Tolnamegyei Közlöny, 1909 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-09 / 36. szám
XXXVII. évfolyam 36. szám Szekszárd, 1909 szeptember 9. Függetlenségi és 48-as Kossuth-pánti politikai hetilap Nehéz az élet. Cikkem elejére vettem e mindennapi közmondást: „Nehéz az élet.1* E jelszó bár sokszor, bevál, de sarkigazságként mégsem áll. Én azt állítom, könnyű az élet, jsó't ‘gyönyörű, ha viselőjében edzett, kitartó egyénre talál. Kicsi pont az ember születésekor az élet tengerén. Elenyésző az intézmény zsenge korában a mfndenség alkotásához. Titáni erőt látunk azonban magunk előtt, ha az a kis pont erőben, szellemben megerősödve birkózik az élettel; a fergeteg sem ingathatja meg azt az intézményt, testületet, melynek minden eleme, minden tagja porszemként sziklává tömörül. Azoknak könnyű az élet, ezek állják a vihart rendületlenül! Látjuk a történelemből és észleljük a jelenben, mily hatalmassá fejlődtek azok a nemzetek, melyeknek ilyen férfiai, ilyen intézményei voltak és vannak. Nem is tudtak róluk, észre sem vették őket. Egyszerre, mint tűzből kipattant szikra, mint az égen megjelent tünemény váltak tűz- oszlopává és bolygójává az emberiség haladásának. Mi magyarok bátran, felemelt fővel állhatunk a világ, színe elé e tekintetben. Voltunk mi világrengetők, bástyája a Nyugatnak! Igen, mert erős kitartásunk izmos hatása alatt meggörbült még az acél is. Eldicsekedhetik ezzel a mi szükebb hazánk, Szekszárd városa is. Számos egylete, intézménye van, melyek mindegyike homlokán viseli a nemzeterősitő haladás bélyegét. A sok közül legyen szabad kiemelnem, nem elfogultságból — a „Szekszárdi rk. Olvasókört“, mely szüntelen hallatja jelszavát : Imádd az Istent — Szeresd a Hazát! Ez az évtizeddel ezelőtt még kicsi pont erős harcosává fejlődött a társadalomnak s nem nehéz neki az élet már. Hogy mennyire könnyű, tanujelét adta vasárnap, házszentelő ünnepén. Ott volt városunk szine-javának legnagyobb része, élén Döry Pállal, Békésvármegye főispánjával. Elismerték nem- és valláskülönbség nélkül nemes munkásságát. — Különösen szépen fejezte ki ezt egyik beszédjében a békési főispán, midőn azt kívánta: Adjon az Isten Hazánknak valláskülönbség nélkül számos ily egyletet, intézetet, mely szüntelen tanujelét adta nemes hivatásának, mely szüntelen törekszik minél nagyobb rétegben megvalósítani jelszavát: „Imádd az Istent — Szeresd a Hazát.“ Együtt éreztünk és érezünk mi Békésvármegye főispánjával. Igen. Imádd az Istent — Szeresd a Hazát, mert akkor a Mindenható múltúnkhoz egy újabb ezredevet csatol s majdan könnyű lesz az élet a nemzetnek ide lenn, öröm lesz nekünk látnunk azt odafönn s hallanunk mint zúgj a egy nemzet: Él a magyar — Áll Buda még! Ifj. Vendl István. Felelős szerkesztő Főmunkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Zenetanulás és társadalmunk. A zenelap f. é. 14-ik számában a fenti cim alatt megjelent cikk oly közérdekű, hogy annak minél tágabb körbeni terjesztése igen ajánlatos. Zenét szerintem minden normális testi szervezettel biró ember tanulhat, akinek valamely hangszerhez, vagy az énekhez hajlama van, aki a hamis hangot a tisztától megkülönbözteti és elég akaratereje van, hogy a kezdet nehézségeit leküzdve kitartó szorgalommal kultiválni tudja hangszerét. Mert a zene, mint testet és lelket gyönyörködtető szórakozás, mely úgy hallgatójának, mint művelőjének egyaránt élvezetet nyújt, bizonyára csak eltűrhető kivitelben felelhet meg ebbeli rendeltetésének s igy jogosultsága csak abban az esetben van, ha az előadó bizonyos fokig művészit produkál. Sokaktól hallottam már: „Kérem én nem akarok művész, lenni“ — „más úgy sem hall engem játszani, mint a legszűkebb környezetem“ — és ezért nem alkalmazkodik szigorúan a tanár utasításához, pongyola játékkal rontva azt, amit ugyanannyi, sőt kevesebb fáradsággal kifogástalanul adhatna elő, ha rendszeresen akarna tanulni. Nos, hát aki igy beszél, az műveletlen, mondhatni tudatlan, felületesen gondolkozó ember. Ha már tanulunk valamit, tanuljuk azt meg jól, alaposan, értelmesen, hogy lelkűnknek igaz és őszinte élvezetet szerezhessünk, mert a feene szépségeinek kutatásai közben uj és' öéínes érzelmeket váltunk ki magunkból. Hisz ez az egoismus megengedett dolog, sőt kötelező a modern, európai emberre. Alig van fenkölt gondolkozásu ember, ki ne foglalkoznék zenével, mint a művészetek eme legfenségesebb fajával. — A finomult ízlésű olasz, francia, német és angol, a szenvedelmes spanyol, a számitó svájci, mind-mind hódolnak a zene élvezetének s gyakorolják is valódi mesteri előadásukban. Csak nii vagyunk annyira hátra, mint civi- lizátlan kelet félvad törzsei. Százezerszámra mennek azok, kik müveitekként szerepelnek a társaságban s a nagy zeneköltőknek még a hírét sem hallották, sőt kérkednek ebbeli tudatlanságukkal s szégyenszámba veszik, ha valaki többre becsüli Beethoven valamely remekét, mint a naturalista malacbandák nyávogását. Nálunk különösen az úgynevezett gentry osztálynak legnagyobb része, mely vagyoni és társadalmi helyzeténél fogva szinte hivatva volna a műveltség kultuszára, egyszerűen lenézi a zenét és annak művelőjét, pláne ha annak az élete célja vagy hivatása a zene. Sehol a világon, ahol magasabb fokon áll a civilizáció, annyi zenei analfabéta nincs, mint szép Magyarországon. És éppen ezért nem vagyunk képesek e téren nagy eredményeket felmutatni. A közönség tudatlanságán és ebből kifolyó érdeklődésének hijján legtöbbször hajótörést szenved minden -olyan akció, mely a magasabb értékű zenemüvek terjedését előmozdítaná. — Mintha bizony nem volna érdemes azt a tehetséget, mely épen rendelkezésünkre áll, oly mértékben fejleszteni, amennyire az paedagógiai eszközök segitségével kifejleszthető. Hiszen ha valaki bizonyos fokra emelkedvén, oly technikai kivitelű előadásra lesz képes, melylyel a neki megfelelő nehézségű darabot elfogadható csinnal, ízlésesen és alapos ismereteket eláruló precizitással tudja a hallgatóra nézve élvezhetővé tenni; az még nem jelent művészi magaslatot. A művészi tökéletességhez ez bezzeg nem elég. De hát mindenkinek művésznek kell lennie ?! És ha csak önmagának vagy legközelebbi környezetének játszik is hangszerén, hát nem szebb és élvezetesebb úgy neki, mint hallgatóinak, ha azt, amit előad, szépen és jól adja elő, mintha keserves és értelmetlen fülsértő dissonanciákkal- teljes muzsikát csinál, ami csak kedvét szegheti és mindenkit elriaszt tőle. — Ez pedig felületes tanulás mellett szinte kikerülhetetlen. Hangszert nem lehet rövid idő alatt úgy kezelni, hogy rajta a fent emlitett feltételeknek Megjelen hetenként egyszer, csütörtökön Előfizetési ár: Egész évre 12 K, */• évre 6 K. 1U évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K 74 f, 100—200 szóig 5 K 74 f, 200—300 szóig 7 K 74 f, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garraond soronkint 30 fillér. megfelelhessünk. Szélhámos mindaz, ki fennen hirdeti csodás rendszerét, melylyel már néhány hónap, sőt hét alatt is meglepő eredményt szül fáradtság nélkül. Még a legnagyobb tehetségű istenáldotta művész sem lett azzá, szorgalmas tanulmány és szívós kitartás nélkül. Az a sok reklám, hogy ez vagy az a kitűnő virtuóz, aki a leghajmeresztőbb nehézségeket is könnyedén küzdi le, majdnem semmit sem gyakorol — az nem igaz. Valótlanság! Játszik biz az 6—8, sőt 10 órát is naponta ; mert különben mihamarább túl tesz rajta valami nálánál szorgalmasabb vetély- társ és akkor vége a renommeénak. No de hát ez csak az egymással vetélkedő hangversenyzőknek szükséges. —1 Az átlagos jó muzsikus, ha szükebb körben akar szólózni vagy megfelelő készültségü társaival a legszebb zenét: a Kamara zenét (trio, quartett stb.) akarja kultiválni, teljesen elég ha jó vezetés mellett naponta átlag két-három órát szentel a gyakorlásnak s ezt lelkiismeretesen végzi megszakítás nélkül 5—6 éven át. Ez alatt megtanulhat jól játszani, elsajátíthat mindent, ami zenei szempontból az általános műveltséghez tartozik, továbbképezheti magát, ha elég intelligens és ha van benne hiva- tottság, meg tudja állapítani, hogy érdemes-e e pályára lépnie, vagy csak mint fenkölt lelki szórakozást szabad-e űznie a zenét. A hangszer megválasztását illetőleg is sok a nagyon tudatlan ember. A legtöbben azt hiszik, hogy a kezdőnek jó a leggyatrább tákolmány, csak egy kis hangot adjon. Ez aztán csak az óriási tévedés. Amikor a hallás fejlődőfélben van, mikor első pillanattól kezdve tiszta és szép hanghoz kell a növendéket szoktatni, mikor a kedvét — visszataszító és kellemetlen hangok hallatával — teljesen el lehet venni; akkor adjon az ember a kezdő keze alá rossz hangszert? Egyszerűen bornirtság. Súlyos pénzbüntetést rónék ki például minden olyan hangszerkészítőre, aki iskolahegedük cimén potom árért valóságos asztalos munkákkal árasztja el a publikumot. Egy hegedűn, amelynek hangja nincs, amelyből még a gyakorlott virtuóz sem tud hangot kicsalni, azon aztán játszók valaki, aki még a vónót is csak vezetés mellett tudja huzni. Egyszerűen nevetséges. — A szegény vevő persze tudatlanságában bízik a nagyképüsködő hangszerkereskedőben, aki 8—10 forintot csal ki tőle olyan hangszerért, amelynek a fája alig ér meg 1 forintnál többet, egyébként pedig értéke nincs. Hangversenyeink publikuma, kivéve egy csekély százalékot, csak azért jár a hangversenyekre, hogy előkelőén unatkozhassék. Ä legtökéletesebb klasszikus müveket hidegen fogadja, ha mindjárt a világ legelsőrangu művészének az előadásában is hallotta azt. Hanem aztán kitör a lelkesedés, ha a legutolsó kontár is elénekel egy nótát, amit valami bál alkalmával ízlést gyilkoló cigánybandánk nyütt egész éjjelen át. A jó magyar társadalomnak még egyéb ékes tulajdonságai is vannak. A nagy érdeklődés és szakértelem annyira ragadtatja, hogy kevésbé feszes előadások alkalmával a komoly és értékes zene hallatára megered a trécselés az egész vonalon. Ez ugyan részben nevelési hiány is, de első sorban a zene iránti legnagyobb fokú közöny. De hát hiába, nyugodt vagyok, hogy az ilyen panaszos szó csak a szellemességet sikeresen leplező ironikus mosolyát idézi a közönségnek. Tömlény IstvánDudás Gyula. Hosszú évtizedek után nyugalomba vonult... Nyugodt lelkiismerettel, önérzettel mondhatja, hogy tanítói pályafutását becsülettel, a legszebben fejezte be, hogy 39 évi működése alatt nemcsak kötelességét teljesítette, de nemes hivatásának lelkesedésével mindenkor sikert is aratott. Tanítói pályáján számtalan érdemeket szerzett, az iskolában is, a társadalomban is mindig derekasan megállta a helyét.
