Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1905-09-28 / 39. szám

XXXIII. évfolyam

39. szám.

Szekszárd, 11)05. szeptember 28.

függetlenségi és 48-as Kossuth-párti politikai hetilap.

Megjelen: hetenként egyszer, csütörtökön.

Szerkesztőség:

Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők.

Kiadóhivatal: Telefon: 11.

Molnár Mór könyvnyomdája, hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők.

Felelős szerkesztő: Főmunkatárs:

BODA VILMOS. HORVÁTH IGNÁCZ.

Laptulajdonos:

GRÜNWALD LAJOS.

Előfizetési ár: Egész évre 12 korona, 'j2 évre 6 kor., 1ji évre 3 kor. Számonként 24 fillér e lapnyomdájában.

Hivatalos hirdetések: 10 ) szóig 3 korona 74 fillér 100—200 szóig 5 kor. 74 fill. 200 — 300 szóig 7 kor 74 fillér, minden további 100 szó 2 koronával több Nyilttérben 3 hasábos petitsor 30 fillér.

. Olvasóinkhoz.

1905. évi október 1-én uj előfizetést nyitunk a „Tolnamegyei Közlöny“-re, mely a megye legrégibb lapja,

Felkérjük tisztelettel azon előfizetőinket, a kiknek előfizetése lejár, bogy azt mielőbb megújítani szíveskedjenek.

Előfizetési díjak:

Egész évre 12 kor. Fél évre 6 kor.

Negyed évre 3 korona.

Lapunkat a t. megyei tanítóknak és tanítónőknek fél árért vagyunk hajlandók megküldeni, mivel a ,,Tolnamegyei Közlönyu a „Tolnamegyei Általános Tanitó-egyesület“-nek hivatalos közlönye.

Ä „Tolnamegyei Közlöny“-t, mely XXXIII. évfolyamának IY-ik negyedébe lép, vármegyénk hazafias közönségének jóakaratú figyelmébe ajánljuk.

Hazafias tisztelettel:

A „Tolnamegyei Közlöny“

szerkesztősége és kiadóhivatala.

Régi történet.

Egy rég', szakadozott könyv jutott egyszer kezeimhez. Címlapja hiányzott, utolsó lapjai is elrongyolódtak. Nem lehetett megállapítani, hogy történeti följegyzésekkel van-e az embernek dolga, vagy valami ékes irályu, költői szárnyalatu lélek tette papírra

és nyomatta ki elmeszüleményeit. Egy ősi szabadságáért harcoló nemzet évszázados küzdelmei voltak benne megörökítve regénybe illő szinpompával. Részletesen el volt mondva, hogy miként kerekedett fel egy harcias szellemű nép messze Keleten, hogy magának uj hazát keressen. Miként jutott véres harcok után a Duna völgyébe s minő bölcseséggel, de egyszersmind nagy szabadságszeretettel alkotta meg intézményeit, hogy a modern állami élet alapjait lerakja. Részletesen el volt a könyvben mondva, hogy a körülötte lakozó idegen népek ellenséges magatartása folytán minő véres harcokat volt kénytelen küzdeni s mint logyott erőben és számban, olyannyira, hogy kénytelen volt egy szomszédos nép segítségét igénybe venni, hogy fenttnaradá- sát biztosíthassa. Ezzel a szomszédos néppel azután állandó összeköttetésbe lépett, de a felszabadulásban seg dkezett barátból csakhamar ádáz ellenség lett, mely minden erejével arra tört, hogy a szerzett uj hazában ő legyen az ur s a foglaló népnek ősi intézményeit, szokásait, nyelvét, szabadságát megsemmisíthesse.

Nem akarok a könyv részleteinek bővebb ismertetésébe bocsájtkozni, csak még felemlítem, hogy a századokon keresztül folytatott küzdelem végre is egy becsületes, a foglaló nép szabadságát, állami önnálló- ságát némileg biztositó kiegyezéssel nyert befejezést, melyről az egyezkedő felek azt hitték, hogy hosszabb időn keresztül, mindkét részről híven megtartva, a békés együtt- maradás és működés biztosításául fog szolgálni.

Hitte az egyik léi, de a másik, ki az egyezség megkötésére csak szorult helyzete és viszonyai áltál lett kényszerítve, amint a foglaló nép segítségével sorsa kissé jobbra fordult, elkezdette ravasz, áltiok módon az egyezséget alapjaiból kiforgatni s korábbi terveihez híven, hozzálátott a nemzeti külön lét alapjainak megrongálásához. A foglaló nép jó ideig nyugodtan tűrte az alattomos munkát, de a midőn látta, hogy az akna már soha fel nem adott nemzeti létét fenyegeti, összeállt s újra megkezdette több százados harcát az állami különállóságát biztositó egyezség becsületes végrehajtása érdekében. Egy szemernyivel sem követelt többet, mint a mennyihez a szentesített törvény alapján, joga volt.

S a harc ezen stádiumában következett be az a részlet, mellyel ezúttal foglalkozni kívánunk.

A támadó népnek volt egy sok sorscsapástól meglátogatott uralkodója, kiről mindenki tisztelettel emlékezett meg, mert hosszú életpályáján kiváló egyéni tulajdonairól sok ízben tanúságot tett. De volt, ő is ember lévén, egy gyöngesége és egy tévhite. — A tévhit a jogara alatt álló népek összeolvasztásában nyert kifejezést, melytől megválni soha nem tudott s a gyöngeség abban állott, hogy minden kormányzati ügyet maga végzett s a magas állásában megszokva az akarata előtt való feltétlen meghajlást, még a jogos követelések hangoztatása is boszuságra ingerelte.

Hát még midőn a küzdő félnek elég ereje látszott lenni, hogy őt akaratának megváltoztatására kényszerítse. Ez már unTÁRCA

_____

Ga

zdagság.

Hogyha kevélykedö gazdagokat látok :

En még kevélyebhen nézek le reájok.

— Mit ér, ha szegények, szívben, szeretetben,

S büszke vagyok rá, hogy koldusnak születtem !

De ha koldust látok árván, elhagyottam : Lehajtom fejemet megalázkodottan ;

Meg er ed könnyűje mind a két szememnek,

S a gazdagok sorsát akkor irigylem meg.

Szabolcsba Mihály.

Asszony a testamentomban.

Irta: Verner Jenő.

Az este az a hiob hir terjedt el a városban, hogy Füleki Tar Domokos huszárezredes, a társaság nobilis tagja meghalt A hirt mindenfelé megható részvéttel beszélték az emberek, mert a huszárezredest mindenütt jó szivéről, humánusságáról és nagy intelligenciájáról is- y^rték.

Találkoztam aztán Solt Palival, a főhadnaggyal, a ki bejáratos volt a háznál, az meg a szokottnál vigabb volt.

— Igaz hát, hogy a vasember meghalt?

— Dehogy is igaz. Készül, de nem tudom mire megy vele. Előbb megakar gyógyulni, aztán azt kívánja, hogy én vágjam agyon. Már a lovassági laktanyánál is intézkedett. Bandázs nélkül, a végkimerülésig fog menni a párbaj.

— De a lapok már hozzák a halálozási hirt. Az egyikben már ki is van szedve az el- parentálás.

— Még hasznát veheti. Mert meglehet, hogy Domokos ezredes csakugyan meghal.

— A párbajban ?

— Lehet, hogy abban !

— Hát amúgy is meghalhat.

— Sőt az a valószínűbb !

— Nem értem.

— Furcsa.

— Az.

— Bővebb magyarázatokat nem kaphatok.

—- Ilyen szárazon az nem megy. Gyere

be egy teára, vagy kettőre, öt-husz pezsgőre.

Es én bemegyek a snájdig katonával a mulatóba, mert jól tudom, hogy a magyar ember bor mellett tudja magát legjobban kibeszélni.

Leültünk. A főhadnagy rendelt. Meglepett az a szörnyű rendelvény, noha én már jól ismerem a bélelt tárcáját. Mindig kivakkan onnan egy pár százas, die ma meg túlságosan kiduz- zasztotta az a sok kékhasu bankó. Utóbb any- nyi italt rendelt, fiogy a megyei vicinális lokomotivja szuszogott volna alatta.

*

— Tehát az ezredes még él ?

— Tehát ,él ?

/

/

\ /

— Ne kívánd drága vitézem, hogy harapófogóval húzzam belőled a szót, igyál és beszélj ! Érdekel a dolog.

Felhajtott aztán két teát egymásután és a milyen teli tüdővel csak tudta fújni a füstöt, úgy szívta cigarettáját.

— Jól van no ! Kezdjük. Füleki Tar Domokos ezredes meglehetős krudélis ember. Nem respektál az se zsentrit, se pénzt, se főhadnagyot. De a mellett volt gondja rá, hogy olyan aranyszőke asszonyt vegyen feleségül, aki elveszi az ember eszét. Lehet, hogy az enyi- met is.

— Ismered az asszonyt, ugy-e ?

— Oh igen. Remek egy asszony,- az igaz. Fiatal is.

— Persz-persze, elég fiatal. Aztán micsoda asszony !

Sóhajtott rá egy nagyot, újra leöntött két teát.

— Micsoda asszony! Olyan karja van, mint a bársony. Az ibolya szeme pedig a szivemig hat. Ha én is tudnám a verseket ontani, mint a gimnazista, szorgalmasabb munkatársa dehogy is volna a helyi «Hirkürt»-nek.

— Oh meghatóbb a te tiszti bojtot, pajti.

A gimnázistának a szekundái minden illúziót elrontanak, mig a te bogár szemed, a bajuszod is imponál. Az aranyzsinoros mentédről meg szó se essék.

— Üm. Ne dicsérd fel iRen laikus észrevételekkel a huszártisztet, mert amúgy se érte-