Tolnamegyei Közlöny, 1909 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-24 / 25. szám

XXXVII évfolyam

Függetlenségi és 48-as Kossuth-párti politikai hetilap

Előfizetési felhívás. I

Julius hó 1-vel előfizetést nyitunk a Tolnamegyei Közlönyre, mely a me- gyének legrégibb lapja s a függetlenségi és 48-as Kossuth-pártnak egyedüli képviselője vármegyénkben.

Felkérjük tisztelettel azon előfizetőinket, akiknek előfizetése lejárt, hogy azt mielőbb megujitani szíveskedjenek.

Lapunkat a t. megyei tanítók és tanítónőknek fél árért küldjük meg, mivel a „Tolnamegyei Közlöny“ a „Tolnamegyei Általános Tanitó-egyes ület “ -nek hivatalos közlönye.

Előfizetési díjak:

Egész évre 12 kor. Fél évre 6 kor.

Kegyed évre 3 korona.

Kérjük régi előfizetőinket, hogy előfizetéseiket megújítsák s ismerőseik körében mentői több hívet toborozzanak lapunknak. Hátralékos előfizetőinket pedig nyomatékosan felkérjük, hogy hátralékos dijaikat az ujjal együtt küldjék be, mivel ellenkező esetben a lap küldését beszüntetjük, mert a lap kiadása nagy anyagi áldozattal jár.

Hazafias tisztelettel:

A „Tolnamegyei Közlöny“

szerkesztősége és kiadóhivatala.

■ TARCA.

______

He

gytetőn.

Hegytetőn állok. Nézek a mélybe.

Kóvályg a fejem, gyötör a láz Az arcom égő rózsákat lángol ....

Ott lent egy ember gyöngyöt halász.

Elnézem hosszan, ügy kiáltanék,

De a torkomat fojtja valami:

Hát ezt az embert nem viszik messze,

Fel a magasba — vágyak s szárnyai ?!

Magamra nézek: mindig följelé Jöttem, rohantam száz ösvény között S milyen magasan, milyen büszkén állok E lenni halászó kis porszem fölött!.. .

Aztán kacagok hosszasan .. . fájón . . . Magamért ? Érte ? Bizony nem tudom ! Csak érzem fáradt, elborult szemmel,

Hogy én is lassan a mélybe bukom.

____ Huszár Loli.

Eg

y leány története.

— A «Tolnamegyei Közlöny* eredeti tárcája. —

Irta: Márton János.

Késő éj van. A szunnyadó föld mély álmában lassan szendereg, s a lialovány, sápadt hold vékony szemfödője alól bágyadtan mosolyog a nyugvó élet látásán.

Felelős szerkesztő Főmunkatárs

BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ

Nem uj dolog.

A bécsi politika Magyarországgal szemben századok óta mindig egy nyomon halad, melynek egyetlen, nem valami dicséretes eszköze: a megvesztegetés. Az- eló'tt urodalmak adományozása, címek, rendjelek, állások osztogatása formájában jelentkezett, manapság pedig miniszteri tárcák engedélyezése az a horog, melyen a dicsvágyók és gyengelelküek fennakadnak.

Szomorú a dologban csak az, hogy mindig akad fölös számban magyar ember, ki magát ellenszolgálmányokért eladni kész s az ellenséges hatalom akaratának végrehajtására vállalkozik.

Régóta ellenszenves szemmel nézték Bécsben a magyar törekvéseket, melyek mindig több vagy kevesebb sikerrel, odairányultak, hogy a'királyi esküvel meg- erősitett törvényekben biztosított magyar külön államiság az életbe átülteti essék.

Bécsben azonban mindig a beolvasztási törekvések uralkodtak s ennek biztosítása és érvényesítése tekintetéből nyúltak a megvesztegetés eszközeihez

Evtizédeken -keresztül- a függetlenségi párt volt az, mely mindig a külön államiság jelszavát irta zászlajára s mozgásba is hozatott minden eszköz, mely a hatalomnak, a párt elnyomása céljából rendelkezésére állott. Sikerült is hosszú ideig az országgyűlésen kisebbségre leszorítani, midőn a szerencsétlen darabont kísérlet hatása folytán a fellázadt közérzület ezt a pártot juttatta többségre.

Belátták akkor Bécsben, hogy a régi

Egyedül vagyok kicsiny szobámban s a nyitott ablak mellett bámulok a néma, hangtalan, koromsötét éjbe. Nem tudok aludni s nincs nyugta zaklatott lelkemnek.

Mindig, ha éj borul a tájra, ha elhallgat a madárkák vidám csicsergése, ha elnémul az utolsó harangszó intő szózatja is s ha eltűnnek az ablakokból a gyertyavilágosságok és csend, szent némaság lesz mindenfelé: . . . ilyenkor én fé ek, rettegek.

Remegve húzódom be szobámba, de nyugtom itt sem lehet. Mintha valami szellem lassú suhanását hallanám a siri csendességen keresztül; s az éj fekete ködében mintha kisértetet látnék felém közeledni .... Ah! hallom a rém kínos nyögését, panaszos hangját; mintha a föld alól törne elő: bocsánatért esdve.

^ Szabadulni kívánok tőle, de nem brrok, nem tudok ; s igy virrasztóm át mindennap a rémes éjszakát, mígnem az első kakaskukorékolás után meg nem könyörül rajtam a minden szenvedést megváltó jóságos álom.

Szegény Halász Julis, miért kínzói engem? — önmagad voltál oka bűnös végzetednek : gyászos óletednek. Maradj békén s nyugodj csendesen sírod mélyén : . . . én eleget sirattalak.

.... Oh, ha visszaemlékezem ! . . . . Ott voltam nála; esténkint, midőn a nyiló kikelet ki- bontá szárnyát; mennyit suttogjam neki szerelmet, örök boldogságot ott a pádon, a nagy eperfa alatt.

Ketten voltunk csak.

Én átölelve tartottam karcsú derekát s Julis lágyan simult keblemre. Fejünk fölött a lombok lassú suhogása s a körülöttünk nyiló muskátlik édes illata ; mintha tanitgatni kivántak volna igaz, olthatatlan szeretetre.

eszközök immár nem alkalmasak a nemzeti törekvések elnyomására, hanem újakat szükséges alkalmazni. Kitalálták tehát a választási törvény olyirányu módositásának eszközét, mely lehetővé tenné a nemzetiségeknek és nemzetközi szocialistáknak a magyar országgyűlésen oly nagy számban való megjelenését, hogy azok már puszta jelenlétükkel minden magyar nemzeti törekvésnek nyakát szegnék s a magyarságnak nem lenne egyéb teendője, mint védekezni nemcsak Bécs, hanem a belföldi ellenségek ellen is.

De, hogy ezt keresztülvihessék, arra szükséges olyan magyar férfiak megnyerése, kik a hazafias múlt presztízse alatt erre vagy rövidlátásból, vagy hatalmi vágyból vállalkoznak.

Rájöttek arra, hogy van a függetlenségi pártban néhány ilyen hazafias múlttal biró férfiú, kik vagy helytelenül alkalmazott szabadelvüségből, vagy állás elnyerése iránti vágyból megnyerhetek erre a szerepre. Elkezdték tehát az általános, titkos választás korlátlan keresztülvitele érdekében a miniszteri tárcákat felajánlani s több .jel arra mutat, hogy a siker némi ..kjlá- saival.

Nem tudom még egyeló're felteuni sem Justh Gyuláról, sem társairól, hogy a függetlenség elvek teljes feladása mellett, csupán azért, hogy hatalomra jussanak, ilv óriási áldozat hozatalára vállalkozná- nak s oly rövidlátók lennének, hogy a legújabb bécsi csapdában megfogatnák magukat, ámbár nem hiányoznak a jelek, melyek erre engednek következtetni.

— Julis, galambom — kezdtem én — beszéltem az édes apámmal. Megmondtam néki, pünkösdre hazafoglak vinni a mi bogárhátu házunkba. Ne félj, ott is lesz ám tulipán meg rozmaring az ablakba. Ugy-e, eljössz velem, édes szentem, egyetlen virágom ?

S ő folytatta, — mert megeskedtetém — hogy csak enyém lesz.

— Szeretlek Pista s veled megyek akár a világ végére is — igy vallt a leány és szerelmünk édes zálogául elcsattant az első csók . . .

Most már emlékszem, az égen e pillanatban tűnt le egy csillag; hatalmas ivén festé az eget, amerre útját vette. Akkor mit sem adtam rá, de most már tudom mit jelentet az.

Azután a kézfogót is megtartottuk. Most már bátran néztem az emberek szeme közé, mert magaménak vallhattam a falu legszebb leányát. Oly boldog napokat értünk azután. Az a vén fa s az a kis kert, mik néma tanúi voltak igaz örömünknek, mily sokat mesélhetnének . . . •

De talán jobb, ha hallgatnak, ha nem tudja senki, milyen is az a boldogság; legalább nem lesz olyan keserű a csalódás azoknak, akik amazt nem ismerik igazán.

Egymásnak hitt a falu. Az emberek irigykedve néztek ránk. Szegény anyám mindannyiszor sirva fakadt, ha látott bennünket:

— Hogy én ezt is megértem. Fiam, lányom, Juliskám kincsem, rubintom, szeressétek egymást, örökké, végtelen nagy szeretettel; többet nem tudott mondani, csak hangos zokogásba tört ki, sirt az örömtől.

S mégse volt része fia örömében. Talán jobb is, hogy előbb múlt ki csendesen, akkor, midőn egyetlen fiát még boldognak hitte, mint most