Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-04-28 / 17. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1910 május 1. A T. és K.-ben erre a Sztankovánszky-párt O. F. lovagja lóra és pennára pattan. Könnyedén és léhan. És tromful elnevezi a negyven- nyolcas pártot csőd-pártnak. Shakespere szerint: Helyes a bőgés oroszlán. De az adress annál helytelenebb. Lovagunknak ezt a néhai szabadelvű párthoz kellett volna címeznie. Ez tört le az utolsóelőtti választáson, ez hullott széjjel a legutolsó képviselőválasztás alkalmával. Annyira pedig, hogy Sándor Pálon kívül egy árva lélek sem jutott belőle a parlamentbe. Az is megtagadta, az is mint párton kívüli gerálta magát. A cég szóval teljesen megbukott, egészen csődbe esett. Bécsi parancsra most akarják a nagyurak és a kislelküek a cégjegyzékbe újra bevezetni. De hogy mennyire eljátszotta hitelét, mutatja, hogy „uj firma“ alatt. így talán lépre megy a magyar nép. Hódy Gyulának, a zsombolyai kerület volt képviselőjének, Apponyi Albert kedvelt emberének, Felsőnánán elmondott zsombolyai adomájából idézve: „A kutya ugyanaz, csak a nyakravaló más.“ Csődpártnak nevezni a negyvennyolcas pártot nemcsak üres csevegés, hanem nagymérvű magyartalanság is. Hiszen a hatvanhetes törvények alkotója is azt tartotta, hogy ha negyven- nyolcas párt nem volna, csinálni kellene. A magyar katholicizmus eddig legnagyobb embere, Pázmány Péter nagy hive volt a Habsburg háznak, a magyar és az osztrák államok védelmi és uralmi közösségének, és mégis azt hangoztatta, hogy az erdélyi nemzeti fejedelemség önállóságát, függetlenségét föntartani köll. Gát, védőfal, mentsvár a beolvasztás ellen. A törökök százados pusztításának és a Mária Teréziák szerető ölel— getésének temetőbe vezető betegségéből kigyógyult már a magyar, nincs ma már szükség külön Erdélyre, de az ismét lábrakapott összbirodalmi eszme s a nagyosztrák törekvésekkel szemben kétszeresen, az önállósági és függetlenségi elveket propagáló pártra. A gazdasági önállóság, a politikai függetlenség pártjára. Ez csődbe nem juthat, ennek a csődje, a nemzeti lét csődje lenne. Annak a pártnak az elvei, amint azt a Sztanko- vánszky párt paripás bölcse szeretné, ha árverés alá kerülnénk, mig lesz fajmagyar ebben a magyar hazában, mindig találnak millió és millió hü megtartóra; hanem nincs az á kótyavetyélés a magyar glóbuson, amelyen annak a közleménynek a bogarai és a gombái vevőkre találnának. * A T. és a K. legutóbbi számában szemére hányja a T. K.-nek, hogy Juszth párti orgánummá alakult át. Azok az urak amikor ezt teszik, nem tekintenek a dolgok mélyére. A nagy elégedetlenség dacára, amely Szabó károly ellen, annak megyeházi szereplése nyomán a megyei függetlenségi körökben méltán lábra kapott, a Kossuth párt vezetősége, nyilván nem kellő informálás következtében, őt nem ejtette el. A megyei intéző körök, akiknek Szabó Károly mint a jó és engedelmes fiuk, a papa kedvence volt, még azt is megtették, hogy amidőn az egész vármegyében a függetlenségi párt ellen irtó hadjáratra szervezkedtek, az „oh, du lieber Elemér“ x-szer elrebegője ellen még csak jelöltet sem állítottak. Ez is mutatja, hogy nem elvek dominálnak ebben a vármegyében, hanem ,mindig és mindenütt a személyi tekintetek és érdekek. A szekszárdi kerület választóinak ereiben azonban vér folyik, nem pedig káposztalé. Ez ellen a perverz alliánsz ellen be köllött hát következni a kitörésnek, a visszahatásnak. A kölesdi kerületben ideális állapotok voltak a szekszárdi viszonyokhoz képest, de mert a közönség Benyovszky szereplésével, magát mindenből kivonásával megelégedve nem volt, a párt egységet csak is annak elejtésével lehetett fentartani. Ha gróf Benyovszky föllép ^ ma a kölesdi kerületben is van Jusztpárti jelölt. A szekszárdi kerületben folyó testvérharcnak egyedül Szabó Károly az oka. Nem hibája, nem vétke, hanem bűne, sőt bűneinek egész láncolata van. A politikát értem mindenütt. Ilyen kétkulacsos szereplése Tolnavármegyében képviselőnek még nem volt. Megválasztása után keresnie kellett volna a harmóniát és együttműködést a függetlenségi párt központi és vidéki vezéremberei- vel. Ezt téve lehetett volna szervezni a függetlenségi pártot az egész megyében éslegalább széles ésszilárd alapot vetni annak a megyeházán. Uj vért, friss szellemet vinni annak középkorias falai közé s a demokratizmust szegezni az arisztokratikus tul- tengés, a vármegyék ezen nagy bajai ellen. Ehelyett azonban bókolt, hajlongott, udvarolt a függetlenségi párt legnagyobb ellenségeinek és boldog volt, ha a szekszárdi albasa Alsónyék felé kegyeskedett tartani a*papucsa talpát. Valóban már itt az ideje, hogy visszautaltassék illetőségére, a nyéki parókiára, szánni-bánni a függetlenségi párt ellen elkövetett, minket a vastag- nyakú, a kemény derekú, az egyházunk szervezeténél fogva is demokratikus gondolkozása kálvinistákat leginkább bántó — közéleti udvaronckodásait. A városok állami dotációja. Polgármestereink a minap fontos dolgokban tanácskoztak a székesfőváros geniális polgármesterének elnöklete alatt. Ezen a tanácskozáson arról volt szó, hogy a törvényhozásnak a vidéki városok segélyezésére megszavazott hitelből micsoda kulcs és nézőpontok szerint kapjanak állami dotációt a városok, hogy a szétosztás abszolút igazságos legyen. Elöljáróban annyit jegyzünk meg, hogy a városok részére az állami dotációt helyesnek és igazságosnak tartjuk. Nagy külömbség van a falu és város közigazgatása között. A városias berendezés mindenesetre drágább és a városi jelleg olyan igényeket formál, melyek a közköltőt bizonnyal igen jelentékenyen felemelik. És ezekhez még azt adjuk, hogy nekünk szükségünk van minél több kulturális emporiumra, mert hiszen létünk, fajunk, nyelvünk ezektől a kulturális emporiumoktól függ. Azért nemcsak szükkeb- lüség, hanem határozott balfogás lenne, ha a falu azon keseregne, hogy a városokat az állami közjövedelmekből támogatják, a falu pedig megmarad Hamupipőkének. E fajta kesergés teljesen igaztalan lenne, mert hiszen a fejlődés senki előtt sincs elzárva: tessék városiasodni és várossá alakulni és következik az államsegély. Csakhogy nagyon megjárnák a faluk, mert a rangkórságot igen drágán kellene megfizetniük. De nem az a kérdés most. Arról volt szó a városok polgármestereinek értekezletén, hogy a belügyminiszter az állami dotációt ne jelölje ki bizonyos célra, hanem bízza azt a városok legjobb belátására, hogy az államsegélyt, — mely voltaképen a városok által végzett állami szolgálatokért adódik, — a városok égető kultur- hiányok pótlására fordítsák. Eszünkben sincs, hogy a városi tisztviselőket anyagilag megkárosítsuk, mert mindjárt hozzátesszük azt, hogy a legsürgősebb feladat egységesen szabályozni a közigazgatási tisztviselők fizetését. A valósággal abszurdum, hogy — amint mi tudjuk — Hajdúnánás polgármesterének 2000 korona évi fizetése van; ellenben van rendezett tanácsú város, ahol a polgármesternek — igen helyesen — tisztességes, legalább négyszer annyi fizetést adnak. Az egész vonalon kiáltó rendezetlenség van ezen a téren és ha az állam az évi dotációval éppen e kiáltó sebeket akarja gyógyítani, -— akkor ezzel a legnagyobb igazságtalanságot követi el, mert éppen azok a városok lesznek legjobban dotálva, melyek tisztviselőik iránt a legnagyobb indolenciával viseltettek és jóformán koldus fizetésért kívántak a tisztviselőktől odaadó, hűséges és becsületes munkát; ellenben azok a városok, amelyek tisztviselőiket becsületesen fizetik és éppen e miatt községi pótadói tetemesen nagyobb, az állami dotációtól elesnek. Azért helyes az a nézőpont, hogy a városokat a községi pótadó elviselhetetlen nagysága a város közjövedelmeinek csekélysége és a városi lakosság adóbirása figyelembevételével kell az állami dotációt szétosztani. A városi tisztviselők fizetése ügyét pedig törvényhozási utón kell rendezni. Taxatíve felsorolandó a városi köz- igazgatási szolgálat ellátóinak évi javadalmazása és a városok autonómiája legíellebb abban hagyandó meg, hogy a minimálisan megállapított fizetésnél speciális helyzete szerint nagyobb fizetést is adhat tisztviselőinek. Ez a kérdés különben bő redőzetű. Mert hiszen égetően szükséges a városok alkotmányos konstitucióját rendezni. Ugyanis mindaddig, amíg 200—400 tagú képviselőtestülettel kormányoznak városaink, addig faluk maradnak, olyan .l faluk, ahol a kultúra mankón jár. Dehát ennek fejtegetése hosszúra terjedne és éppen azért megmaradunk cikkünk amaz alapeszméje mellett, hogy az állami dotációt a mankón járó városi kultúra kapja. Mert az a vélekedésünk, hogyha város, — akkor legyen is az! Választási mozgalmak. Batthyány Tivadar gróf, a szekszárdi függetlenségi és 48-as párt nagynevű képviselőjelöltje május hó 1-én, vasárnap délután 1 órakor Bony- hádról Dőry Pál volt főispánnal, a bonyhádi kerület függetlenségi és 48-as párt képviselőjelöltjével Szekszárdra érkezik és innen folytatja nagy kísérettel körútját, ucséngben délután 3 órakor, Decsen pedig délután 4 órakor tartja meg pro- grammbeszédét. Szabó Károly körútja. Szabó Károly képviselőjelölt múlt vasárnap 3 községben, Agárdon, Tolnán és Mözsön mondta el programmbeszédét. Agárdon meglehetős hűvösen fogadták. Úgy halljuk, hogy két decsi kocsi az agárdi hatás után haza is ment. — Mözsön a Batthyány-pártiak természetesen megabcugolták. — Tolnán hívei lelkesedéssel fogadták. Volt bandérium, voltak fehérruhás lányok és virágcsokor is. Ottani szemtanuk szerint a beszéden lehetett vagy 100 választó polgár 12 zászló alatt. A programmbeszéd főtárgya legtöbb helyen Batthyány Tivadar gróf személye volt. Mondotta, hogy az egyletekből kibuktatták, mindig más kerületben lépett föl s most már a hetedik vármegyéből jő hozzánk. Lapun k más helyén foglalkozunk ezen kijelentésekkel. Most csak ide iktatjuk, hogy éppan ellenkezőleg áll s közöljük a „Tisztviselők Lapjáéban megjelent elnökválasztási tudósítást. „Szomorú viszonyok között tartotta idei rendes közgyűlését az „Állami Tisztviselők Országos Egyesülete“. Mindkét elnök hiányzót. Vezér nélkül maradt rövid időre a nagy testület. A dolog annál lesujtóbban hatott, mert a változás váratlanul állott be. Hiszen úgy tudtuk mindannyian, hogy az igazgató választmány és az elnökség között mindenha és állandóan a legteljesebb harmónia uralkodik. Azt meg már nemcsak tudtuk, de éreztük is mindannyian, akik tagjai vagyunk az Egyesületnek, hogy mindkét elnökünket ragaszkodással és szeretettel vesz- szűk körül ... Mi pedig, akik élő tanúi voltunk annak a benső egyetértésnek, amely elnök és társelnök, valamint az igazgató-választmány minden egyes tagja között évek óta fenállott és mely lehetővé tette, hogy az Egyesület eredményes és sikerdus működést fejthetett ki: mi kétszeresen éreztük a megváltozott helyzet súlyát és akarva sem tudnánk abban megnyugodni. Szerencse, hogy a pillanatra beállott félreértés nem komoly, nem elvi okokon alapult. Csak egy kényes taktikai kérdés elintézésének időpontja tekintetében merültek fel eltérő felfogások és mert Batthyány Tivadar gróf mindenkor távol tartotta a politikát az Egyesület beléletétől, ezúttal is féltékenyen őrködött a felett, hogy ezen törekvése minden irányban érvényesüljön. Talán épen az a meleg szeretet és az a tántorithatlan ügybuzgóság, a melylyel felelőssége tudatában, az elnöki tisztséget eddig betöltötte, kényszeritette arra az elhatározásra, hogy lemondását beadja. Mondanunk sem kell, hogy a választmány ebbe bele sem nyugodhatott. Ereztük azt mindannyian, hoyy Batthyány Tivadar gróf közreműködését, vezetésének bölcsességét és tapintatosságát, iigybuzgóságának példaszerüségét és nemes jó szivének mindenben való nyilvá- nulását egy pillanatra sem nélkülözhetjük. Ez késztette a mostani közgyűlést, hogy kifejezést adva elnöke iránt érzett mélységes bizalmának, őt egyhangúlag újból megválasztotta, valamint egyhangú választással ültette ismét a társelnöki székbe Benedek Sándort is, a kinek távozása igazán pótolhatatlan veszteséget jelentene. Kazinczy Gábor társelnök, aki a mostani közgyűlésen elnökölt, ilyen értelemben adta elő a dolgokat és mondhatjuk, nem volt a teremben egyetlen egy tag, aki ne érezte volna, hogy a mit Kazinczy mondott, az mindnyájunknak hő vágya, meleg óhajtása. Nincs okunk kételkedni, hogy a tüntetőén egyhangú választást úgy az elnök, mint társa, elfogadták. Nem térhetnek ki a közbizalom ily tinnepies formában való megnyilvánulása elől. A mi szivünk vágya ez, a magyar állami tisztviselőknek pedig eminens érdeke.(( A korelnöki előterjesztés egyrésze pedig igy szól: „Következik a hetedik pont, vagyis a választás. Mielőtt erre áttérnénk, kötelessége bejelenteni, hogy a két elnök beadta lemondását. E tárgyban egy rövid figyelmeztető szót kíván intézni a közgyűléshez. Majd szóról-szóra a következőket mondotta az eínök: „Egyesületünk választmánya körében egy kényes taktikai kérdés elintézésének időpontja tekintetében eltérő felfogások merültek fel. Ézen ügy mikénti elintézésével kapcsolatban elnökünknek: Batthyány Tivadar gróf 0 Méltóságának aggályai voltak aziránt, hogy, ezen kérdés tárgyalása arra a feltevésre adhatna alkalmat, mintha az Egyesület működésében politikai szempontok szerepelnének. Következetesen vallott elve alapján: hogy az Egyesület működéséből a politikai vonatkozásoknak még a látszata is elkerülendő, felelősségének tudatában és a tisztviselői ügyek iránt táplált lelkes szeretetéből kifolyólag az Egyesület elnöki tisztségéről való lemondását jelentette be. Elnökünk ezen elhatározásából is csak azt látjuk, hogy ez alkalommal is — habár talán a tulsá- gig menő óvatossággal — az Egyesület békés működését kívánta biztosítani. (Percekig tartó éljenzés!) Ezen egy taktikai kérdés, melynek elintézésénél egyébként a választmány is — habár más kiindulási alapokon — ugyanazon szempontok vezérelték, ez 'idő szerint már túlhaladott ügyet képez és legjobb meggyőződésünk szerint egyébként sem szolgáltathat elég okot arra, hogy elnökünk távozásába belenyugodjunk. Ennek nem szabad megtörténni. Tudjuk, érezzük, hogy Batthyány 0 Méltóságának közreműködését, a vezetésének bölcsességét Egyesületünk nem
