Tolnamegyei Közlöny, 1909 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-13 / 19. szám
XXXVII. évfolyam 19. szám Szekszárd, 1909 május 13. Függetlenségi és 48-as Kossuth-párti politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t. hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők Felelős szerkesztő ■ j Főmunkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, csütörtökön Előfizetési ár: Egész évre 12 K, V, évre 6 K, l/4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában ' Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K 74 f, 100—200 szóig 5 K 74 f, 200—300 szóig 7 K 74 f, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. • • Önkényuralom. Apponyi Albert gróf, ki bizonyára teljesen tájékozva van azon kedvezőtlen felfogásról, mely a mostani magyar válságra vonatkozólag, úgy udvari körökben, mint Luegerék táborában kétségtelenül létezik, midőn a függetlenségi pártkörben az alkotmánypárt ellen heves támadást intéztek, azon okból, hogy miért nem lépett be az alkotmánypárt a függetlenségi pártba, hogy igy egyesült erővel iparkodtak volna a 67-iki kiegyezésben biztosított jogot az önálló magyar bankra vonatkozólag érvényre emelni, Apponyi gróf ehiélázva mondotta, hogy nem lehetetlen, miszerint oda fejlődnek a dolgok, hogy ezt az elhatározó lépést az alkotmánypárt csakugyan megteszi, de nem a bankügy végett, hanem sokkal fontosabb indokokból kifolyólag. Ez a burkolt nyilatkozat helyesen csak úgy értelmezhető, miszerint nem lehetetlen, hogy Eécsben azon törik a fejüket, hogy miként lehetne a nekik kényelmetlen s a hóbortos nagy osztrák ábrándoknak útját álló magyar alkotmányt egyszerűen láb alól eltenni. Aminek természetes következménye az lenne, hogy az egész magyarság, összeolvadva, mint egy ember, teljes erővel kelne ősi kincse védelmére. Aki Magyarország történetének legutóbbi 400 év alatti eseményeit tanulmányozta, az nem fogja kétségbe vonni, hogy ilyen eshetőség nagyon is könnyen ismétlődhetik. Hiszen a mostani uralkodó család tagjai között nincsen egy se, aki meg ne kísérelte volna a magyar alkotmány félre- tételével, abszolút módon uralkodni. Még az is példátlan, ami korunkban megtörtént, hogy az uralkodó negyven egész éven keresztül tiszteletben tartotta azt a megegyezést, melyet hűséges magyar nemzetével megkoronázásakor kötött. De már Ausztria népei között mind nagyobb arányokba i terjed a vágy és akarat, hogy a. kifosztásra szánt magyar államot vissza kell fejleszteni gyarmattá, hogy igy fejlődése megakasztható s az osztrák kapzsiságnak kiszolgáltatható legyen. Sajnos a dologban csak az, hogy ez a törekvés már a legfelsőbb körökben is hóditani kezd s igy a siker iránti kilátások nem egészen reménytelenek. Vigasztaló csupán az, hogy minden ily- fajta támadás a magyar nemzetnek szívós viselkedésén s rendithetlen összetartásán hajótörést szenvedett. Bizunk benne, hogy ha Apponyi jóslása esetleg valósággá válnék, a magyarság a nem általa felidézett harcból ezúttal is győ- i zelmesen fogna kikerülni. A mostani király i kihallgatások lefolyása természetesen nem kerül a maga teljességében a nyilvánosság elé, de a jelekből egész biztosan következtethető, hogy a függetlenségi pártnak azon törvényen alapuló kívánsága, hogy az önálló magyar bank az osztrák-magyar bank szábadalmának ! lejártakor fe 1 ál 1 i tt áss ék, ez idő szerint le- | győzhetlen akadályokba ütközik s békés utón el nem érhető. Csak az a kérdés most már, hogy rendelkezik-e a függetlenségi párt olyan eszközökkel, melyek igénybevételével a kedvező döntést kierőszakolhatja. Kétségen kívül az országgyűlésen többségben levő pártnak hatalmas eszközök állnak rendelkezésére, Ilyen az ujoncjutalék s költségvetés megtagadása. Csakhogy az ilyen késhegyig menő harcnak megvannak a maga káros következményei, mert a hatalom is rendelkezik eszközökkel, melyeket alkalmazásba hozhat s az országnak békés fejlődését megakaszthatja. De a legnagyobb hátránya mégis az, hogy azoknak a táborát szaporítja, kik már nyíltan hirdetik, hogy Magyarországot nem lehet békésen kormányozni, mert ez egy nyughatatlan faj, mely elszakadásra törekszik s mindég újabb követelésekkel áll elő, melyek a kitűzött célt szolgálni hivatvák. Természetesen nincs igazuk, mert a magyar mindég csak a törvényben biztosított jogait követeli s azon túl soha sem szándékozik menni, de az ilyen ráfogás, mondhatnám rágalom még arra is alkalmas, hogy a kevésbé tájékozottak, vagy ellenséges indula- tuak hatásos fegyverként használják ellenünk. Különben nem az a szándékom, hogy azokat, kik teljesen jog szerint kívánják a bankkérdés megoldását, a harctól elriasszam. Ám menjünk bele, abból én is tehetségemhez képest, kiveszem részemet; csak legyünív- tisztában már jó előre a következményekkel s készüljünk el reá. Azonban a válság megoldását illetőleg van egy vigasztaló körülmény is* mely remélni engedi/ hogy talán a küszöbön levő nagy harcot elkerülhetjük. S ez az, hogy mindazok az államférfiak, kik a nemzet bizalmát bírják, teljes egyetértéssel azon fáradoznak, hogy egy olyan megegyezést létesítsenek, mely egyrészről az uralkodó által elfogadható, másrészről a nemzet jogos követeléseit is jó részben kielégíti. Az az, úgyszólván naponkénti tanácskozás, mely egyrészről Wekerle miniszter- elnök és Andrássy Gyula gróf, másrészről Kossuth Ferenc és Apponyi Albert gróf TÁRCA. Nincs boldogság. A szellőre bíztam a kérdésemet, Hogy a sors boldoggá tesz-e engemet ? S súgva-búgva hangzék rá a felelet: — Óh, te bohó ! S megkérdtem újra a fénylő csillagot, Hogy fejtse meg nekem végre e titkot, És a fényes csillag im igy suttogott: — Álmodozó ! S elmondtam kérdésem a sötét éjnek, Kérvén, vesse:-: véget e bús kétségnek, És a komor árnyak igy beszélőnek : — Jobb a vakság! A csillogó naphoz fordultam, hogy Tán az világosabb feleletet ád ? Es mintha hallanám tisztán e szavát: — Nincs boldogság. Brandeiszné Frey Melánie. Hajnalpir az alkonyatban. Irta: Száutlió Tiliukó. — A «Tolnamegyei Közlöny» eredeti tárcája. — A nap még mosolyogva hinti sugarait, de látszik bágyadt fényén, hogy búcsúzni készül a rózsaszínre festett tájtól, hogy aztán más vidékre pazarolja ragyogását, mint a csapodár asszony, ki minduntalan más helyen üti fel udvarát s rabul ejti, kik szeme sugaraiba bele pil lantanak. Még egy pillantás — aztán eltűnik a nap s lassanként feljön a hold ezüst koronája, a csillagok milliárdja, hogy átvegyék birodalmukat. Fénytengerben úszik minden. A park öreg platánján egy fülemüle csattogja a szerelmi dalát, hívja, csalogatja párját, mig végre édesen hangzó viszhangként megkapja a választ. Valahol a völgyben megcsendül az est- harangszó hívogató hangja, s a hívők áhitatos éneke lágy accordokban verődik vissza a kastély faláról, melynek márvány lépcsőjéről egy szürke ruhás női alak közeledik. Lassú léptekkel halad a park széles ösvényén, majd eltűnik a bokrok között; még egy-egy nehéz, a lelke mélyéről előtörő sóhaj jelzi hollétét, mit nem- I sokára halk zokogás vált fel, aztán csendes lesz I minden. Lelke elmereng a múlton, kis gyermekkorán, midőn mint boidog leányka futkosott a réteken s csokorba kötötte a letépett virágokat, mikor még gyöngéd anyai kezek egyengették útját, mikor atyja leszedte a rózsák töviseit, hogy ne szúrja meg kicsiny kezét. Aztán látja egyenként meghalni azokat, kiknek szemefénye, reménysége volt, kik most nem jöhetnek fel a sir mélyéből, hogy letörülhessék könnyeit. Látja a sok hódolót, — köztük szive bálványát — félre állani a szegényen maradt árva mellől, aztán önkénytelenül is öreg tőrjére tévednek lelki szemei, ki atyja lehetne s kihez a sors kényszeritette. Megpillantja a visszatért hódolók raját, kik szívesen lennének a jómódba jutott szép asszony lovagjai — de késő, szava le van kötve, esküjét szentnek tartja, sajgó szivvel, fájó lélekkel, de egyenes utón halad tovább . . . Szive még tele van vágygyal, lelke álmokkal, oh de azokat el kell temetnie, azokat még csirájában el kell ölnie . . . A nagy szerelmet épp a teljessége emészti fel, mondja Wilde Oszkár; de hát a nagy bánat eloszlik-e, a lélek hullámzása, a zajló tengerhez hasonló s a tomboló viharral vetekedő lelki harc elmulik-e valaha ? Felsüt-e a nap ragyogó sugára, hogy bearanyozzon egy pontot, melyhez kétségbeesett pillanatainkban, mint a sivatag utassa az oázishoz menekülhessen, vagy örökös homályban, örökös szomjúságban kell sinylődm, mig eljön a végső óra ?! . . . Hosszas merengéséből könnyű léptek zaja ébreszti fel; karcsú, nyúlánk leányka öleli át nyakát, ajkánf mosollyal, lelkében, szivében dallal, vidámsággal; ábrándosán, félig lehunyt sötét szemeiből a titkolt szerelem édes varázsával tekint barátnőjére, kinek nagy cseppek- ben peregnek alá könnyei. Lassanként az ő ajkáról is eltűnik a mosoly, arcán komolyság mutatkozik s szive teljes szeretetével igyekszik vigasztalni azt a lelket, mely lemondott a boldogságról, hogy másokat részesítsen belőle. Mondd kedves nénikém — szól a leányka
