Tolnamegyei Közlöny, 1908 (36. évfolyam, 1-53. szám)
1908-04-16 / 16. szám
TOLNAMEGVEI közlöny 7 I 190S április 16 zöldes-fehér színűek, gyorsan tisztulnak, köny- nyen kezelhetők és nem drágák.« Ebben feltétlenül igaza van, mert mint szekszárdi bortermelőnek bár nagyon nehezemre esik, de be kell ismernem ezt, hogy volt már alkalmam megizlelni olyan finom homoki borokat, amelyekről nem akartam elhinni, hogy ott termettek, ahol termettek; de viszont pedig.nekünk is vannak olyan boraink, hogy nincs ennek a mi még homokkal is bőven áldott szép Hazánknak olyan homokja, mely ilyesmit ki tudjon adni. — Tehát a . i jár, az jár. Ismerjük el, hogy vannak jó homoki borok is, 'ngedjünk, hogy akad néha—néha hegyi bor is. — Még Szekszári elismeréssel kell azonban adóznom cikkének következő részéről: »Szóval arra kell törekednünk, hogy az óriási költséget és fáradságot igénylő hegyi szőlőink jövedelmezőségét fokozzuk és főként, hogy a termésünket lehetőleg minél előbb és minél jobban értékesíthessük.« Ez az, ez a fő és semmi egyébb. Ez mindannyiunk közös érdeke, amely után törekednünk nemcsak kötelességünk, hanem további létünknek kizárólagos alapfeltétele is. Amikor továbbá a borértékesítés fejezetét a cikk írója megkezdi, egy sokat mondó, és igaz kinyilatkozást cselekszik, amikor aztmondja: »Nem használ az ügynek, ha az elkövetett hibákért rekriminálunk.« — Csakhogy nem hibák voltak ezek, haném [aljas és ocsmány bűnök, amelyekért egyik másik már megszenvedett s erős bizodalmám a jó, de boszuálló Istenben, hogy a töb >i sem fogja sorsát elkerülni. — Érti, ki érti, tudja aki tudja.! Arra a nézetére pedig, hogy boraink és borkereskedelmünk hírneve az utóbbi időkben javulni kezd, csak az a megjegyzésem, hogy az nem egyébb mint önámitás. Aki termelőink közül féligmeddig képes arra, hogy a helyzetet kellőképen meg tudja bírálni, nekem fog igazat adni, ha azt mondom, hogy akár boraink, akár borkereskedelmünk hírneve egyáltalában nem javult, hanem végtelenül rosszabbodott. Hogy pedig, mint Gonda ur cikkében azt hosszabban fejtegeti, nem szövetkezeti, hanem részvénytársasági alapon csinálnánk meg a bor értékesítést, hát erre nézve csak azt mondhatom, hogy ha Amerikában volnánk szőlőinkkel egy- gyütt es yanke-k volnánk, akkor talán mi is nyélbe tudnánk ütni egy ilyen bor-tröszt félét, de Szekszárgon ezt vagy ilyesmit megcsinálni nem lehet, nem pedig azért mert nincs ehhez való vállalkozási szellemünk, akaratunk, igyekezetünk, egymásban való bizalmunk. És elvégre is a fő-fő faktor — nekünk nincs pénzünk. — Akinek van, az sokkal biztosabb alapokra épitett alkotmányokra bízza garasait, mint egy jövendőbeli, bizonytalan sorsú bor- értékesitö részvénytársaságra! Pénzintézeteinket pedig hagyjuk egészen számításon kívül, mert azok ilyen kalandokba nem bocsájtkoznak és nem is szabad nekik saját jólfelfogott érdekűkben, ilyeneket elkövetni illetve megkisérleni. — Ez nemcsak a magam, de megyőződésem, hogy egész Szekszárd bortermelőinek nézetén alapszik, ennélfogva bizton és nyugodtan állítom, hogy ezen az alapon, bár milyen szép és jó volna is, nálunk eredményt elérni nem lehet, nem pedig azért, mert az említetteken kívül még, erre a termelők négy része még nem elég érett, a másik része pedig, épp ezért nagyon óvatos. — Lehet, hogy tévedek, meggyőződésem azonban, hogy igazam van. Ezeket óhajtottam Gonda ur czikkéről mondani. Nem akarom azonban magamat, kitenni annak, hogy bárki is — és jogosan — azt mondhassa rólam: könnyű valamit megbírálni, de nehéz megcsinálni, éppen azért megkísérlem első sorban is rámutatni azon bajokra, melyek boraink értékesítését majdnem lehetetlenné teszik, viszont pedig megvilágítani annak módját, hogy boraink ismét visszaszerezzék régi hirne- vöket és kelendőségöket. Hogy borainkat nem tudjuk megfelelően értékesíteni annak legfőbb oka az, hogy rossz a hírnevünk. — Nagyon rossz. Amint az fentebb, a borkezelésről szólván, említettem, bizony vannak kivételek is, amelyeknek egyik elenyésző csekély része nem tűd bort kezelni, a másik a nagyobb része, nem akar tisztán és becsületesen dolgozni. S ezek az utóbbiak azok, akik nekünk a legtöbbet ártanak. Hogy egyik másik termelő mi mindent csinál a borával, az egész förtelem. — Nem bánják ezek, ha az a vevő többé soha Szek- szárdra nem teszi be a lábát, ha az összeátkozza még a gyökerét is minden szekszárdi szőlőtőkének, csak egyszer is sikerüljön nekik azt a borhoz nem mindenkor értő vevőt — mert tudvalevőleg ilyenek is vannak — becsapni, megcsalni. Ismerek, nem is egy, olyan nagy borkereskedőt, aki dühében elsápad, átkozódik és káromkodik, ha Szekszárdot csak említeni hallja. • Nem akarok ezzel az utálatos dologgal tovább foglalkozni, csak még azt jegyzem meg, hogy ez az egyik bajunk, de nagy bajunk. A másik nem sokkal kisebb nyavalyánk, egyik másik kereskedőnek vagy inkább ügynöknek az élhetetlensége. — Tisztelet a kivé- télnek. — Csak az vegye maigára, aki bűnösnek tudja magát. Vagy minek nevezzem másnak, mint élhetetlennek, az olyan eljárást, hogy ha már jön is vagy akad is egyik-másiknak kereskedője, a többi meg hogy magának szerezze meg a províziót, suttyomban arra biztatja a kereskedőt, hogy ne vegyen most, hanem jöjjön később» majd ők elvezetik olyan helyekre, ahol szükibén vannak a pénznek, pincének, hordónak, ott aztán úgy vehet, ahogy akar. — Addig biztatják, mig rájuk hallgat, elutazik és nem vesz. — És hány van ilyen lelkiismeretlen szenzál, aki egymás iránt való kenyéririgységből ennél még sokkal cifrábbat is megtesz. — Az ilyesmik lehetnek az ő felfogásuk szerint, nagyon ügyes kereskedői, jobban mondva ügynöki fogások, de én, tudja Isten, igen piszkosaknak találom azokat. Egyúttal felemlítem az ügynöki díjazás körüli egeszségtelen állapotokat. Régi bevett szokáson alapszik a hektoliterenként fizetendő 50 fillér, mégis van, nem is egy termelő, aki még három koronát és még többet fizet az ügynöknek. — Hogy miért, azt úgy hiszem nem kell magyaráznom. Ezt korlátozni természetesen bajos, majdnem lehetetlen, de azt hiszem, a tisztességes termelők csak saját érdekökben cselekednének, ha 50 fillérnél, többet egyáltalában sohasem fizetnének. Még ez is sok, különösen, ha azt tekintjük, hogy a kereskedők legtöbbje semmit sem fizet az ügynöknek, holott őnekik kellene voltaképen az ügynököt fizetni, nem pedig a termelőnek. Nem kisebb baj az is, hogy mint múlt ősszel is egyes termelők olyan horribilis árt kértek boraikért, hogy azt semmiféle kereskedő meg nem adhatja. Mire való volt 60 — 70 fillérre tartani a bornak literjét, mit csináljon vele az a kereskedő ? Egyes kis tételeket el lehet, különösen magánosoknak jó magas árért adni, de ez az ár nem lehet mérvadó a kereskedőkkel szemben 1 igy nem is lehet csodálni, ha a legjobb cégek kerülnek bennünket. Sok, nagyon sok mondani valóm volna még mindezekről, de nem akarok hosszadalmas lenni s igy még csak egy körülményt akarok felemlíteni. ■ Utoljára hagytam, pedig hát első hely illeti meg hátrányaink Között, mert ez már nem bajunk, ez veszedelmünk és ha az erre hivatot- taK nem tesznek ellene, ez lesz pusztulásunk is. Azt mindenki tudja, hogy Szekszárd város területéről sokkal több bor lesz elszállítva, mint amennyi itt terem: ezt a többletet azok a vidéki borok teszik ki, amelyeket az egész környékről, sőt messze távolról is, a mi vasutállomásunkfa hordanak össze és amelyeket nemcsak a helybeli borkereskedők, hanem még vidéki termelők is itt minálunk bepincéznek. Természetes, hogy ezek az olcsó, rossz lőrék mint szekszsrdi borok lesznek eladva. Hát kérdem én most már, kell-e boraink hírnevének még egyeb megrontója is, mint ezek az Isten tudja hol termett gyalázatos levek ? Akinek csak egyszer is a nyakába akasztanak ilyenfajta bort, az megalkotja magának a véleményét borainkról és kerül bennünket, mint az ördög a keresztvizet. Sőt tovább megyek; a múlt ősszel megtörtént az, hogy egészen a tél beálltáig, pályaudvarunk rakodó helye annyira el volt lepve majdnem kizárólagosan idegen borokkal, hogy mi szekszárdiak egyáltalában képtelenek lettünk volna szállítani. Folyton folyvást az halljuk, kicsi, szűk a pályaudvarunk, vaggonhiány, kevés személyzet stb. Dehogy, minden elegendő, sőt nagyon is kényelmes lenne, ha csak magunk használnánk. És elvégre is mért ne legyen a szekszárdi vasútállomás elsősorban a szekszárdiaké ? A legszebb a dologban az, hogy háromnégy vasútállomás elkerülésével lesznek idehurcolva a borok, csakhogy megkapják föladó állomásul a Szekszárd nevet. Mi pedig helybeliek, szekszárdiak, csak nézzük a dolgoknak ekként való csendes folyását, de tenni ellene, nem teszünk soha semmit, noha mindannyian nagyon is tudatában vagyunk annak, miszerint a szekszárdi bornak hírneve csak addig volt jó, ameddig az csak szekszárdi volt. • Ezek a mi legnagyobb bajaink, ezekre kell orvosságot keresnünk és találnunk. Ennek egyedüli módja pedig a következő. Elsősorban is zárassák el Szekszárd város területe az idegen borok elől, úgy, hogy ide kereskedelmi célokra sehonnan bort behozni ne lehessen ! Ez első pillanatra nehéznek látszik, de könnyűvé válik, ha azt tekintjük, hogy ennek elérésére nem kell semmi egyéb, mint kimondani azt, — természetesen az erre illetékes fórumról — hogy aki ezt az esetleges rendeletet megszegi, a képzelhető legnagyobb pénzbüntetéssel és a bornak elkobozásával és megsemmisítésével büntettetik. Kereskedőink minden bizonnyal azt fogják erre mondani, hogy ez a kereskedelem szabadságának megsértése, de nem az, csak visszaterelése a helybeli kereskedelemnek abba a mederbe, amelybe való és amelyben annak természetes helye van. Tudom, lesz olyan is, aki ezt erőszakoskodásnak fogja tartani, de nem az, .csak önvédelem, még pedig jogos önvédelme egy nagy város polgárságának, egynéhány kereskedő kapzsisága és nem korrekt eljárásával szemben. Vagy talán korrekt eljárás az, ha máshol termett bort, mint szekszárdit hoznak forgalomba ? önvédelmünknek ez a formája pedig azért jogos, mert mig más városoknak van határjok, földjeik, mezőik, legelőik, Duna esetleg Tisza forgalmuk, iparuk, kereskedelmük s ezek mellett még bortermelésük is, addig nekünk, szekszárdiaknak, egyáltalában semmi más jövedelmi forrásunk nincs, mint egyedül csak boraink. Másodsorban pedig felette kívánatosnak tartom egy borellenörzö állomásnak felállítását Csak nem kell megijedni! Nem valami újabb zsíros hivatal — ad vocem, sinecura — felállításáról van szó, hanem egy olyan hatósági vegyészeti hivatal megteremtéséről, amelynek joga és kötelesssége minden egyes bort, mielőtt a város területét elhagyja, megvizsgálni és a termelői és kereskedői tisztesség ellen vétőket, a legszigorúbban megbüntettetni. Ennek az állomásnak költségeit pedig könnyen elő lehet teremteni, ha minden egyes megvizsgált bormennyiségnek hektoliterje után egy kis, csekély dijat kellene úgy a termelőnek, mint a kereskedőnek befizetni, llymódon oly csekélység esne egyre-egyre, hogy az egyáltalában szót sem érdemel.
