Tolnamegyei Közlöny, 1908 (36. évfolyam, 1-53. szám)
1908-09-03 / 36. szám
36. szám t XXXYI. évfolyam Szekszárd, 1908 szeptember 3 Függetlenségi és 48-as Kossuth-párti politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utcza 6 sz, hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda, r.-t. hová a lap részire miniennemű hirdetések es pénzküldemények intézendők Felelős szerkesztő BODA VILMOS Főmunkatárs HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, csütörtökön Előfizetési ár: Egész évre 12 K, */, évre 6 K, 1/4 évre 3 K. Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K 74 f, 100—200 szóig S K 74 f, 200—300 szóig 7 K 74 f, minden további 100 sző 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fülé A végrehajtási novella. Soha annyi bosszúságnak és zaklatásnak nem volt kitéve ősi fajtából származó s épen azért adósságok között éldegélő magyar ember, mint amióta kitalálták azt a fene végrehajtási novellát. Megindult ma- gyarországon a kisperek áradata. Van keresetük az ügyvédeknek, meg dolguk a járásbíróságoknak. Akinek csak 10 forint követelése van felebarátján, nyakra-főre perli, nem törődve avval, hogy húszat vasalnak be rajta. Hja! rövid a terminus! Aki most be nem hajtja apró követeléseit, a végrehajtási törvény életbelépte után már bizony vakarhatja a füle tövét. Most, mikor oly nagy kavarodást támasztott a kétségbeesett hitelezők között az uj törvény, most látja az ember, hogy mily sok nálunk a könnyelmű hitelező s mily megszámlálhatatlanul sok a kis adós. Ha e pontnál egy kissé gondolkodni akarnánk, nem az adósok nyakába dobnánk kötelet, hanem a hitelezőkébe. Mert hasztalan beszélünk mi arról, hogy az élet ezer nélkülözhetetlen igénye bele sodorja az embert az adósságokba, nem igaz. Az életnek semmi köze a mi eladósodásunkhoz. Senki más csak az ember kergeti embertársát az adósságokba. A kis perekről irok, hát itt is a kis adósságokról beszélek, melyeknek sokféle fajtájából némely polgártársunknak az orra- hegye sem látszik ki. Úgy van a dolog, hogy mindenki nyugodtan éldegél addig a maga szerényül berendezett életének korlátái között, mig csak meg nem jelenik előtte Mefisztó, akit. magyarul ügy hívnak,. hogy hitelező s azt nem kérdi a csöndesen éldegélő embertől: nincs-e erre vagy amarra szükséged? jutányosán megcsinálom neked, majd fizetsz akkor, ha pénzed lesz. Negyedóra múlva már ismét megszaporodott a kisadó sok száma. Ez a kezdete minden eladósodásnak Hál’ Istennek ezer évet kihúztunk valahogy kis adósságok örökös hínárjai között, de mit csinálunk ezután ? Ezután nem lehet adósságcsinálással megélni! Ennek most már vége. A tatárjárás nem okozhatott annak idején nagyobb veszedelmet a hadakozó magyarok között, mint most az a kíméletlen átmeneti állapot, mely a végrehajtási novella életbeléptének idejéig úgy kelepcébe szorította a hitelezőket és adósokat egyaránt. Szomorú dolog biz ez! Óriási fekély a mi országunkon az eladósodás. S épen az volt a hibánk, hogy örökösen csak a nagy adósokat tartották számon, a kis adósokat meg növekedni engedtük észrevétlenül. Most, hogy a kormány bölcs belátásából, ha fájdalmasan is, dej mégis megszabadulunk a könnyelmű hitelezőktől és az apró, érzékeny adósságoktól, azt vesszük észre, hogy bizony nagyon üres lett már a zsebünk, legföljebb megovatolt váltókat, kiegyenlítetlen számlákat, gyűrött zálogcédulákat talál benne a végrehajtó. Adósságainkat azonban rendeznünk kell, hiába is morfondíroznánk tovább. Hogy mit csinálunk ezután ? E; kérdésre már igazán nem nehéz a felelet. Elünk nyugodtan, túlzott igények nélkül s mindenki csak addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér. Ha tovább akar nyújtózkodni, el lehet rá készülve, hogy náthát kap. Ezt célozza az uj végrehajtási törvégy, melynek életbelépte előtt nem hiába peréig országszerte a végrehajtók dobja, majd elcsöndesednek, ha már egyszer rendbe jön az adósok szénája. Levél a szerkesztőhöz. Tekintetes Szerkesztő ur ! Midőn várossá lettünk, azt hittük: lesz rend, tisztaság, személy- és vagyonbiztonság stb. Hát biz sokban csalódtunk ! A város kapitánya nemsokára hivatala elfoglalása után kihirdette, hogy koldulni, könyöradományokat szedni csak az ő engedélyével szabad, ki ellenben cselekvőn : elzárással büntettetik stb. Nos hát ott vagyunk, hol a mádi zsidó. Mert épp e percben jön be egész nesztelen, mesztelen, fáraó ivadékának két csemetéje. Nos hát ez már csakugyan »ázsiai állapot«. Egyik 10—12 éves leány elég fogyatékos ruhában, a másik 4—5 éves, szintén leány, teljesen meztelen. A szégyen pírja fut el, hogy ilyeneket látni lehet a mi aszfaltos, villamos székvárosunkban. De egész cigánykaravánok járták be a várost koldulni s ha lehet lopni. Most tehát azt kérdem : hol van a mi rendőrségünk; hol késik az éj nomájában ? Avagy talán hályog van mindannyinak a szemén ? Midőn uj egyenruhába bujtatták őket és hosszú kardot akasztottak a nyakukba, azt hittük : most már »lesz rönd!« Büszkék is ruhájukra, hát még hosszú kardjukra! Teljes önbizalommal (talán kissé elbizakcvivá) frre'itóság- teljesen lépegetnek Szekszárd aszfaltos járdáin s itt-ott tisztelegnek is, persze katonásan (?) egy ujjal érintvén fejtakarójukat. Nos hát mit kívánhat a szekszárdi lakos ennél többet ? Nem örülsz, hogy fővárosi kinézése van rendőrségünknek ? No de mégis mar legalább azt megkívánhatnánk, hogy kóbor cigányok csapatonkint és nem ritkán meztelen állapotban és más mindenféle csavargók a városban házalni, lopni ne járjanak. y TÁRCA. ____ Me ghondult mind a hét harang. Megkondult mind a két harang, Giling-galang, giling-galang 1 Újra konoul a két harang, Jaj ! de szivembe kap a hang t Az iíju édes menyasszony Panasza tör ki belőle: Apám, anyám mi a vétkem, A szivetek nem fáj értem ? ! Ha vittetek esküvőre, — Vigyetek most temetőbe! Gerjenben, 1908 jul. 20. Széky Géza. Budapesti rejtelmek. Egy könyv föltámadása. — A »Tolnamegyei Közlöny« eredeti tárcája. — Évekkel ezelőtt, a Kisfaludy-Társaság egyik fölolvasása után, vidám bohém-társaság gyűlt össze az »István főherceg« fehér asztalánál. Hires fészek volt valamikor ez a szálló; találkozóhelye a magyar főváros szellemi elitjeinek, a hol minden nevesebb Írónak volt »szobája«, vagy legalább »asztala« s ezekben a szobákban és asztalok körül osztogatták a halhatatlanságot, vagy fejezték le a zseniket, nagyon gyakran a jó konyhától és még jobb pincétől okozott elektromos hangulatban. Természetes, hogy az ily összejöveteleken majdnem mindig irodalmi és művészi problémákról volt szó ; s nem egy szerkesztő akadt, aki, mialatt az ötletes, bravúros kritikai vitákat hallgatta, szomorúan tűnődött azon, hogy miért ne.n írnak igy a redaktorai a lapba is és miért laposodnák el, mihelyt a szerkesztőségben rájuk rótt köteles robotot végzik ? . . . Persze, nem számolt azzal, hogy az élő szó szuggesz- tiv ereje és a vitára ingerelt agyvelő az invenciónak és logikának egészen más eszközeivel dolgozik, mintha bürokratikus, gépies munkára szorítják, megszabott kéretek között. Akkoriban támadt Caiman Lévynek, a hires párisi kiadónak az a kedves ötlete, hogy megszavaztatja a szajnaparti világváros legjelesebb íróit: — mely könyveket becsülnek legtöbbre s mely irók tettek rájuk legnagyobb hatást. Erről az ötletről beszélt, vitatkozott a mi társaságunk is.; föladódott a körkérdés, hogy mindeni mondja meg három legkedvesebb írója nevét s egyúttal fejtse ki az okokat is, a melyek miatt ezek az irók a legmélyebb hatással voltak rá. Egymás után kerültek sorra a világirodalom legfényesebb nevei, a régi görög és római klasszikusokon kezdve — mert hiszen nagy- képű irodalmi snobok is voltak köztünk — föl egészen a D’Annunzio és Bourget selejtes művészetéig ; s a hatás megokolása nem egyszer oly szellemes paradoxon volt, hogy zajos tetszést váltott ki az egész társaságból. Mikor rám került a sor, én ezt a három nevet mondtam: Dante, Shakespeare, Szentesi Rudolf. Általános elképpedés, — nem a Dante és Shakespeare miatt, hanem Szentesi Rudolf miatt, a kinek a nevét, úgy látszott, senki se ismeri az egész társaságban. Csak egy alacsony, filigrán emberke — egyik ma is élő koszorús költőnk — fészkelődött a helyén izgatottan és zavarában rögtön fenékig kiitta az előtte álló chartreuset. Lehet azonban, hogy csak szimulálta a zavart s a társaság általános eiképpe- dése csak kapóra jött alkalom volt neki, hogy észrevétlenül ihasson egyet. Legelőször a boldogult Salamon Ödön ocsúdott föl álmélkodásából és gyanakodva kérdezte : — Hallod-e, Gyula: nem te vagy ez a Szentesi Rudolf ? Mikor a »viharos közderültség« kissé lecsillapodott, egész komolyam fölszólított, hogy fejtsem ki hát, miért tartom elsőrendű írónak Szentesi Rudolfot s miféle munkájával tett rám
