Tolnamegyei Közlöny, 1908 (36. évfolyam, 1-53. szám)
1908-12-17 / 51. szám
XXXVI. évfolyam >51. szám V V Szekszárd, 1908 december 17. Függetlenségi és 48-as Kossuth-párti politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t hová a lap részére mindennemű hirdetések es penzküldeménvek intézendők Felelős szerkesztő Főmunkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, csütörtökön Előfizetési ár: Egész évre 12 K, 1/1 évre 6 K, X\A évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K 74 f, 100—200 szóig 5 K 74 f, 200—300 szóig 7 K 74 f, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fülé Kül- és belpolitikai helyzetünk. E^y tekintélyes angol hírlap, vezető helyen ismertetve a mi kettős monarchiánk kül- és belpolitikai helyzetét, arra a cseppet sem kedvező következtetésre jut, hogy a kettős dunai allamtömb újra Mária Terézia korszakát éli. Akkor tudvalevőleg a szépséges uralkodó kül ellenségektől szorongatva, kis gyermekével karján, jelent meg a magyar országgyűlés előtt s esdve kérte a karokat, a rendeket, hogy támogassák őt szorongatott helyzetében. A magyar nagylelkűség és hagyományos királyhűség e mondatba foglalta össze elhatározását: életünket es vérünkét felséges királyunkért! S az elhatározás nem volt üres mondás, hanem ettől kezdve harci zajtól viszhangzott Magyarország a Kárpátoktól—Adriáig s a betörő ellenség hosszas, elkeseredett küzdelem után, véres fejjel volt kénytelen visszavonulni. Az angol hírlap megjegyzése, ha kül- és belpolitikai helyzetünket vesszük figyelembe, körülbelül találónak mondható. Az örökös tartományokban a legádázabb nemzetiségi küzdelem folyik, egyrészt szlávok és németed másrészt németek és olaszok között. Prágában már, hogy az életében és vagyonában veszélyeztetett német lakosságot megvédhessék, kivételes rendszabályokat kellett életbe léptetni s a nyugalom csak akkor állt helyre, midőn a bécsi hóhér rettegett alakja jelent meg a látó határon. Most a cseh fővárosban nyugalom van ugyan, de a harc a többi osztrák nagy városokban elkeseredetten tovább folyik s az újságok naponként hirt adnak a sok bevert ablakról, véres fejről s heves dulakodásról, melyek már az állandóság minden jellegével bírnak s végeredményükben Ausztria széthullását okozhatják. Nem keyésbé vigasztalan helyzetképét mutatja a tekervényes külpolitika. Oroszország és Anglia keverik a kártyát s látszólag az európai békét, védelmezve, mindenféle aknamunkát igénybe vesznek, hogy monarchiánk helyzetét még súlyosabbá tegyék s teljesithetlen követelésekkel állnak elő. Azt hangoztatják, hogy a nemzetközi jelleggel biró berlini szerződést, mely Magyarország-Ausztriát Bosznia és Hercegovina okupálásával megbízta, csak a nagyhatalmak értekezletén lehet megváltoztatni s a foglalást csak ily módon lehet bekeblezéssé átváltoztatni. De ellene mondanak még a bekeblezésnek is s csak abba hajlandók beleegyezni, hogy a két élfpglalt tartományból külön állam alakuljon. Szóval a kákán is csomót keresnek s egész ravasz eljárásuknak az a kétségtelen oka, hogy a monarchiát minél nehezebb helyzetbe sodorják s ily módon a zavarosban halászhassanak. Hozzájárul még az Anglia telhetetlenségé- nek kétségtelen bizonyítéka, az általa táp- : Iáit s a magyar és osztrák árukra alkalmazott bojkott mozgalom. Nsár elég gazdag még a világ negyedét ural& gyapjuzsákos angol, még a keleti kereskedelmet is a maga számára kívánja kizárólagosan biztosítani s nem fél attól a veszedelemtől, hogy a saját zsírjába fog fulladni, amit tiszta szívből kíván neki az elnyomott és kizsákmányolt népek több száz milliója. Azután következik az a szinte nem épületes látvány, mely elénk tárul, ha azt a magatartást figyeljük meg, melyet a velünk szövetségben levő két nagyhatalom tanúsít. A német kancellár s az olasz külügyminiszter nagy immel-ámmal, hosszas hal- gatás után, mintegy kényszerhelyzetből kifolyólag, valami kis lanyha védelemben részesítettek ugyan bennünket, de nyilatkozatukból hiányzik az a jó indulatu melegség, melyet a sokszor össze-vissza csókolt agg uralkodó szorongatott helyzetében méltán elvárhatott volna. Szóval akár merre tekintünk, a monarchia túlnyomó része recseg-ropog minden izében, csak egy rész van, mely még elég erősnek látszik arra, hogy reá bizalommal és biztonsággal lehessen építeni s ez a sokszor elnyomott, nyelvétől, alkotmányától megfosztott, félreértett s minden téren agyonsanyargatott Magyarország. Minden körben sokszor szóbeszéd tárgyát képezte már az a körülmény, váljon helyesen cselekedtek-e ? őseink, midőn az ifjú királyné bájaitól elragadtatva, megmentették azt a birodalmat, mely nem egy Ízben a magyarságnak hálátlansággal fizetett. Hát erre a kérdésre a felelet nem könnyű, mert ha mindennemű szenvedélytől menten, csupán nemzetünk kis számát és elszigeteltségét vesszük tekintetbe s a veszedelmét mérlegeljük, mely a nagyobb népfajok általi elnyeléssel fenyeget, úgy be kell látnunk, hogy sokkal helyesebb, ha már egyátalán magunk nem lehetünk, azzal társulni, ki ha időnként kinyújtja is ellenünk karmait, még sem elég erős arra, hogy velünk elbánjon, mint olyan fajhatalom körébe kerülni, mely erre a szükséges erővel rendelkezik. Nincs kétségem benne s hiszem, hogy be is következik, miszerint az uralkodóház tagjai tudatára ébrednek a fenyegető helyzetnek s meg fognak győződni, hogy egy erős Magyarország az ő legsajátosabb érPetőfi apróságok. . I. A komédia vége. Aszódi diák korában fülig szerelmes volt Petőfi Borosába, az akkor Aszódon időzött színtársulat egyik fiatal színésznőjébe, annyira, hogy miatta szinészszé akart lenni s a társasággal menni. Az igazgató azonban csak úgy volt őt hajlandó társulatába fogadni, ha előmutatja .iskolai bizonyítványát. Elment tehát tanárához, Korenhez s bizonyítványát kérte, mert — mind mondá — nem akar tovább ott maradni és tanulni, hanem színész akar lenni. — Majd adok én neked — felelte Koren. — színészetet! S olyas valami után nézett, amivel a nadrágokat szokta v olt porolni; de a mig ez előkerült, Petőfinek már csak hült helyét találta. Petőfi azonban tudta, hogy a mi halad, el nem marad s ez oknál fogva kerülte az iskolát Koren azonnal irt az apának s arra kérte, siessen Aszódra, mert fia rossz, utón van s attól lehet tartani, hogy ha a színészek elmennek, Sándor is utánuk oldja a kereket. Az apa Koren levelére el is utazott Aszódra. Midőn Sándor meglátta, elébe sietett és meg akarta csókolni kezét; de ő visszarántotta mind a két kezét s igy szólt :- Előbb megkérdem Koren úrtól, hogy jól viseled-e magadat? — s intett neki, hogy kövesse. Petőfi lehorgasztott fővel haladt mellette, azon gondolkozva: nem volna-e jó odább állani ? De minthogy atyja szemmel tartotta, felhagyott ezzel a szándékkal és követte őt Korenhez. Koren a történteket híven elmondta az apának, aki mogorván hallgatta végig kedves Sándor fiának viselt dolgait. A fiú lakására visszatérve, az apa észrevétlenül becsukta az ajtót, azután szótlanul felnyitá útitáskáját s olyasfélét vett ki belőle, amivel a marhákat szokták terelni s kegyetlenül elverte fián a port, közbe-közbe felkiáltva': — Hát kell-e Borcsa? Kellenek-e komédiások ? Ilyeténképen megpuhitva, Sándor mindent megígért apjának, amit csak óhajtott s ezzel vége is szakadt a Borosával s az aszódi színészekkel folytatott komédiának. II, Korán megnyilatkozott önérzet. A pápai főiskolában egyik szombaton délelőtt több diákot megidéztek kávéházi mutatásért. Az idézések végén ott állt: »13-ik ügy. Petrovics Sándor«. A megidézett diákok ilyenkor a kapu alatt levő széles termésköveken ácsorogtak, amig rájuk került a sor. Télen volt s kegyetlen hideg. Ott volt Petrovics Sándor is, egy vörös galléron kopott köpenyben, amelynek jobb szárnyát bal vállára vetette s didergett a többiekkel együtt. Csizmájának sarka annyira ferde volt, hogy nem is a talpán járt, hanem az oldalán. Egyik kisebb diák, akinek neve szintén ott volt a fekete táblán, megszólította: — Petrovics ur, hogyan történhetett az, hogy bakancsa nem oldalvást, hanem fent a a fejének kellő közepén lyukadt ki ? Mire igy felelt Petrovics : — No lássa csak 1 Még a csizmám is azt mutatja, hogy én nem vagyok olyan ember, mint a többi! III. A molnármester következtetése. Általános, bevett szokás volt hajdanta, hogy a színészi osztály pályájukat változtatott református tanulókból telt ki. Még most is nagy többségben van e felekezet a művészet ezen ágánál képviselve. Legkevesebb pedig közöttük az evangélikus. Egyszer Petőfi vándorszínész korában valamely alföldi kis városon keresztül utazván, megismerkedett egy becsületes molnármesterrel, aki nagyon jó volt hozzá. Az első szónál bizalmasan megveregette a Petőfi vállát, mondván : Hát maga színész ? No annak örülök, mert — én is -kálvinista vagyok. . .
