Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-11-02 / 44. szám
2. 190b. november 1. határozatokat semmisiti meg, melyek az indítvány értelmében hozattak; tehát már akkor a bizottság többsége az alkotmány- ellenes kormány utasítása szerint járt el. El lehetünk tehát készülve, hogy a mi vármegyénk nem lesz azok között a törvény- hatóságok között, melyek az alkotmány védelmében s a törvényen alapuló nemzeti jogok kivívásában erelyesen közreműködnek. Természetesen igy azután nem kell attól tartani, hogy a kormány valamelyik vármegyei tisztviselőt felfüggeszti vagy az állami segélyösszeget nem íolyositja. Minden szép simán folyik, ha pedig ez igy lesz, ki törődnék az ezeréves magyar alkotmánynyal ? b. Zichy Gyula gróf pécsi püspök. Szeptember 1-én múlt két éve annak, hogy a pécsi egyházmegye elvesztette láng- lelkü főpásztorát: Hetyei Sámuelt. Két hosszú esztendő alatt fekete gyászfátyol borította a pécsi székesegyház szentélyében levő püspöki trónt. A gyászfáiyol most lehull. — Az árvaságra jutott egyházmegye híveinek buzgó imái végre a pásztorok pásztoránál meghallgatásra találtak s az ég Ura Zichy Gyula gróf’ pápai kamarás személyében uj főpásztorral ajándékozta meg Szent Mór örökségét, a pécsi egyházmegyét. Úgy Pécs ősi városa, mint az egész pécsi egyházmegye leírhatatlan örömmel értesült az uj apostol-utód kineveztetéséről s imádkozva áldja azt az órát, melyben az apostoli király e kiváló apostoli lelkületű egyházi férfiút a pécsi püspöki székre kinevezte. Az uj pécsi püspök életrajzi adatai a következők: Zichy Gyula gróf született Fehérmegye Nagyláng nevű községében 1871 november 7-én. Iskoláit eleinte a karlsburgi Jézustársasági atyák, majd később a székesfehérvári cisterciták gimnáziumában végezte. Már mint kis gimnázista számos jelét adta mély vallásosságának s a papi pályára érzett hivatottságának. Egyik volt iskolatársa mondotta, hogy még mint 8. osztályú gimnázista is naponkint eljárt a székesfehérvári Ferenc-rendiek templomába — minisz- trálni. Ugyancsak e volt iskolatársa mintegy irigykedve mondotta előttem: «Boldog pécsi egyházmegye, mely Zichy Gyula grófot nyerte az isteni Gondviseléstől főpásztorul !> 1891-ben az érettségi vizsgálat után elöljárói a tiroli Innsbrukba küldötték, ahol a Jézus-társasági atyák papnevelő-intézetében a bölcsészet- és hittudományok hallgatója volt 5 é\en át. Páratlan szivjóságával és szeretetreméltóságával társait valósággal magához láncolta, mely szeretetköteléket az élet küzdőterén sem engedte soha megszakadni. 1895 Julius 15-én vette fel az egyházi rend szentségét és primiciáját Nagy-Lángon, szülőfalujában tartotta Kármelhegyi Boldog- asszony ünnepén. A főegyházmegyei hatóság Buda-Keszibe küldötte káplánnak. Rövid segédlelkészi működés után XIII. Leó pápa kamarássá nevezte ki. Az 19 H. évtől fogva pedig állandóan XIII. Leó pápa környezetében volt mint valóságos pápai kamarás. Ezen uj kitüntető hivatásában XIII. Leó pápa legmeghittebb udvari papja és legbizalmasabb embere lön. Az 1902. évben végre apáti méltóságra emeltetett s e méltóságnak pécsi püspökké történt kineveztetése csak méltó folytatása volt. Hogy kit nyert a pécsi egyházmegye Gróf Zichy Gyula pápai kamarásban, az uj pécsi püspökben, rövid, de bőtartalmu pár szóba foglalhatom: Magas rangú főurat, de alázatos szivü főpapot; vagyonos grófi család sarját, de ritka áldozatkészségü, bőkezű főpásztort: édes hazájától évekig hivatásszerüleg távol élő, de honszerelemtől lángoló s honfiúi erényekben gazdag apostolt. Állításaim igazolására legyen szabad e lap hasábjain a római napokra visszaemlékeznem. Az 1902. évben március 24-én országos ifjúsági zarándoklat indult Budapestről az örök városba, hogy XIII. Leó 25 éves pápai jubileuma alkalmából bemutassa hódolatát. E zarándoklatban csekélységem és Valló Albert főgimn. tanár vezetése alatt 9 szekszárdi középiskolai tanuló is részt vett. Öt teljes napot töltöttünk az örök város TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 44. sz. nagy emlékeket hirdető falai között. E felejthetetlen öt nap alatt naponta többször volt szerencsénk Zichy Gyula gróf pápai kamarást körünkben üdvözölhetni. Leereszkedő, nyájas modorával, folyton derűs, mosolygó tekintetével csakhamar meg- hóditá a lelkes ifjúság szivét. Nem látott az ifjúság Zichy Gyula grófban méltóságos urat, csak szerető jóbarátot. Nem hallottam mást az ifjúság ajkairól szüntelen, csak ezt: «Mily aranyos ember a xMéltóságos ur!» Ami Zichy Gyula gróf honszerelmét illeti, arról fényes tanúságot tesznek Rómában töltött évei, melyekben egész leikével iparkodott az Egyház főpásztorának jóságos atyai szivébe szegény hazánkat beajánlani. Hogy ez sikerült Zichy Gyula grófnak, azt a legfényesebben igazolta az a pápai audencia, melyben boldog részünk volt hus- vét hétfőn déli 12 órakor. Alig fejezte be ugyanis XIII. Leó pápa latin nyelven a magyar tanulóifjúsághoz intézett, lelkes üdvözlő szavait, nyomban édes hazai nyelvünkön tolmácsolta előttünk azokat Zichy Gyula gróf, Az üdvözlő beszédet követő harsány éljenzés után játszódott le egy — mondhatnám : történelmi nevezetességű jelenet. XIII. Leó pápa Zichy Gyula gróf által felszólított ugyanis bennünket, hogy a magyar « Himnuszt» é n ekeljük. Leírni nem tudom, csak látni és hallani kellett volna azt a 400 diák ajkáról felhangzó és szivéből kitörő énekbe öntött honfiúi lelkesedést és felbuzdulást. A sixtini kápolna ősrégi falai mintegy megelevenedve visszhangozták: «Isten áldd meg a magyart!» Nem mondok nagyot, ha azt állítom,, hogy a sixtini kápolnában volt a magyar «himnusz» keresztelő ünnepe, felavató ünnepe. Azóta visszhangra kél az egykoron félreértett Himnusz Magyarország minden templomaiban. E hymnusz éneklésére való felhívást bizonyára Zichy Gyula gróf honfiúi lelke sugalmazta XIII Leó pápának. Az ifjúság alig várta az alkalmat, hogy Zichy Gyula gróf hazafias lelkületének hálás szívvel adózzék. A várva várt pillanat megérkezett. Husvét hétfőn éppen vacsoránál ültünk a «Sancta Martha» intézet nagy ebédlőjében,, midőn váratlanul belép Zichy Gyula gróf. szentelt csendben a néma beszédet: «A síron túl is van élet; a ki meghalt egykor még feléled.» Elmélkedjünk ! A temetőbe, hova ma a kegyelet vonzott ki bennünket, valami idegfagyasztó néma csend honol. A bágyadt napsugár melancholikusan csókolgatja a sírokra hullott száraz faleveleket, aztán megtörik ereje és utolsó búcsú pillantásával sírjába tér. A fák lombtalan ágain, a sírokat befedő száraz haraszt felett kísértetiesen surran tova az őszi szél, mintegy hirdetve a végenyészetet . . . Elmélkedjünk ! Az egyenlőség birodalma: a sirkert. Ez a birodalom nagy ünnepet ül minden év novemberének második napján. A moh-lepte, száraz harasztos sírok között mozgalmas élet keletkezik ; férj, feleség, szülő és gyermek zarándokol ki ezen a napon az örök nyugalom országába. Apró mécsek világítják a sötét birodalmat, s a virágok ezrei teszik illatossá a máskor úgy elkerült sirkertet. Az emberben mint eszes lényben öszpon- tosult érzelem és érzékiesség siet a kegyelet helyére, hogy lerója az emlékezet adóját. Ünnepnap ez, melynek alkonyán ismételve felébred az élők és holtak között amaz érzelmi közösség, melynek csiráit az idő mostohasága, a feledés, az életküzdelem elnémítani képes ugyan, de megfojtani soha. Bánatos könyek hullanak ma a feldíszített sírok felett, mindmegannyi tanujelei annak, hogy az elfásult, önző halandó, a földi érdek rabja még sem oly rossz, mint a milyennek cselekedetei mutatják a világ szemében ; hogy él benne egy szellem egy tulvilági szikra, mely mennél jobban világit, annál közelebb viszi a halandót a halhatatlansághoz. A halottak emléke örök talizmánként élni fog sziveinkben s a megmér- hetlen örökkévalóság tömkelegeben, az idő ki- számithatlan hosszúságában, mint a kegyelet Sirusa fog világítani az utolsó napig. Az emlékezet nyitott könyvében lapozgatunk ma; a régi időről, a múltak emlékeiről gondolkozunk, de mindegyik lapon csak ezeket találjuk; csalódás, szenvedés, enyészet! Hányán és hányán küzdöttek biztató édes reményekkel el- : telve az élet vészes tengerén a bizonytalan létért, melyről Bossuet, a jeles iró igy szól: «Az emberélet úthoz hasonlít, melynek végén feneketlen mélység tátong. Erről már ugyan első lépésünkben értesítve vagyunk: de a törvény ki van mondva, s mi kémytelenittetünk folyvást haladni. Örömest visszatérnénk, de nem lehet, mennünk kell. Egy lerázhatlan súly, egy legyőzhetlen erő vonz minket, s kényszerit a meredek felé haladni ...» Ez az, aminek az emlékét ünnepeljük ma. A halál országának — kisirt szemek fájó könyei- vel megöntözött gyászos terén áldozunk — körülöttünk koszorúk, virágok diszlenek; öregek és ifjak ajkairól száll a fohász, szegények és gazdagok járnak a sirhalmok között. Elmélkedjünk . . .! * A nap már lenyugodott. Hűvös este van ; a holdvilág néha-néha előbukkan a szürke felhőfoszlányok mögül, s hideg mosollyal, szürke sugarával beezüstözi a lenge ködbe burkolt sir- halmokat, melyekben egymáshoz közel pihennek azok a szivek, melyek csak nemrég is még oly hévvel dobogtak. Imádkozzunk kedveseinkért! Ők már elköltöztek, de nem hagytak el bennünket, csak megelőztek, a hová mi is követni fogjuk őket,, mert éljövend a földi világ vége, a mikor a Föld | meghal, a többi botygó is elmúl egyik a másik után; a nap kialszik s a csillagok lehullanak, s az elmúlás végpercében előáll a csontváz szörnyeteg és kaszája nyelét ketté törve kiáltja: Nihil! _____ Halottak napján. Irta: Vértes József dr. A halottak napja a kegyeletes megemlékezés napja. Evről-évre kizarándokolunk a temetőbe, hogy lerójjuk kegyeletünket elhuntjaink sírjánál. Kedveseink elhaltak, de az irántok való szeretet, az emlékezet nem mosódik el sose lelkűnkben. A halottak napja a szomorú emlékezés napja. Látjuk, hogy mily gyarló emberi voltunk, de látjuk azt is, hogy mily hatalmas az isteni kéz, mely az embert teremté. «A szobrok a domború hant elején.» Mindannyi betűi egy isteni lapnak. Nagy gondolatit mikor olvasom én ! A sírba, a sírból az éjbe ragadnak. Petőfit áthatja az isteni szikra, mikor a.domború han
