Tolnamegyei Közlöny, 1909 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1909-07-30 / Rendkívüli kiadás

1909 Julius 30

nyait és a mily áldozatkészséget tanúsított a törvényhozás az illetmények rendezésévelj mely ma már évi 22 millió korona kiadási többletet jelent: oly határozottsággal kellett gondoskodnia a kormánynak a rendszabályokról, melyek alkalmasak legyenek a forgalom zavartalanságát biztosítani. A legnagyobb gazdasági érdekek forognak kockán a vasúti forgalom megzavarásával. Az élet és vagyonbiztonság kérdése ez egyúttal, természetes tehát, hogy a legmesszebbmenő intézkedésekre volt szükség e tekintetben. Ez intézkedések szükséges voltát igazolta máris az a féktelen izgatás, mely különösen a vasúti munkások körében folyt, melylyel szemben fel kellett oszlatni azokat a szövetségeket sőt ki is kellet mondani, hogy a vasúti szolgálat és a szociáldemokrata párt- szervezethez való tartozás összeférhetetlen. Ezzel a rendelettel nagy szolgálatot vélt tenni a kormány a vasutasoknak, a közönségnek és magának az állandóan izgalomban tartott munkásságnak is. Ezt az irányzatot — szólt az államtitkár — minden rendelkezésre álló erővel és eszközzel ki kell irtani a vasúti alkalmazottak köréből — ha kell még kivételes eszközökkel is. A vasutaknál a feltétlen fegyelem a főkövetelmény ezt pedig helyre kell állítani minden körülmény között; a vasút komoly felelőssége tudatában levő megbízható személyzetének magának érdeke ez, amely megérdemli tiszteletünket és elismerésünket.

Megtéve az elengedhetetlenül szükséges intézkedéseket a forgalom zavartalan lebonyolításának biztosítására és kielégítve a személyzet összes méltányos igényeit, a kormány legfőbb gondját az államvasutak teljesítőképességének biztosítása képezte.

E részben a kormány igen nehéz feladat előtt álott. Egyrészről az előbbi években nem eszközöltettek a szükséges beruházások oly mértékben, mint azt a megnövekedett forgalom igényelte volna, másrészt a forgalom hirtelen oly arányokban növekedett, hogy erre számítást alapítani nem lehetett. Ennek természetes következménye volt a sok forgalmi nehézség, amelyet leküzdeni kellett.

A kormány tehát a legsürgősebb szükségletek kiegészítésére kért felhatalmazást a törvény- hozástól, mely előbb 1906-ben 90.000,000 koro- ná majd 1908-ban 202 millió koronát bocsátott beruházások rendelkezésére.

Csakhogy ezzel csupán a legégetőbb hiányok voltak, illetőleg lesznek pótolhatók. Államvasutunk — sajnos — oly állapotban van, hogy ha további nagy befektetésekkel és a szükséges szervezeti intézkedések gyors keresztülvitelével nem sietünk segítségére, de egyúttal nem kezeljük azt a legerélyesebb kézzel, akkor rövid időn belül igen-igen komoly bajok állhatnak ott be, melyek azután természetes kihatásuknál fogva nemcsak az állam-pénzügyekre, de az egész közgazdasági életre oly súlyos következményekkel fognak járni, melyekért lehetetlen lesz a felelősséget vállalni. Ezt t. uraim teljes nyíltsággal megmondani kötelességemnek tartom. Az állampénzügyekre való káros kihatás — sajnos már is mutatkozik, az államvas- utakban befektetett tőke kamatozása az 1906. évi 4.3°|0-ról már leszállított 1903. évi 2.82°|o-ra.

Ezen az állapoton kis részben segíteni fog az államvasutak árutarifájának reformja, mely az érdekeltséggel egyetértésben vitetett keresztül, de azonban a több mint 50 millió korona jövedelem-csökkenéssel elenyésző az igy fennálló 16—17 millió korona bevételi többlet, úgy, hogy mélyreható reformokra lesz itt még szükség. A beruházási szükségletet illetőleg készen áll egy tíz évre megállapított részletes terv. Minden előkészület meg van téve annak tervszerű keresztülvitelére, de ez legalább 700—800 millió korona befektetést fog igényelni. Első helyen áll e tekintetben a budapesti pályaudvarok kérdésének megoldása, mely szintén teljesen elő van készítve.

Nem kisebb jelentőségű az államvasutak szervezeti reformjának kérdése.

A vasutak dolgánál említette fel az államtitkár a horvát nyelv-kérdést is, melyet tudvalevőleg a vasúti szolgálati rendtartás tárgyalása alkalmával vetettek fel a képviselőházban. A horvát képviselők — mint ismeretes — az államvasuti alkalmazottakat állami közegeknek minősítették a konfliktus kitörésekor. Következtek a horvát országgyűlési választások. Ekkor az államvasuti alkalmazottak választói jogot reklamáltak, maguk számára. És mi volt erre a válasz ? Szinte az összes horvát-szlavonországi helyi hatóságok, tehát az autonom horvát hivatalos közigaztási szervek — mintha parancsszóra történt volna — azzal a megokolással utasították el ezeket a kéréseket, hogy a magy. kir. államvasut az államnak magánvállalkozása, alkalmazottai tehát sem közös, sem országos hivatalnokok és igy nem választó-jogosultak, íme a két szinü játék. Ennyi tartalommal és

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY

erkölcsi alappal bir az egész horvát kérdés, úgy amint ma fel van vetve.

És ezt látva — szerencsének tartja az államtitkár az országra nézve, hogy a vasúti szolgálati rendtartás alkalmat adott e kitörésre. Az ország idejekorán vehette észre, hogy saját területén robbanó aknák vannak elhelyezve, mellek súlyos veszedelmeket hozhatnak számára.

Beszédének következő része a kormány és törvényhozás szociálpolitikai működésének méltatása volt. Behatóan ismertette a kormány szociálpolitikai tevékenységét a különböző területeken. Természetszerűen érinti a kivándorlás kérdését is. Hangoztatja, hogy akivándorlással komolyan kell foglalkozni. A vele járó nagy vérveszteség erősen érezteti hatását különösen a mezőgazdaságban és iparban, melynek legjobb munkaerőit vonja el. De nagy veszedelmet jelent a véderő szempontjából is. Lesújtó hatása erősen érezhető, az utóbbi, évtized sorozási eredményeiben, véderőnk legjobb anyagát veszti el általa.

A szociális alapokra fektetett birtok-politika kapcsán megemlékezik a kormány lakásügyi politikájáról, mely egyrészt a gazdasági munkásházak építésének állami támogatásáról, másrészt a gazdasági munkásházak építésének állami támogatásáról, másrészt a Budapest székes- fővárosban és környékén állami költségen létesítendő munkásházakról szóló törvény megalkotásáról, továbbá az uj adótörvényekben és az iparfejlesztési törvényekben a munkásházaknak nyújtott messzemenő kedvezményekben jut kifizetésre.

Az alkotások hosszú sorával bizonyítja, hogy hol a munkásosztály komoly érdekei forognak szóban, ott a kormány készséggel vállalkozik azok kielégítésére és a munkaadó osztály dicséretére legyen mondva, ez e részben mindig készséggel állott a kormány rendelkezésére és támogatására. A kormány és a törvényhozás szociális irányú tevékenységének egyik legjelentősebbje: a munkásosztály iránt és katasztrofális eshetőségektől mentettük meg az ipart. Majd rátér a törvény kapcsán arra a sűrűn hangoztatott panaszra, hogy a törvény tűrhetetlen terheket ró a kisiparosokra és számszerű adatokkal bizonyítja be, hogy ezek a panaszok nem jogosak.

Az ország kisiparosságának — sajnos kereken 62 százaléka már minden segéd- személyzet nélkül dolgozik. Ezek természetesen semmiféle terhet sem viselnek. A többi 48 százalék túlnyomó része egy-két segédet vagy inast foglalkoztat. Ezek ezelőtt a járulék egyharmad részét fizették, ma a paritás biztosithatása érdekében, hogy a munkásbiztositás kiragadtas- sék az egyoldalú hatalmi körből, felét fizetik, de az országgyűlés által felvett módosítás alapján a törvénynek rendelkezése szerint öt éven át csak 2 százalékos. Azok a kisiparosok, kik azelőtt 3 százalékos járulékkal voltak megterhelve, ma egyetlen fillérrel sem fizetnek többet, mint azelőtt. Azoknál ellenben, kiknél a járulék, azelőtt is 2 százalék volt, tényleg jélentkezik némi emelkedés a terhekben.

Olyan-e az az emelkedés, hogy jogos panaszra adhat jogot? Csak a vidéki viszonyokat veszi itt alapul, mert Budapesten azelőtt is 3°/0-os járulékkulcs állott fenn. A vidéki iparossegédek túlnyomó többségének átlag napi 2 korona a munkabére. A legnagyobb része a vidéki kisiparosoknak a segédszemélyzet nélkülieket már figyelmenkivül hagyva — egy segédet és egy inast alkalmaz. Egy ily kisiparos teher- többlete az uj törvény alapján hetenként 5 fillér, évente 2 K 60 fillér; ha pedig csak egy segédje van, akkor heti 3 fillér és évi 1 K 56 fillér; ha két segédje van, heti 6 fillér, és évi 3 K 12 fillér; 3 segéd mellett heti 9 fillér, évi 4 K 68 fillér; 4 segéd mellett heti 12 fillér és évi

6 K 24 fillér, végül, ami sajnos igen kevés van az országban, 5 segéd mellett, heti 15 fillér és és évi hét korona 80 fillér. Azt mondhatná valaki — folytatta fejtegetéseit az államtitkár — hogy tendenciózusan a legalsóbb fizetési osztályt vettem és innen e kedvező eredmény. Igaz, hogy szemrehányás jogosulatlan lenne, mert nisz a tényleges bérviszonyok a mérvadók, Mégis vegyük azt az esetet is, amidőn az iparos segédek napi bére 3—4 korona közt váltakozik. Sajnos ilyen ipari viszonyaink nincsenek ! Ez esetben egy iparos 1 segéddel mindössze heti

7 fillérrel és évi 3 korona 64 fillérrel fizetne

többet, mint azelőtt; ha pedig veszünk 1 segédet, 1 inast, akkor többlete heti 9 fillér és évi 4 K 68 fillér, 2 gégédet és egy inast, akkor többlete heti 16 fillér és évi 8 korona 36 fillér, sőt ha itt is az öt segédet foglalkoztató kisiparosig terjesztjük ki a s :~>’tás, akkor az ilyen kisiparos tehertöbbletf t heti 35

fillér és évi 18 korona 30 '

íme a nagy panaszo alapja !

Ezekből az adatokból me indenki e

panaszok alapos voltát.

3

Ezzel azonban korántsem akarja mondani, hogy a törvényen a gyakorlati élet szempontjából nincs javítani való. Kétségkívül van, mert mint minden emberi alkotásnak, ennek a törvénynek is vannak hibái és hiányai. Nem is tagadja a hiányokat, pótolni is akarja azokat, sőt az erre vonatkozó törvényjavaslat teljesen készen is van már, mely segíteni lesz hivatva az eddig tapasztalt legsúlyosabb bajokon: egyszerűsíteni lényegesen az eljárást és ezzel az iparosság terheit; intézményesen gondoskodni arról, hogy a pénztárak ne válhassanak egyoldalú hatalmi tényezőkké és feltétlenül biztositani, miszerint ezek személyzete a munkaadókkal és munkásokkal szemben egyaránt pártokon kívül álljon.

A munkaadók szívesen hoznak áldozatokat munkásaikért, de ezzel szemben biztosítékot akarnak aziránt, hogy ez áldozatok nem fordiltatnak ellenük. Ezt a biztosítékot meg fogja adni nekik a szóban levő törvényjavaslat.

Végül megemlékezik a szociális irányú alkotások rendjén az országos ügyvédi gyám- és nyugdíjintézetről szóló törvényről is. Itt i megjegyzi, hogy ha helyes és szükséges volt gondoskodni az ügyvédek kötelező nyugdijbiz- tositásáról, immár elérkezett volna az ideje az ipari és kereskedelmi alkalmazottak aggkor és rokkant biztosításának, valamint a kisiparosság kötelező nyugdíjbiztosításának is.

Az államtitkár beszédét igy fejezte be : Teljes tárgyilagossággal vázoltam a kormány és törvényhozás három éves tevékenységét. Nem részleteiben természetszerűleg, hanem csupán vonásaiban. Bízvást állíthatom, hogy komoly munka korszaka vala és ha azt a munkásságot elfogulatlanul hasonlítjuk össze alkotmányunk helyreállítása óta bármely hasontar- talmu korszak tevékenységével, lehetetlen el nem ismerni, hogy ezen három év egyik leg- produktivabb korszakunk volt. De lehetetlen el nem ismernünk azt is, hogy gazdasági és szociális irányzatú tevékenység még nem domborodott ki a kormányzeti működésben úgy, mint ezen idő alatt. Ez kifejezésre jut abban is, hogy a mai kormány három, évi működése alatt alkotott 162 törvényből 108 gazdasági és szociális jellegű.

Ez a tevékenység iránytjelző a jövőre nézve is.

Arra a jövőre, mely iránt — nem tagadom — komoly aggodalmaim vannak, mert nem látom az összefoglaló munkát sehol, mely azt komolyan előkészíteni alkalmas legyen.

Mint a megfigyelő állomáson horgonyző hadihajó védett vizeken a legerősebb fényszóróval kémleli ki az előtte elterülő térséget, úgy lenne nekünk is kötelességünk védett helyzetben ily fényszórót alkalmazni és kutatni, nem mutatkozik-e közgazdaságunk egén veszélyt magában rejtő jelenség ? E helyett a mi hajónk állandóan háborgó tengeren mozog és nem jut csendes vizekre.

Pedig csak kis éberséggel is lehetetlen nem látni meg azt a nagy veszedelmet, mely bennünket több oldalról, de különösen Ausztria nagy vasutállomásitási és hajózási akciójával fenyeget. Nem ma, hanem néhány év múlva. A mikor uj szerződéses tárgyalásokra fog kerülni a sor. — Mi pedig ezalatt elmulasztjuk legjobb munkaidőnket, azt, melynek szorgos kihasználására volna szükség, hogy vereséget ne szenvedjünk akkor, mikor az uj gazdasági berendezésre kerül majd a sor.

Ma még nem késő. De ha soká tart az az áldatlan politikai helyzet, melyben vagyunk; ha még soká leköti legjobb erőinket az örökös harc, akkor félő, hogy komolyan kockáztatjuk vele épen azt, a miért a harc foly: gazdasági önállóságunk megteremtését.

Pedig hogy lehet azt komolyan előkészíteni, bizonyság rá a legutóbbi 6 év ipari munkája, mely alatt a lehető legrosszabb viszonyok dacára is oly eredményt értünk el, hogy minden okunk van, teljesen megelégedettnek lenni vele. Nyolc év után t. uram 1899-től 1906-ig gyári iparunk kereken évi 600.000.000 koronával termelt többet,

80.000 munkással foglalkoztat többet és 12 millió q szénnel fogyaszt többet, mint 8 évvel ezelőtt. És ha ezen idő különböző anyagdrágulását is számba vesszük és azt a legmagasabb 20 százalékra vesszük, akkor is évi gyáripari termelési többletünk kereken 400.000.000 korona. Vegyük hozzá uraim kisiparunk sok ágának — számokban ki nem fejthető megerősödését — és az e téren megnyilatkozó egészséges fejlődést: akkor oly eredménynyel állunk szemben, mely biztató a jövőre nézve és azt mutatja, hogy ha fokozottabb mértékben foglalkoznánk iparunk fejlesztésével : gazdasági önállóságunk útjait erőteljesen egyengethet nők.

Csakhogy az egymaga még nem elég. Komoly, nagy arányú közlekedési, vasúti és vízi, valamint nygyarányu földmivelési politika is szükséges hozzá. Ha ezt a munkát elvégezzük, erőt