Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-09-22 / 38. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1910 szeptember 25. viselőtestület, mint a szekszárdi, azt is készségesen meg fogja szavazni, csakhogy maga a pótadó emelés még nem fogja a bajt orvosolni, mert a megromlott helyzetnek egyedüli orvosszere: a legszigorúbb takarékosság mielőbbi életbeléptetése s a leghatározottabb tartózkodás minden olyan újabb vállalkozástól, mely az eladósodott városra újabb terheket hárítana. Magasztos a haladás eszméje s bizonyára mindnyájan lelkesedünk érte, de csak akkor, ha a rendelkezésre álló anyagi erők bölcs mérlegelésével karöltve jár. Boda Vilmos. Harc a választójogért. Irta: Dr. Bognár Oszkár. Feszült érdeklődéssel várja a közvélemény az összeülő parlament munkájának eredményét. A helyzet úgy festett, hogy a legerősebb összeütközés a kormány és az ellenzék között a véderővita és a katonaterhek tárgyalásánál lesz, de a legutóbb történtek arra engednek következtetni, hogy semmivel sem lesz kisebb erejű a mérkőzés a választójog tárgyalásánál, amelynek megoldására a mostani kormány van hivatva. Hatalmas, nagy erkölcsi súllyal biró szervezet alakult a közelmúltban az általános szavazati jog érdekében: a Választójog Országos Szövetsége, amely célul tűzte ki a fáradságot nem ismerő, lankadatlan agitációt a radikális választói jog megalkotásáért. Az alapítók között ott találjuk a szellemi élet vezéreit, jeleseit: kiváló politikusokat — pártkülömbség nélkül —, jeles Írókat, a legnagyobb lapok szerkesztőit, magas- rangú államhivatalnokokat, tudósokat, egyetemi tanárokat stb., akik a tudás erejével, a szellemi hatalom íelsőbbségével követelik egyértelműen: az általános egyenlő és titkos választói jogot. Elükön, mint vezér, Báró B á n f f y Dezső áll. A Választójog Országos Szövetsége a napokban gyűlést tartott Szatmáron, amely a kis városkát mondhatni — a szellemi élet központjává tette. Itt Báró Bánffy Dezső oly kijelentéseket tett a radikális váiasztói jog mellett, melyek méltán keltettek a politikai körökben nagy feltűnést és visszhangot. Ha valaki, úgy Bánffy az, aki hivatva van a mai választási rendszer kriti- zálására és elbírálására. — Magyarország volt minisztei'elnöke és belügyminisztere, aki maga is végigcsinált egy oly választást, mely eklatáns bizonyíték volt arra, hogy a mai rendszer mellett tisztán a kormány jóakaratától és lelkiismeretétől függ, hogy milyen ellenzék jusson be a parlamentbe. A választási törvények megalkotása óta (1848: V. és 1874: XXXIII. t.-c.) — úgymond Bánffy — uj társadalmi és foglalkozási kategóriák születtek anélkül, hogy róluk a törvény- hozás tudomást vett volna. A kormány még ma is, — amikor már a radikális választói jog törvénybeiktatása halaszthatatlan —, csak toldoz- gatni-foldozgatni akar, ami nem ér semmit. — A A választói jog — igy folytatja — csak titkos lehet, mert csak ez képes a visszaéléseket megszüntetni. Ma úgy áll a dolog, hogy igen kevesen vannak Magyarországon, akik politikai meggyőződésüket szabadon követhetik. Az általános, egyenlő és titkos választói jog az egyedüli, amely „a nemzetet az agrár-feudalizmus jármából át tudja vinni a polgári megerősödés útjára“. Tartalmas, súlyos kijelentések, ezért nem mintha uj lenne, amit mond, de mivel Bánffy mondja. Az ő szavát nemcsak a magyar politikai körök, de a bécsi udvar, a legfelsőbb körök, a király és a trónörökös is tudomásul veszik és mint egyenességéről, őszinteségéről hires tanácsosuk szavát, meg is szívlelik. Bánffy közéleti szereplését örömmel szemlélhetjük. Az utóbbi években oly politikát követ, mely igazán megtalálta az utat a magyar nemzet szivéhez. Az első magyar államférfiu, ki a kormányelnökség, miniszterség után ellenzékbe ment. Azóta ott látjuk minden komoly nemzeti küzdelemben az első sorban és halljuk szavát minden válságos időben. A sajtóban igen megoszlottak a vélemények Bánffy állásfoglalása tekintetében. Mig egyik rész örömmel üdvözölte a radikális álláspont miatt, a másik a generális választójogtól a magyar nemzeti szupremáciát félti. Balga félelem, amely éppen Bánffytól, a legsovénebb magyar politikustól félti a magyar hegemóniát. Az aggályok az „általános“ kifejezéstől ijedtek meg annyira. Ez egy oly kifejezés, amely magyarázatra szorul. Mint sok más kifejezést, nem szabad ezt sem a legszorosabb értelemben használni, hanem azt kell érteni alatta, amit ez alatt érteni szoktak, aminthogy cum grano salis értelmezzük a: minden ember, minden hazafi, minden magyar, az egész világ, stb. kifejezéseket. — Általános szavazati jog a kifejezés legszélesebb értelmében az lenne, hogy bizonyos kor után, már az emberi minőségnél fogva mindenki szavazati joggal birna. De vájjon ki akarna szavazati jogot adni: a fegyencnek, az erkölcsi defektusban szenvedőnek, a csőd, a gondnokság alatt állónak, a katonának, a koldusnak, az országban tartózkodó, itt élő külföldinek? De tovább megyünk. Ki tudná jó kezekben azt a vezetést, a mely minden kondásnak, béreslegénynek, irni- olvasni nem tudó napszámosnak, stb. szavazati jogot adna ? Correctivumok nélkül ma választójogot elképzelni nem lehet. — Kellékül mindenesetre megkivántatik az, hogy a szavazó az államról, a közről, a közérdekről valami minimális fogalommal bírjon, sőt a nép nevelése érdekében az alsóbb osztály egy részére még politikai képesség híján is kiteijesztendő, hogy a népben a közügyek iránti érdeklődés felébredjen és a közügyek vezetésével megismerkedjék. Az ilyen értelemben vett általános szavazat aztán kiterjesztendő a nőkre, mint a férfiakra. A magyar szupremáciát félteni, amit a nemzet ezer év alatt megtartott, — nevetséges. A magyar nemzet ezt nem mesterkedéseknek, hanem benső, államalkotó erejének köszönheti. Az a vád sem állhat meg, hogy azt a jogot, amit Bánffy a nemzetiségeknek egyik kezével adni akar, a másikkal elveszi a kerületek beosztása révén. A kerületek észszerű beosztása csak a magyarság «érelmét szünteti meg, mert rengeteg azoknak a kerületeknek a száma, ahol a 120—140 oláh, szász szavazó kap egy képviselőt, mig színtiszta, magyar kerületekben csak 4—10000 magyar szavazatot érdemesítenek erre. A Választójog Országos Szövetsége egyszersmind követésre méltó példa az egészséges pártalakulásra is. Örömmel kell üdvözölnünk azt a tényt, hogy tagjai közt a legkülönbözőbb párti politikusok csoportosulnak eszmék alapján, ügy látszik nálunk is el fog érkezni a közel jövőben az az idő, amikor a képviselők nem a pártfegyelem által csoportosulnak, hanem ad hoc, meggyőződésük szerint, eszméiket követve. „Paris“. Koritsánszky Ottó ur a Tóin. Közi. múlt számában „Páris“ cim alatt közreadott tárcacikke utolsó bekezdésében ekként ir: „ ökölbe szorított kézzel intett Róma Jelé: lépj sorompóba a kultúráért való cselekvésben, különben nem leszünk barátok“. Hát ez ellen a kiszólás ellen legyen szabad tisztelettel óvást emelnem. Tehát Kóma és annak franciaországi aktiv közegei: a papság, a szerzetesrendek, az apácák s az ezernyi kath. intézet és intézmény bármikor is nem a kultúráért, hanem a kultúra ellen léptek sorompóba! ? Avagy ugyan az a Róma a katb. (déli) Németországban ugyancsak a kultúra ellen lépne sorompóba ? De hogyan érthető akkor az a lelkes ragaszkodás, melyet ez a tagadhatatlanul miveit, sőt nagy százaléka szerint tudós kulturnép, a német katbolikusság a csak néhány hét előtt Augsburgban megtartott nagygyűlésén -Róma s a kath egyház feje, a pápa iránt oly felemelően ünnepies módon manifesztált? Tisztelet-becsület K. O. urnák, de ő tán nem is sejti igazán: hogy fentidézett mondásával mily méltatlanul üt Rómán s ezzel együtt azon a katbolicizmuson, melynek az ő honfitársai legnagyobb része is hive, vallója ! Csak ennyit akartam rövid tiltakozásképpen „leszögezni “, anélkül, hogy ezzel vallási vitát provokálni volna szándékomban. Mözs, 1910. szept. 23. Pártos Zsigmond kath. esperes-plebános. — Én elfelejtem — felelte Márta idegesen s lassan felszedte a kézimunkáját az asztalról, összecsomagolta s megbékélt hangon mondta: — Haza megyek. — Már elmégy ? — Késő este van? — Az urad ? — Azóta otthon van, egész nap a tanyán volt. — Hogy megy dolgotok ? — Jól, jól, semmi különös . . . Őszi birka- nyirás és egyéb dolgok. Átkarolták, megcsókolták egymást s Márta alakja eltűnt az éjszakában. $ Egyik este beállított Márta Tildához. A tornácon találkoztak. Tilda arca ragyogott. Márta csodálkozva nézett reá. Tilda alig tudott szóhoz iutni, csak szorongatta a Márta kezét és az izgatottságtól remegő hangon ismételgette: — Márta . . . Márta. — Mi történt, mi bajod ? — kérdezte Márta. Tilda majdnem fuldokolva mondta: — Zsuzsika, Zsuzsika . . . — Nos, nos? — Itthon van, nálam . . . Márta egész testén reszketés futott végig. Egy pillanatig szótlanul néztek egymásra. Tilda azután nyugodtabban folytatta: — Néhány órával ezelőtt érkezett meg . . . Nagyon fáradt volt, most alszik. Mindketten csendesen benyitottak a szobába. A szoba tiszta, egyszerű, puritán rendje teljesen fel volt forgatva. Valami finom illat isteijengett a szobában. Szerteszét, széken, asztalon, a kis állótükör oszlopain ruhadarabok lógtak, az asztalon nyitott dobozok, apró asszonyi dolgok, fésűk s más apróságok bevertek. Zsuzsika pedig mélyen aludt, a tüllfüggönnyel bevont fehér ágyon. Az ajkait egy picit édesen felnyitotta, lassan lélegzett, az egyik karja kicsúszott a takaró alól s bágyadtan hullott az ágy szélére. A két nő megállóit az ágy előtt s visszafojtott lélegzettel nézték a Zsuzsika arcát, mintha valami nagy káprázatos fényességet bámulnának. Tilda leereszkedett az ágy előtt álló székre, fejét odaérintette a Zsuzsika párnájához ; szelid lelkesültséggel susogta: — Édes kis királynőm . . . hát megint itt vagy ... itt is maradsz . . . megint eljönnek az aranyos napok, veszünk egy zongorát is . . . hogy foglak ápolni, a te szép arcodat . . . Csak aludj, aludj, pihend ki magad. Felócsudott s félénken nézett a Márta arcára, aki szótlanul állott az ágy előtt. — Ugy-e még szebb lett? — kérdezte Tilda Mártától. Márta hirtelen elfordította fejét. Tilda tovább suttogta! — Már nem szereti Kelemen urat. 0 nem is jött vele. Márta felütötte a fejét. A szeme szikrázott, Tilda azután csendesen, suttogva elmondta, hogy bejárták fél Európát. Zsuzsika énekelt mindenféle hangversenyeken. Kelemen ur zongorázott és és . . . Zsuzsika megunta Kelemen urat. Hazavágyott. Márta felugrott s az ablakhoz lépett. Sokáig nézett kifelé, a nedvesség futotta ti a szemét. Azután lassan ^odalépett Tildához, szinte félénken kérdezte: — És Kelemen . . . Kelemen . . . hogy van ? Tilda lesütötte a szemeit s halkan, remegve válaszolt: — Nem tudom . . . Zsuzsika majd elmondja. — Eljön még ide ? — Nem tudora . . . Azt hiszem. Bizonyosan. Oh Zsuzsika szép még. Nézd milyen szép. Csak az alvó pibegése hallatszott. Tilda újra beszélni kezdett: — Milyen kevés is történt azóta. Emlékszem még a szép délutánokra. Milyen zajos volt a mi kis házunk. A kirándulások a tölgyesbe, milyen kedvesek voltak, minden csupa verőfény volt, csupa tavasz. Nekem is mindig jó kedvem volt . . . Teveled mégis történt azóta valami. Neked mégis urad van. — Velem sem történt semmi, — Tilda — felelte Márta fojtott hangon, a sírást alig tudta visszafojtani, a hogy folytatta: — Semmi, semmi sem történt velem. Tilda ajkain kesérü mosoly suhant végig, a fejét lesütötte, hallgatott. Majd lassan felemelte a tekintetét Mártára s megszólalt: r — En féi’jhez sem mentem . . . pedig mehettem volna, Márta hirtelen elsirta magát. Tilda a nyakába borult. Simogatta Márta arcát, a mint halkan susogta: — Te is szeretted. Rég tudom. Látod tőlem is elvitte ... de én belenyugodtam, ő királynő, mig én . . . Zsuzsika királynő. így kellett ennek lenni. Kellett neki, most meg már nem kell. A szemében hirtelen fény lobbant föl s melegen beszélt: — De azután minden úgy lesz, mint régen, amig Zsuzsika itthon marad. Mesélni fog mint járták az idegen országokat. Beszélni fog róla
