Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-08-18 / 33. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1910 augusztus 21. Kutat az egy gyermekrendszer okai után, s azokat, valamint az egyke megszüntetésének módozatait 8 eszközeit bizonyos eleven s erős meg- figyelő érzékkel fejtegetve: átalában fején találja a szeget. Igaza van Horváth Rezső urnák a többi között abban is, hogy gyakorlati tettekkel többre megyünk a néppel szemben e téren is, mintsem előadásokkal, mézes-mázos beszéddel. Meg fogja nekem mégis engedni H. R. ur, no meg a Tolnamegyei Közlöny tek. szerkesztősége, hogy ennyike bevezetés után annak a szerény nézetemnak adjak kifejezést, mely szerint igenis szükséges: élűszóbeli előadásokkal, nem ugyan mézes-mázos, de annál komolyabb kapacitálással és hatni igyekezni az Egyke álkos bűnében leledző tömegekre. Es ezek az előadások, kapacitálások szerintem leginkább a következő gondolatkörben kell, hogy forogjanak: A matézis és ebben az egyszer-egy a legbiztosabb, a legreálisabb alapon nyugvó tudomány. És erre az Egyszer-egyre alapítanám én az Egyke ellen való küzdelmem érvelését ilyeténképen: Két ember egy pár. Egy férfi, meg egy asszony egy házaspárt alkot. Hogy valamely községben csak a mai lakossági létszám is megmaradjon — szaporodásról nem szólva — szükséges, hogy két-két ember vagyis egy egy házaspár ismét két embert állítson be maga helyett; mert az ugyancsak belevág az egyszeregybe, hogyha két két ember elhalálozván, csupán egy-egy emberrel hagyja vissza emlékét, és nem legkevesebb kettővel: úgy a község lakkossági létszámának semmikép sem maradhat meg a statusquoja, meglevő állománya, hanem annak egyre fogynia, sőt — ha nagyfokára is, de végre — elfogynia kell. Tekintsük csak meg az Egykének vidékünkön klasszikus (!) földjén, Decsen, a reformátusok évi születéseinek és halálozásainak számát, és aggódó hazafi lélekkel fogjuk tapasztalni, hogy annál a különben kiválóan tisztavérü egészséges és daliás népnél a halálozások száma évről-évre felülmúlja a születéseket! Valahogyan felekezeties elfogultságról ne vádoljon senki azért, hogy a reformátusok példájával nozahodtam elő, mert gyászos, de letagadhatatlan tény az, hogy éppen Decsen a szegény kath. kisházas, iparos zsellér, napszámos házaspároknak átlag 3—4 gyermekük van, ellenben a telkes, akárhány példányában gazdag, sőt dúsgazdag reformátusnak van — egyke. — Egyébiránt nagyobb igazság kedvéért sietek hozzátenni, hogy — sajnos — egynémely kath. községben is már-már kezdi felütni az Egyke a vészes fejét — talán még a falumból sem kell kimennem. . . . Tovább folytatva számtani alapról kiinduló argumentációmat, azt merem állítani, hogy egy községben a statusquo, vagyis a jelenlegi létszám fentartásához házaspáronkint nem ám kettő, hanem egyre-másra 3—4 gyermekre van szükség. Miért? Azért, mert ha valamely házaspár — mondjuk — négy gyermeknek adott életet, ezek kisdedkorban még nagyon távol állanak attól, hogy mint férfiak és asszonyok foglalhassák el elaggott vagy elhunyt szüleik kelyét a nemzedék fentartásában. Az egyik embercsemetét ugyanis tüzében egy eltitkolt érzés, mely ki-kiszökölt onnan, majd ismét visszabujt, de amikor kiszökött, oly bántólag hatott, úgy meghazudtolta azt a gyermekarcot, kéklő meny országot és a fehér ruhát, az ártatlanságnak örökszép jelképét . . . A méltóságos beteg odanyujtá kezét s ki- gyult halvány arca, amikor a kis leánya rálehelte csókját. — Szép vagy kis leányom, szebb vagy mint bárki más, ragyogni fogsz édes, ragyogásoddal elhomályositod az egész nagy fényes bált. Giziké bámuló szemei kerekre nyíltak s megvillant bennök a fájó lemondásra hirtelen jött vágyakozó reménység. Hogy mehetnék el bálba, papuskám, mikor te beteg vagy ? — Elmégy kis leányom, készülj fel hamar, el fogod homályositani szépségeddel valamennyit, nem vagyok én olyan beteg, hogy az én kis leányom ártatlan örömét megzavarjam. Itt egy köhögési roham félbeszakitotta a méltóságos ur beszédét s ez a köhögés mindig erősebb, mindjg kínosabb lett, de Giziké már nem hallotta. Örömtől kigyulladt arccal szökdécselt be hálószobájába, abba a fehér szentélybe, amit férfiszem még nem érintett, ahová csak lopva jár a képzelet és imádkozni a vágyakozás. Nem is képes férfielme elképzelni, hogy néz ki egy fiatal lányka hálószobája, mennyi ártatlanság fér be e kicsiny helyre, mennyi édes álmot, eltitkolt sóhajt, ébredező szerelem vágyó gyönyörét nyelnek el azok a fehér, kék vagy rózsaszín kárpitos falak. Giziké hirtelen magára kapta a könnyű báli felöltőt, s amilyen gyorsan jött, úgy akart letöri a kanyaró, vörheny; a másikat valamely, benne lappangó szív- vagy tüdőbaj ragadja el; a harmadik, mint fiatal asszony, első szülésének eshetik könnyen áldozatául; a negyedik valamely másféle baleset következtében pusztul el; és marad a serdülő négy gyermekből 1—2, sőt nem ritkán egy sem. Hozzávéve még a meddő házasságokat, e nem frázisokra, hanem az élet gyakorlati fényeire hivatkozva: ismételten állítom, hogy egy községben a tényleges létszám fenmara- dásához házaspáronkint átlagosan legkevesebb három, de sőt négy gyermekre van szükség És ha nem emelkedik, csak megmarad a légi létszám: akkor — ha gazdacserélés és adás ve- vés mellett is — nagyjában megmarad a község földbirtok-komplexuma is. Különben nagyon kár a decsi birtokos osztálybelieknek félniök létszámuk emelkedésétől, mert nyugodtak lehetnek a felől, hogy az a rengeteg decsi határ eltáplálna szépen két, meg három annyi embert is, mint a mennyit most táplál. Legfeljebb nem volna akkor szabad egy- egy leányzóra vagy menyecskére 3—4 korona ára cicomát, piperét ráaggatni, és ez még nem lenne a legnagyob baj. . . Akkora földbirtokok, mint a decsieké, a müveit nyugaton tízezren élnek meg, még pedig tisztességesen. Várdombi plébános koromban Mittweg Henrik ur, nyug. bátaszéki uradalmi főtiszt egyszer akként nyilatkozott, ,hogy az ő hazájában — Rajna vidéke — sok főnemesnek -nincs akkora földbirtoka, mint egy-egy decsi nagygázdának! * * Ha a ref. lelkész és tanitó urak a köznép pel való, úgy hivatalos, mint magán-érintkezésekben ily és hasonló gondolatok felszínen tartásáról gondoskodnának, és szüntelen reámutatnának arra a szép magyar fajt sorvasztó, nemzetgyilkos, erkölcstelen munkára, mit az egykerendszer magában rejt: nem hihetem, hogy ez a tömegekre a maga hatását meg ne tenné. Horváth Rezső qr a maga egészében oly érdemes cikkelyének még csak egy passzusát kell kissé aposztrofálnom; azt t. i., hogy szerinte „a vallási áhitat által való hatás“, más szóval a hitbeli motívumok nem válnak be, nem érnek semmit. Ennek ellensúlyozására röviden csak azt a néprajzi adatot hozom fel, hogy Tirolban a szegény kisembernek rendszerint 6—8—10 gyermeke van. És miért? mert a tiroli a legbuzgóbb, legistenfélőbb kath. nép a föld kerekén. Pártos Zsigmond kath. esperes. Betegségek. Kicsiny a születési, nagy a halálozási szám. Az ország lakosait mindenféle járvány pusztítja, egyre veszedelmesebb mérveket ölt a kivándorlás. Mikor a statisztika rideg számhalmaza ezeket mutatja, önkénytelenül gondolkodóba esik a hazáját féltő ember, önkéntelenül az a kérdés vetődik fel előtte: miért van ez igy ? Lehet-e ezen távozni, mikor tekintete az ágya melletti aranyozott mahagóni fából faragott kis asztalkára esett, azon feküdt egy kék könyv. Kék bársony volt a táblája, aranyból vert címer rajta, fehér velin a papírja s fekete betűkkel írva bele egy fiatal kis leány minden gondolata, szive vágyódása, lelke óhajtása; szóval ez a kicsi jószág az állandóság szinébe burkolva, ez az édes napló volt az ő egész világa> Odalépett hozzá, ajkához emelte s rá lehelte csókját, azt a szűzi lehelletet, amelynek perzselő hevét nem érezte még más, csak a papa, mama, meg az a kicsi könyv. Felnyitotta, aztán írni kezdett ott, ahol elhagyta, szapora betűkkel, görbe dőlt sorokkal. Február 12-én este 10 órakor. Nincs a világon aranyosabb papája senkinek, mint nekem a kis Gizikének. Szegény papa beteg és mégis elenged a bálba, nem akarja megrontani az ő kicsiny leányának nagy örömét. Ez az első bálom, ma leszek nagy leány, én leszek a legszebb, én táncolok legtöbbet és a papa oly jó, hogy ki se mondhatom 1 — Pá édes kis naplóm, majd ha haza jövök, elmesélem neked, hogyan mulattam, mennyit táncoltam és ki volt a legszebb. Aztán felszökött fürgén, ruganyos lépéssel pihegő kebellel sietett ki, ki a menyországból a siralom völgyébe. Mig Giziké naplóját megírta, az történt, hogy a méltóságos ur nagyot talált csuklani, de oly nagyot, hogy a lélek abba a minutába elröpült roskatag hüvelyéből, elröpült oda, ahol párducos és kacagányos ősei már századok óta várják monoklis utódukat, hogy majd együtt állapotokon változtatni ? Meglehet e menteni Magyarországot attól a sorstól, amelyre a régi, hatalmas államok jutottak, amelyeknek kebelében mindezen bajok megvoltak. De a gyógyításhoz orvos is kell, olyan orvos, aki nem retten vissza a legradikálisabb gyógymódoktól sem, hogy betegének üdvösséggel teli egészségét visszaadja. De hol található orvos most amikor mindenki saját betegségével küzd vagy egyéni hiúságát elébe helyezve mindennek, nem ér rá azokat a módokat kutatni, melyek a közállapotok javítását, a megélhetési viszonyok könnyítését célozzák. Mert mi kellene egyéb ? Ha akadnának a vezető férfiak között olyanok, akik lelkiismeretesen vizsgálnák az ezer sebtől vérző ország száz baját, lenne-e könnyebb valami, mint felfedezni a bajokat és az orvosságokat, amelyek lehetővé teszik, hogy kievickéljünk az immár létünket fenyegető bajokból. Vegyünk sorjába egy-két oly betegséget, melyek, — ha nem orvosoltatnak, — hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarországnak, ennek a természettől hatalomra praedestinált országnak népe elpusztuljon. Alacsony a születési szám. Ez az első betegség, amit gyógyítani kell. Már pedig elpusztul a magyar faj, ha polgárai olyan laza erkölcsi felfogást tanúsítanak, mint a minőről egyik budapesti lap ijesztő képet adott, mikor leleplezte, hogy egy nagy magyar város az utolsó hónapban az eddiginek ép az Vio-re redukálódott a születések száma. És miért ? Tán a várost legnagyobb részt idős ember lakja vagy tán oly nehezek a megélhetési viszonyok, hogy egy-két gyermek születése az utolsó falat kenyértől fosztaná meg a szülőket ? Ezeknek a kedvéért feláldoznák a faj fennmaradását. De nemcsak ez a nyavalya apasztja az ország lakosságát. Ez csak életre váró leendő állampolgárokat gyilkol meg, tesz tönkre. A miről pedig szó leend, az az életerős, muakára vágyó, dolgozni akaró és tudó állampolgárokat vezet ki az országból, hogy más országban járuljon hozzá a közterhekhez, más országot gazdagítson. Elmennek, mert nagyok a közterhek, drágák a megélhetési eszközök, kevés a kereset, nyomorogni kell. Nincs föld, holott Magyarország par excellence mezőgazdasági állam. A földbirtok egyesek kezén van. A kisbirtokot magukhoz szívják a nagybirtokók, a kisbirtok tulajdonosa még a nyomorult napi élelmet és a némileg tisztességes ruházkodást sem bírja földjéből kikeresni. Hej pedig de lehetne ezeken segíteni. Államilag parcellázni a hitbizományokat, megváltani a nagy birtokok egy részét, behozni a progressiv adózást. Igazságos munkáspolitika, a föld és egyéb uzsora megszüntetése, a kivándorlás megszűnését eredményezné. De elég ennyi a betegségekből. Ha még ezekhez hozzávesszük a speciális morbus Hunga- ricus-t, a nemtörődömséget, a gőgöt és egyéb hasonló tulajdonságokat: betelik a mérték. Segíteni kell sürgősen, a törvény kérlelhetetlen szigorával kell büntetni, akik tudatosan és rendszeresen irtják a jövendő generációt, munkát a népnek, földet az anyagi gondokkal küzdő a várják a feltámadást s Gábriel arkangyal zugó harsonájának földet rázó hangját. Ahogy Giziké megtudta, mi történt, fekete lett előtte a kékbe játszó szoba, megtántorodott és biztosabb támaszték hiányában belekapaszkodott báli belépőjének lágy hattyuprémjébe. A gondos mama, ki e szörnyű pillanatban is csak sáppadozó kis leányát látta, gyöngéden átkarolta a roskadozót s visszavezette szobájába. — Maradj itt lelkem, mondá becézgetve. pihend ki magadat, nem nekeg való látvány ez ... A magára hagyott Giziké előtt sötét lett a világ, sötét a szobájának fehér tapétáta, a duzzadó csipkével borított fehér ágy, s az ágy függönyeit Összetartó kacagó ámorok, mind mind sírni kezdtek, addig-addig sírtak, mig Gizikéből is kitört az elfojtott görcsös zokogás. Lehajtotta fejét patyolat karjára s megmegrándult harmatteste. Patak folyt az arcán, s ahogy felszáritá csipkekendőjóvel, ráesett a szeme kicsiny naplójára, amibe idáig csak öröm és boldogság volt írva. Megreszketett lelke a jelen láttára, fázósan burkolta be magát a köpenyébe, felszaladt a hideg szivéből agyába, s azt a gon- golatot, mely ott el volt rejtve, lelkének mélyébe a kínos vergődés napvilágra hozta, kezébe vette a tollat s a könytől ázott fehér papiroson otromba betűkkel, reszkető kezével leírta gondolatát s belehelte a leírj gondolatba egész leány- leikét. Én édes Istenem — ezt irta Giziké — van e boldogtalanabb lény ezen a világon, mint én, hogy éppen ma kellett a papának meghalni !