőn a bóra ... és más elbeszélések» című legközelebb megjelenő harmadik novellakötetéből.

TOLNAMEG\ El KÖZLÖNY

szilárd, hogy könyvtárral, szertárral gazdagon ellátott, hogy részére épület emelése elől a kultuszkormány eddig el nem zárkózott s hogy tanári kara képzett, tehetséges, ambiciózus, munkakedvvel, tettvágygyal telitett fiatal emberekből áll,' akik nagy nyereség volnának Dombóvár társadalmára s akiknek működése nyomán egészséges, demokratikus szellem fakadna, amire a hercegi uradalommal és uralommal szemben annak a vidéknek alighanem szüksége van. — Nem volna azonban megoldható: hogy Paks pályáznék a gyönki gimnáziumra, Dombóvár pedig a paksi polgári iskolára ?

Miért nem nősülünk?

— Hozzászólás. —

Figyelemre méltó cikk jelent meg e címen a „Tolnamegyei Közlöny“ tartalmas hasábjain, mely arra a kérdésre felel meg, hogy a mai fiatal férfinépség miért oly kevés esetben, vagy egyáltalán nem hajlandó a hymen rózsa láncaival aranyszabadságát körülövezni. Horváth Rezső hirlapiró ur, a cikk szerzője eltalálta alapjában azt a körülményt, mely a megcsappant házasság kötések alapokául szolgál, t. i. hogy a szülők

— kevés kivétellel — helytelen módszerrel nevelik leánygyermekeiket, mert nem azt veszik fontolóra a legtöbb esetben, hogy milyen asszony, milyen anya és feleség lesz majd leányukból, hanem csak azt célozzák, hogy minél előbb férjhez adják, — nem válogatva ezen általuk legfőbbnek tartott cél eléréséhez vezető körülményekben és eszközökben.

Ezért első sorban a feltűnést akarják elérni, hogy leányuk létezéséről tudomást szerezzenek azok az úgynevezett komolyszándéku fiatalemberek. Szóval szerepeltetni akarják leányukat, kerüljön az bármily anyagi áldozatba, vagy legtöbb esetben — anyagi romlásba!

Á szerepeltetés pedig sok pénzbe kerül. Az apa nem győzi, tehát más forrás után kell nézni. Ekkor keletkezik az apának a „mentő-ötlete“, hogy leányát irodába adja, miáltal az is hozzájárul keresetével a férj vadászat költségeinek fedezéséhez.

Ezt írja fel egyik föoknak a cikk szerzője, amiért a mai fiatal férfigeneráció nem nősülhet, mivel ilyenképen a leányok kiszorítják őket a hivatalokból, s természetesen levegőből ők sem alapíthatnak és tarthatnak fenn családot.

Mindenesetre figyelemre méltó indokolás ez valamint az is, hogy a fényűzésre való nevelés

— ha az nem is szándékosan lesz keresztül vive,

— szintén egyik oka annak, amiért „nem nősü lünk!“

Mindenben osztozom Horváth Rezső hirlapiró kollégám nézeteiben, de egyet mégis szándékozom megjegyezni. Hogy ha már ezzel az igazán időszerű és közérdekű problémával foglalkozunk, vessünk egy pillantást ne csak a leányokra és szülőikre, hanem magára a nemnősülő

ügyvéd lakására, valósággal égett az arca s mindannyiszor fülig pirult, valahányszor eszébe jutott, hogy hogyan fog ő majd kérni attól az embertől, akit még csak személyesen sem ismer s aki alig akarta a látogatását is elfogadni.

Ilosvai épen egy éve volt már munkatársa Soós Sándor lapjának s ezen idő alatt közel ötven különböző nagyságú és fajtájú dolgozatot közöl- tetett le vele. De ne higyjük, hogy Soós ezért megbecsülte volna Ilosvait, vagy legalább csak elismeréssel adózott volna munkásságának: — nem. Épen úgy tett vele, mint azzal az egyénnel szokás, akit nem ismerünk és aki még nem tett nekünk semmi jót sem. Valahányszor dolgozatokat küldött be neki a lap részére, leközölte ugyan, de azért nem vette őt semmibe sem. — Egyike volt ő azoknak a szerkesztőknek, akik, ha a munkatársak a meg nem becsültetés miatt oldalba rúgják lapját, minden lelkifurdalás, minden szégyenkezés nélkül veszik elő a kőnyomatost, hogy abból tárcát, verset és vezércikket ollózzanak ki „lap“-juk számára. Nekik egészen mindegy az, hogy a szerkesztőség eredeti közleményt ad-e le, vagy nem.

Ilosvai azért, dacára, hogy megismerte a szerkesztőnek vele és a többi munkatárssal szemben való hálátlanságát, dolgozatait nem vonta meg tőle. Sőt erősebben küldözgette neki, mint eleinte, amikor a lap munkatársi gárdájába szegődött. Elvégre is a szerkesztő öreg ember, gondolta, nem igen törődik már a lappal, mert megunta már. És ezzel a silány érveléssel mindannyiszor megtudta nyugtatni magát, valahányszor csak elfogta lelkét és szivét a keserűség. De várt. Várt, mert egy novellakötetet akart kiadni, amihez Soósnak támogatását — legyen bár az csak pár koronányi is — határozottan, kérés nélkül is, elvárta. Ezért eltűrte a rossz, az érdemtelen bánás módot.

1910 február 24.

fiatalságra is. Mint ismételten kijelentettem már, csatlakozom a cikkíró elfogulatlan és széles perspektívát nyújtó véleményéhez, de amily mérték- '-ben vádolja ő a leányokat és szülőket, ugyanoly mértékben vádolom én a férfiakat.

A mai fiatalság csekély kivétellel nyűgnek nézi a házaséletet, mely csak súlyos anyagi gondokat ró a férfire és ellenszolgáltatásul semmi egyenértékű javat nem nyújt, tehát a gazdasági fő elv alapján házasságot kötni nem érdemes! Azokat az élveket, melyeket a tiszta és józan házas élet nyújt, a mai férfi feltalálhatónak véli azonkívül is kevesebb anyagi áldozatok t árán. Ezért nem házasodik.

Tehát a mai férfi aethikai tartalom nélkül csupán az egoismustól sugalt úgynevezett „józansága11 és „praktikus“ gondolkodásmódja, „modern“ világnézlete diktálása szerint akarja életét berendezni, melynek prógrammjából a házasság törölve van.

Nincs elég bátorsága — és sok esetben komolysága — a férfinek a házasélet nagyfontos- ságu kérdéseivel foglalkozni és annak szabványai szerint berendezni életét; nincs elég energiája hozzá, hanem a könnyelmű életre annyira hajló természete és meggyengült akaratereje által csábítva a reá nézve könnyebbnek és szebbnek feltűnő életet: a nőtlenséget választja.

A házasság megértéséhez müveit lélek kell, . mert az eszményi élete az embernek. Az, hogy ugymondjam: kötelesség a természettel és társadalommal szemben.

Olyan magaslat ez, melyre a mai fiatalság nagy része nem képes felemelkedni és nem tudja megérteni. Nincs hozzá elég erkölcsi érzéke.

És ki ezért a felelős ? A társadalom mindazon tényezői, melyeknek e romboló, erkölcsi sülyedést előmozdító munkákban részük van !

Nem akarok a modern férfi nevelés hibáival foglalkozni, hanem csak egy körülményt említek fel, mellyel szintén meg lehet felelni erre a kérdésre: „miért nem nősülünk?“ ’

Ez a körülmény pedig röviden és diszkréten szólva az, hogy a mai fiatalság javarésze az élet tavaszából annak-őszébe rohan át!

Erkölcsi nevelést adjanak a fiatalságnak, mely az életre szól, ne pedig azzal boldogítsák, hogy 16 éves korában a bálterembe küldik!

A férfit nevéljék jellemszilárd, komoly férfiúvá, a leányt pedig erkölcsös, házias és hivatását okosan betölteni tudó nővé, hogy jó feleség és anya tudjon majd lenni, mert erre van teremtve, ez a hivatása.

Értessék meg a szülők a megfelelő korban lévő mindkét nembeli gyermekeikkel, hogy mi a jövendő élethivatásuk.

A leánynak magyarázza meg az anya, hogy a házasság nem az az életkörülmény, melyben a nő, '■— mint feleség — gondtalanul mulatozásból és regényolvasásból megél a

Amikor belépett a szobába, csaknem elvágódott, akkorát dobbant a szive. És valami démon, valami láthatatlan szellem — jóakarólag — a fülébe súgta:

— Eredj innen; most még idejében lesz! Eredj, eredj! Ne tedd ki magadat egy egész város kacajának, mulatságának, szatírájának, — hanem eredj — nem: fuss — innen; — fuss, amíg csak tudsz, ameddig csak a két lábad bírja!. ..

Ámde a titkos jószellem arról nem adott fölvilágositást, hogy miért fusson, — azért hát maradt.

Nem tudta, nem akarta megérteni, hogy miért kellene neki elfutnia ? Elfutnia, és épen attól az embertől, aki tartozott neki. O, a munkatárs.

Az az érdekközösség, amely kettőjük között mintegy lánckapocsként fönnállóit, kizárta azt, — legalább korrekt, igazi, gavallér úriemberek között, — hogy tagadó választ kapjon.

Erre gondolt, amikor a cselédnek leadta a névjegyét.

Pár perc múlva visszajött a leány:

— Tessék kicsit várni — mondta.

És ő megkönnyebbült.

Tehát mégis fogadja! Mert azt hitte, hogy egyáltalán nem is fog szóbaállni vele a dúsgazdag ember. De mert kegyesen leereszkedett hozzá: kezdett vele kibékülni, hozzátörődni.

Újból elpirult, amikor az jutott eszébe, hogy hiszen ő most koldulni jött, még pedig egy olyan emberhez, akit még sohasem látott, akitől egy sort sem látott és sohasem és akitől épen úgy kaphat elutasítást, mint kedvező választ.

Neki azonban nem volt már választása.

A szülei látogatásáról ment hazafelé és útközben a kalapját elvitte a szél, amikor a vasúti kocsiból egy kissé kihajolt.