Tolnamegyei Közlöny, 1906 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-31 / 22. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1906. május 31 ünnep a Szent István szobor leleplezésénél, a vérmezőn, a várban, uton-utfélen, csak egy helyütt nem volt teljes az ünnep, csak ott s onnan hiányzott a tökéletes öröm, hol a nemzet épített házat magának: az országházban. Ez a fenségben, díszben tündöklő épület komoly érzülettel nézett át Budára, a királyi várba, amikor a felséges ur az országgyűlést megnyitotta, s nem tudta, hogy könnyezzék-e örömében, vagy sirjon-e bánatában, hogy mig egyrészről nem volt méltó arra, hogy a királyt fogadja és láthassa, másrészről, ha már erre nem is volt érdemes — nem gyönyörködhetett a királyi palotán még egy uj korszakot jelző ünnep alkalmából sem a nemzeti lobogó lengésében. Örvendni csak a «nagy minisztérium» tetterejében tudhatott, szomorkodni azonban azon amit külsőleg látott, bőven volt oka! Azt mondják: a külsőre nem kell adni semmit, külsőségeken nyargalni nem eszes dolog. Talán igazuk van. De ott hol egy országról van szó, olyan országról, mely nyelve, nemzeti viselete, háromszinü szent lobogója által oly sokszor tért hódított magának, egészben ez meg nem állhat. A nemzet büszkén tekint trikolorjára, dicsőséggel nézi szent István koronáját s megkívánja, hogy mindkettőt mindenkor, de legkivált minden ünnepélyes alkalommal láthassa. Egyikért sem kellett sohasem restelkednie, dicsőséges múltja, ezer éves fennállása meg éppen amellett szól, hogy magyarnak kell lennünk belsőleg, külsőleg egyaránt, hogy legszentebb ereklyéinknek, békében és háborúban büszkeségünknek ünnepélyes alkalmakkor nem szabad hiányozniok seholsem. S ha az ősz király, a legelső magyarember átjött volna a nemzet lakásába, mint apa a családjához, — ennek a családnak, a magyar nemzetnek öröme, boldogsága kimondhatatlan lett volna. Vagy ha már a családnak kellett a királyi lakásba mennie, nem lett volna-e hatványozottabb a trónbeszéd feletti megelégedés akkor, ha az szent lobogónk alatt hangzott | volna el, ha nemcsak a feketete-sárga zászló eltűnését, de a háromszinü lobogó győzelmét, mely elvégre kell, hogy a magyar királyi palotán egyedüli ur legyen — láttuk volna ?! A trónbeszéd nemzeti győzelmet mit sem adott, fegyverszünet az egész, de van benne nem egy ígéret, mely jövőben győzelmet hoz. Az azokban foglaltaknak nagynevű kormányunk eleget fog tenni. És letűnik a sötét múltakban szereplő darabantok reménycsillaga örökre. A törvényhatóságok, a kúriai biráskodás s mi egymás, megacélozzák a nemzet szivét, lelkű- letét s jövőben nemcsak számit ezekre a nemzet szent küzdelmében, hanem ezek fognak appellálni a nemzetre. Mert az erő és igazság megszemélyesítői ezek s csak fel kell venni akkor majd az «erő és igazság» felhívására a harcot, az ő lobogójuk alatt győzelmünk biztos. Ha majd győztünk, — vagy ne mondjuk győztünk, csak — ha majd elértük azt az időt, mikor a magyar nemzeti nyelv diadalmaskodik a hadseregben és mindenütt széles e hazában, ha majd eljutottunk odáig, hogy nálunk a kétfejű sas és az átkos feketesárga lobogó helyett a magyar szent korona és a háromszinü lobogó tündöklik mindenütt, ha majd az ipar és kereskedelem teljesében magyar lesz és meg lesz az önálló vámterület, ha majd mezőgazdaságunk mindenütt tért és dicsőséget, boldogságot és megelégedést szerez, akkor jöjjön el hozzánk újra a király és lássa hatalomban, dicsőségben és boldog megelégedésben magyar nemzetét s tudja meg, hogy ez a nemzet büszke a külsőségekre : nyelvére, zászlajára, koronájára s mindenre a mi magyar. Akkor — talán megérjük — a király mindenben egyet ért nemzetével, boldogságában, örömében osztozik vele és nem kétlem, hogy akkor már nem hiányzik majd nemzeti lobogónk a királyi palotáról sem s a magyar képviselőház ott hallja meg a trónbeszédet, hol azt most is szerette volna: az országházában. S akkor nem oly ritkán és nem oly rövid ideig lesz köztünk a király! . . . Budapest, 1906. május 24. Vastagh Ferenc. A szekszárdi Tulipánkert. A lelkes magyar hölgyek az ország szivéből kiindulva megindították a tulipán mozgalmat, melynek nemes és hazafias célja visszhangra talált városunk előkelő hölgyeinek szivében is, akiknek élén Döry Pál alispán neje, született Dőry Gabriella úrnő áll. A szekszárdi Tulipánkert hölgybizottsága múlt vasárnap d. u. 4 órakor nagygyűlést tartott a vármegyeház nagytermében, melyen városunk minden társadalmi osztálya szép számban volt képviselve, különösen impozáns számban jelentek meg a magyar nők. A nagygyűlést Döry Pál alispán nyitotta meg a tőle már megszokott hazafias beszéddel, melyben utalt a sötét abszolutizmusra, a midőn vészes fellegek boritották hazánk egét. Ekkor indult meg a most már hatalmas nemzeti üggyé fejlődött tulipán mozgalom. Bár elvonultak a bo- rongós fellegek, de azért táplálni, fejleszteni és terjeszteni kell ezt az üdvös mozgalmat,, mert ez nemzeti szempontból indokolt és hazafias is. Nagyon természetes — úgymond — hogy a tulipánkertészeknek felszólítására hazafias készséggel engedte át a vármegye közgyűlési nagytermét értekezletük megtartására. Mivel az orsz. tulipán-szövetségtől azon értesités érkezett, hogy az alapszabályokat a központban még nem készítették el, most tehát a megalakulás nem történhetik meg, hanem e helyett a gyűlés mai tárgya csupán a tulipánkert céljának ismertetése és Szekszárd közönségének állásfoglalása lesz a hatalmas nemzeti ügy mellett. Ezután lelkes éljenzés között a gyűlést megnyitottnak nyilvánítja és felkéri dr. Steiner Lajos szekszárdi ügyvédet, a Kaszinó népszerű elnökét, hogy tartsa meg a tulipán-mozgalom céljáról és jelentőségéről felolvasását. A közönség nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta meg dr. Steiner Lajos nagyszabású felolvasását és többször éljenzésben és tapsban adott elismerésének és tetszésének kifejezést. A felolvasónak igen sokan melegen gratuláltak, akinek szívességéből lapunk tárca rovatában közöljük szép értekezését. Döry Pál alispán a fel-felhangzó éljenzések lecsillapultával a legnagyobb elismeréssel szólt dr. Steiner felolvasásáról, mely mindenkire kellemes hatást tett. Hangsúlyozza, hogy a tulipánmozgalom célja hazánk gazdasági önállóságának és függetlenségének kivívása. Idézi gr. Széchenyi István mondását, hogy csak azon ország lehet szabad, melynek népe gazdag. A statisztikai adatok szerint milliók mennek ki Magyarországból külföldi cikkekért. Honfiúi és honleányi kötelességünk, hogy lehetőleg pártoljuk a magyar ipart s amit itthon megszerezhetünk, azért ne menjünk Ausztriába. Támogassuk a magyar iparost, hogy iparosaink ne legyenek kénytelenek megélhetés végett kapálni menni. Aki a nemzeti célt akarja szolgálni, az viselje a tulipánjelvényt, mert ez a hazafiság jelvénye. Beszélt azután arról, hogy a tulipán-kultusznak első célja volt nagy nemzeti alapot teremteni és ebből fizetni azokat az alkotmány- tisztelő és védő vármegyei tisztviselőket, akiket az abszolutizmus sötét lovagjai állásuktól megfosztottak. Ez azonban most már megszűnt. De van más ezer és ezer nemzeti cél, amelyeket támogatnunk kell. Ilyenek az uj gyárak s csak azt juttatnánk igy feldolgozva a külföldnek, ami itthon felesleges ? És igy tovább mindennel — a mivel a magyarok Istene ezt a földet megáldotta ? De igen : lehet. Csak az kell hozzá, hogy a magyar társadalom fogjon össze s létesítse a szükséges eszközöket. Pedig ezt létesítheti, ha biztosítja az itthonkészült cikkek vásárlását, fogvasztását, mert igy lesz vállalkozó, aki a nyersterményeket feldolgoztatja, a kívánt tárgyakat előállítja. Csak egy akadály lehet még s ez az, váljon bir-e a magyar nemzet az ő fiaiban elegendő ügyes és képességgel ellátott egyéneket, kik a szükséges tárgyakat jól és ízlésesen előállítani tudják ? Hála Isten! nemcsak az ipar és kereskedelem, de a művészet is eléggé előrehaladott nálunk. Az iparművészet pedig egyenesen a fejlettek közé tartozik. Ha tehát van nyerstermék, mely e hazában a jobb értékesítés céljából feldolgozásra vár, ha van ember, ki annak feldolgozásában járatos, ha van vállalkozó, aki a feldolgozáshoz szükséges szerszámot adja s a tőkét befekteti, akkor már igazán nem lehet nemzetgazdaságunk jelen állapotában más hiánya a nemzet gyarapodásának, mint csak az, hogy nincs, aki az igy előállítandó árut vegye, fogyassza. S ha körültekintünk: el kell ismernünk, hogy ez a hiány tényleg fennforog. Nekünk jobban tetszik az, ami külföldi. Angol kelmét, osztrák szövetet vásárlunk ruhának, lyoni selymet s párisi divatu ruhát vesznek hölgyeink, osztrák carton szövetet viselnek földmives asszonyaink . . . De minek folytassam ? — így van. Rég fájt ez sok hazánkfiának: — szóval, tollal küzdött sok kiváló emberünk a hazai áruk és gyártmányok használása s fogyasztása érdekében alig a legcsekélyebb eredménynyel. S ime: pár hóval ezelőtt, midőn a hatalom birtokába alkotmányellenesen jutott és épp ezért törvényeink ellenére kormányzó férfiak nemcsak hazánk és nemzetünk alkotmányos szabad • ságát tették kérdésessé, hanem nemzetgazdaságilag is ki akarták szolgáltatni időtlen — időre egy közösbirodalmi agyrém érdekében hazánk és nemzetünk jövőjét, akkor, mégpedig 1906 március 15-én, Budapesten egy igen előkelő hölgytársaságban beszédtárgyává tetetvén a „nemzeti föllendülés“ — felvettetett a kérdés, hogy nem volna-e megvalósítható az a cél miszerint a nemzeti eszme mindentéren érvényesülvén, minden szükségletünk magyar termelőtől, magyar iparostól, magyar gyárostól és magyar eredetű cikkekből szereztessék be ? És az előkelő hölgybizottság tagjai, a magyar főnemesi hölgyek díszei, virágai, lelkesedéssel feleltek „igennel“ a kérdésre. És lelkesedésük hevében ráemlékeztek arra is, hogy vájjon: „Ugyanez a lélek tölt-e el mindenkit az országban ?“ E kérdés tárgyalása közben született meg az a gondolat, hogy jólenne „külső jelét viselni a nemzeti érzés lelkesebb voltának, hogy a hazaszeretetben testvérek utcán, a templomban, a szalonban, a színházban, mindenütt egymásra ismerhessenek s legalább egy tekintettel üdvözölhessék egymást.“ Salam TcaMret IljjlAfjilácí • l'.íllA üld 1906 Üzlete mellett lévő trieszti Generali UÖIIIl CS f (Ilii? julius l-én 2-rrS S0J1 * Szédienyi-Htea 648. Mm alá, a volt Pécsj-Iéle házba helyeztetik ál.
