Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-07-13 / 28. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 28. sz. meggyöngitésére vállalkoznának, a mit mi feltételezni sem akarunk, ennek is meg lesznek a maga következményjei, melyek ki fognak hatni sorsuk jövő alakulására. Lehet, hogy ilyen vállalkozásnak anyagi előnyői lesznek, de lesz egy nagy erkölcsi hátránya is. A ki most a nemzet élet-halál harcában az ellenfélhez pártol, az lehet kitüntetett, ranggal bíró, jól javadalmazott idegei^ e hazában, de tiszteletben, szeretetben, köz- becsülésben részesülő magyar hazafi nem lesz belőle soha. Szekszárd város rendezett tanácsa kérdéséhez. Reméljük a legjobbat. Bizony nagy kár,' hogy Szekszárd város közönsége csak most jutott oda, hogy belássa, hogy városunk fejlettsége, előhaladottságához képest a községi (falusi) szervezet már meg nem felelő. Sok kárát vallotta annak a város egyeteme, de sokat az egyesek is, amit csak akkor lehetne megmérni, ha közgazdasági statisztikája évek hosszú során át naplóba volna megörökítve. No de majd megfogjuk azt látni, tapasztalni igy is. Én egy eklatáns példát mondok el Szolnok városáról. 1866-ik, majd az 1867-ik években a város — tatarozásai nem fedezhetése miatt —■ végrehajtás alatt állott; már negyedszer volt az árverés kitűzve a város ingatlanaira, még a városházára is. Csak a könyörgés mentette meg, hogy el nem árvereztelek. De megjött a belátás, a megtérés. 1867. évben Szolnok városa rendezett tanácsúvá átalakult. Megválasztotta polgármesterének Seftsik István gyógyszerészt. Megemlítem, hogy a regálé-jog évenként 16—18 ezer írtért volt rendszerint kibérelve. Az 1867-ik évben megtartott árlejtésen Seftsik István a maga intenciója és rizikójára szintén részt vett az árlejtésen. Felverte 20 — 21—23 ezerre. Ekkor persze a jóakarói, a szakértők kapacitálták, hogy biztosan belebukik, ne verje tovább. Majd megajánlották neki, hogy társul fogadják. Sápot is ígértek neki. De hát Seftsik oly önfejű, oly vak volt, hogy felverte 28 ezer forintig. No hát ekkor mindenki levette róla a kezét, mert biztos a tönkremenetele. Sztrájkoltak is ellene; a korcsmárosok, a csaposok nem akartak többet voltál, engem énekeltél. Dörgő, lelkesítő volt szózatod : »Talpra magyar, hi a haza ! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok ? Ez a kérdés, válasszatok! A magyarok Istenére Esküszünk Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!» És esküdött a nemzet! És ez nem volt csupán hitvány szó, nem volt szalmaláng. Volt apostolom, ki serkentse, ki élessze a meggyujtott tüzet. Volt apostolom, ki megmutatta, mint kell küzdeni, harcolni, életet, vért áldozni ! De most meghaltál, ki fog énekelni, ki fog lelkesíteni ? És most, mintha előtte állna a megsiratott dalia, megnyitja ruháját, mutatja hófehér kebelét .. . Nézd, halálod vérző seb nekem . . . szive vérzik, lassan-lassan dobog, ereje haldoklik . . . Halavány az arca . . . Egyik kezét vérző szivére teszi, másikba bánatosan hajtja le fejét. És sir keservesen, halála a magyar szabadság, a magyar nép és a magyar haza halála lenne. Szegény hófehér angyal, haldokló szép angyal! De im mi történik ? Megnyílik a sir, egy vitéz dalia lép ki belőle . . . szive szinte vérzik, magas, nyílt homlokát glória övezi . . . odalép a haldokló angyalhoz, szivén megcsókolja a vérző nagy sebet és halkan rebegi: ♦ Ne félj, ne sírj ! Nem halsz meg soha! Szavaimnak, lantomnak varázsereje van a késő fizetni csak a régi szerint. Hivatott másokat s « a vége az lett, hogy a korcsmákkal és egyéb fogyasztási ügyletekkel végre dűlőre jutott s a városnak nyolcezer forint tiszta jövedelemmel számolt be. Persze mindenki elálmélkodott, arra senki sem gondolt, hogy Seftsik azt nem a maga, hanem mint polgármester a város javára cselekedte. De. az ilyen dolgot nem lehet előre dobra ütni, mert akkor az ellenfél azt biztosan lehetetlenné teszi. Seftsik a városi képviselőtestülettől utólagosan kérte és nyerte meg a jóváhagyást. — Tett Seftsik még más ilyen, a J város javára szolgáló, hasznos dolgokat is, A város gyarapodott, ingatlanai nemcsak, hogy el nem adattak, de a mai városháza valóságos diszpalota. És ott, ahol azelőtt sáros időben az utcán rekedtek a tengelyig ért sárban a szekerek, ma mindenütt kövezés, sőt aszfalt állja helyét. De volt is elismerés, volt jutalom. Alig várták, hogy leteljék a három év, választottak helyette mást, aki túllicitálta, többet j mert ígérni. Igaz, hogy semmit be nem váltott, j Az is igaz, hogy a három évet sem töltötte ki, | de hát kiütötte Seftsiket a nyeregből. Ezeket én felhoztam példa gyanánt, hogy j a városnak most a mintegy újból való alapítása hajnalán komolyan megfontoljuk a dolgot | és olyan egyéneket válasszunk a város kormá- j nyára, akik arra hivatva vannak, akikben meg i van a kellő szakértelem, a hivatás és az ambifelvirágoztassák. Sok és fontos teendő vár a város leendő kormányzóira ; ha azok megválasztásánál nem kizárólag a város érdeke lesz az irányadó ; ha pártérdek, vagy személyes érdek fogja vezetni az intézőket, a választókat, — gyászos sorsa lesz a városnak, gyászos az egyes lakosoknak. Nagy fontosságú, azért említem fel, a .közbiztonság. Tudom, hogy a rendőrkapitányt nem választják ; de legyen bár a rendőrkapitány bármily kitűnő egyéniség, ha a többi közegek és rendőrök, hegyőrök meg nem felelők, a személy és vagyonbiztosság továbbra is csak oly nyomorúságos állapotban marad, mint az jelenleg van. Ilyen nyomorúságos állapotban vagyunk a dűlő utakkal, de főként a hegyi utakkal ; bizony megtörtént, hogy most a nyár közepén esős időben, lapályon is úgy kellett a kátyúból a szekeret kivontatni. Tovább nem sorolom ; remélve azt, hogy majd jobban lessz ; és remélve, hogy mindenki korban is ! Lelkesítenek azok ! Ha kell, ismét fölhangzik a «Talpra magyar !» s elsöpör minden zsarnokságot! Neked élni kell, élni és virulni ! Apostolod nem fog elhagyni; ki kel a sírból, megpendíti lantját, megforgatja kardját! Ezt ígérem neked, gyönyörű szép angyal! Isten veled, sírba kell mennem !» A fehér angyal megnyugodott, lesz ápoló, a meghalt hős, a meghalt hős lelke, a meghalt hős örökkön lelkesítő szava . . . Lehajolt a sírra, egy virágot tépett le onnét,.keblére, vérző szivére tette ; azután megcsókolta a drága hantot és ment szomorúan bujdosva . . . vissza- vissza nézett, búcsút intett a legdrágább sir- hantnak! ... De nem hagyta el soha, soha! A késő, borús, zord időben, az elnyomatás keserű napjaiban, mikor legjobban szenvedett, fölkereste az éj leple alatt a feledhetetlen hős nyugvóhelyét, megcsókolta, friss virágot hintett rá, könnyével öntözé s halkan rebegé : «Nyugodj békén, nem haltam meg, cífak beteg vagyok, de majd felgyógyulok, nyugodj békén, csendesen ! . . .» És mi epedve várjuk, sirva, könnyezve a teljes felgyógyulást. . . . Ma van évforduló ! Én is képzeletben hozzád zarándoklom, letérdepelek hős sírodhoz és várom a feltámadást! Lelki szemeim látják a bánatos angyalokat, a mint térdepelnek és sirva imádkoznak . . . . . . Áldott légy nagy eszme ! Hazafiság, szabadságvágy, szerelem utólérhe- t eilen nagy eszméje ! 1905. Julius 13. félre tesz most minden melléktekintetet, csakhogy az újjáalakulás jól sikerüljön. Mert a késő bánat — rossz gondolat. Dömötör László. TÖVISEK. Az elveszett ideál. — Cyrano. — Lő éjjeli 12 óra. Színhely egy füstgyár kerek márványasztala, melynél egyedül én hallgatom a vendégek mormolását és az ezek mellett elfutó pincérek suhogását. A falon függő óra percmutatója őrült lassúsággal ballag végzettől kijelölt utján. Tizenkét óra! Vad keserűséggel markolok omló fürteimbe és konstatálom, hogy nem érdemes élni. En (magamhoz): Úgy van! Nem érdemes élni. Más boldog ember ilyenkor már alszik és te töprengsz egy őríiletes, egy bölcsészi tolira érdemes probléma fölött. (Ásitás.) Csak volna valaki, akinek keservemet elmondhatnám ! (E percben megjelent a látóhatáron egy borzas ifjú. Félálmomban azt hittem, hogy maga a végzet, de csakhamar kisült, hogy egy bolygó törzsvendég, ki hazátlanul bolyong és alsóspartnert keres. Az ifjú egyenesen felém tart.) A borzas: Jó estét ! En: Jó estét! Uram, higyje el, nem érdemes élűi. Látja, kérem, tegnap én még a legboldogabb ember valék. De hallgasson csak végig figyelmesen és Ítéljen ! Tegnap boldogan sétáltam öt világrészben hires keleti-expresszünk állomása felé, szivem boldogságban úszott, mert »0« is karomon függött! Már már el- 1 értünk végcélunkhoz, a vasúti kert mellett emelkedő és az emberi bölcseség által a gyenge tüdejüek kimustrálására emelt hegycsúcsot is megmásztuk és a hid karfájába fogózva szemléltük a szédületes magasból vékony cérnaszálnak látszó patakot, amidőn velünk szembe jött fiatalon és frissen 3 művész-ifjú. Megremegtem ! Az egyik mélytüzű szemeit »0« felé vetette és én karomon át éreztem, hogy »0« megremeg. A csatát tehát egy pillanat alatt elvesztettem. A borzas : Borzalom ! Én És most uram tegnap esteli 8-tól ma reggel 7 óráig azon törtem a fejem, hogy mitévő legyek! A borzas: (szörnyüködve) Istenem ! Én : Esteli 8-tól reggeli 7-ig azt számoltam az ujjaimon, hogy az esetre, ha én 3 művész-ifjút akarok kihívni párbajra, hány segédre van szükségem ! Végre összeszámoltam, hogy hatra Elrohantam tehát a szélrózsa hat irányában és a hat segéd helyett fogtam egyet. T. i. a hat közül csak egynek volt fekete ruhája és köcsögkalapja, a többi öt a zöldhasu zálogcéduláját akarta a fekete ruha helyett felöltem, szóval én és egy segédem a tetthelyen megjelentlink. Az ajtót elszántan belöktém észöld voltam, mint eg}' zöldike, de nem a félelemtől, hanem fájdalom és düh lobogott keblemben ! ’És megálltam félelmetesen az ajtóban. Szó bennakadt és a lehelet megszegődött! Én: (félelmetesen rezegtetve hangomat) Én vagyok én ! Ez az ur itt Savanyu ur a segé- | dem. Furcsa ugy^n, hogy én, mint elégtételt ' kérő és egy segédem jelenünk meg a törvényes | segédek helyett, de másik segédem rögtön jön, : csak liptói-túrót ment venni a szomszédba, j mert nagyon éhes és addig helyettesítem csak. j . . . . Tovább nem beszélhettem, mert a 3 mű- I vész a szavamba vágott: — Én Gráber Lajos vagyok — szólt a szőke. — Én Novák Károly vagyok — szólt a daliás. — Én meg Szemere József vagyok — szólt a félelmetes elegáns. A borzas: Ah, kezd érdekes lenni ! Folytassa ! ^ Én: Szóval húzták, mert a daliás zongorista, a másik kettő meg hegedűs volt. Húzták riadva, majd andalogva, keservesen, majd édes- busan. Úgy, hogy én nemcsak az egyik, de mind a három ideálomat odaadnám nekik ha lenne, oly gönyörüen húzták ! A borzas: Borzalino !
