Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-06-15 / 24. szám
1905. juniüs 15. «Zugó szél-zendülés» «pünkösdi Szent-lélek» Bécsben ismeretlen, bizony attól félek! . . . Hajdan azt kérdezték az orthodox zsidók : «Avagy Názárethből várhatsz valami jót? ..» S a jó magyar kérdi már 400 év óta : «Hangzott-e valaha Bécsből édes nóta? . . .» Már a tapasztalás nekünk csak úgy beszél, Hogy Bécs felől mindig hidegen fúj a szél ! De mit se tesz — mondok, — ha az a Sz.-lélek így beszélt: »Bécsben én leszállani félek ! Mert a szelíd galamb tart a sas karmától!« Helyes beszéd! — mondok — maradj onnan távol És maradj csak velünk, — lelkesíts, gyújts lángra, Hogy fényt deríthessünk szép magyar hazánkra! Ne menj el, ne hagyj itt Sz.-lélek bennünket, Sőt fogd fel elárvult nemzeti ügyünket, Égj, lángolj kitartón bátor vezérinkben Pezseghess szent tüzet izzó ereinkben ! Taníts meg hazánkat olyan hőn szeretni, Hogy minden ellenség : legyen neki semmi! A szép szó, a törvény, a jog és igazság Lévén a fegyverünk : bukik ármány--------gazság ! De ha másképp lenne írva sors-könyvében Akkor se rettenj meg én jó magyar népem ! Mit ádáz ellenünk lábainkhoz dobna : «Gordiusi csomó» szépen meg lesz oldva! Dehát Isten mentsen Nagy Sándor kardjától, — Tartsad óh Sz.-lélek ! ellenünket távol ! Világosítsd őket, minket pedig hevíts Oly égi Szent lángra, amelynek párja nincs, Hogy legyen már egyszer nagy ünnep, nemzeti, Mely fényét az egész világra ráveti! Harsogják a folyók, hangozzák a hegyek, Kiáltsa a föld és zúgják le az egek : íme már boldog lett magyarok hazája Még a jó Isten is mosolygva néz rája! .... Palást. A mnlt hétről. , — Cyrano. — (Színhely : Egy miniszterelnök-jelölési bok- maker iroda. Idő : Reggeli 7 óra. Fülsiketítő zaj. Az utcáról behallatszó kocsirobogás elmosódva szűrődik be és andalító hangzavarban egyesül a bokmaker-iroda előszobájában levők hangos társalgásával. A világ minden részének van itt egy-egy képviselője.) John Bull (az angol csizmatisztitó ur egy darabig ábrándozva szemléli hegyes kecske- szakállán a napsugarak csintalan játékát): Semmi kétség uraim ! A miniszterelnök én leszek. 1905 január 8-án én tisztítottam fényesre ő felségének, az angol királynak csizmáját és ezért kaptam e fekete színben tündöklő suvix- érmet. Semmi kétség ! A miniszterelnök én leszek. (John Bull ur ismét ábrándjaiba merül.) Kynazumirevszki Szvetozár (az orosz sajtkereskedő dörgő hangjával és sürü lábdobban- tásokkal elegyedik most a társalgásba) : Ura- ságod téved!-Senki vagy én. Emlékszik ugyebár a pétervári véres napokra ?! Ne felejtse el, hogy hatalmas protektorom van. Az, ki az atyuska életét megmenté, — én valék. U. i. midőn minden oroszok cárja az emberi ármány elől Carszkoje Szélóba menekült és midőn élte még itt sem volt eléggé biztos, felajánlottam neki sajátkészitményíi és «Parfeum de Violette» névre keresztelt sajtomat. (Az orosz egészen neki lelkesül, szemei ragyognak, majd bőgve folytatja) : Igen uraim ! És ennek szagától, 1 kilométer kerületben, még a kóbor kuvaszok is szégyenülten sompolyogtak vissza. És ezért, látják uraim szivem fölött terpeszkedni a «sajtrend nagykorongját.» Noblesse Armand (a párisi rikkancskirály előkelő hidegvérrel csapja monokliját szemére) : Külföfdi horda! A miniszterelnök én leszek. Protekcióm a párisi vásárcsarnok sima talaján, salátaíejek és uborkák illatárjában született. Az ifjú spanyol király megcsókolta Őt, a vásár- csarnok királynőjét és Ő, ah — az én unoka- testvérem. Rettegjenek uraim ! A szereUm istennője nagyon sokszor más irányba tepelé a világtörténet pályáján fortuna szekerét. Éh igy kilátásaim. rendkívül biztatók! Krababil (az afrikai szerecsen óriásit ásítva, lomhán szólásra emelkedik) : Uraim ! Nézzenek rám! Bőröm a sötét éjszakánál is feketébb. Gyermekkorom óta mindig azon voltam, hogy | agyvelőm sötétségét lehetőleg összhangba hozzam testem sötétségével. Es mondhatom, fáradtságaimat siker koronázta. (Hévvel folytatja.) Mint a természetnek szabad fia, őszinte bámulattal csüggtem a fákon csüngő lajhárokon, majd irigylésre méltó példájuk követésre csábított. Láthatják tehát uraim ' i rövid életrajzomból is, hog3r mindaz a tulaj- i donság megvan bennem, mi e rám nézve biztos tisztséghez megkivántatik. Hering Oszkár (pincér ur, ki eddig frakk- j | jának szárnyaiba burkolódzva szerényen hor- j | tyogott az előszoba egyik rejtett zugában, az j j óriási zajra fölébred): Szerencsétlen alakok! j i Remélem, önök retur-j egy gyei érkeztek a hal- j ! paprikás- és turóscsusza honába ?! Mert, hogy , í a legkomolyabb jelölt én vagyok, az kétségtelen. , Én u. i. a múlt héten kitűnő szolgálatokat tét- j ! tem hazánk oszlopos tagjának, Feketesárgavári , 1 Géza táborszernagy urnák. U. i. javában pezs- j ! gőzött — búsulva a hon állapotján — a Hofburg kávéházban, midőn vérszomjas tömeg rontott rá ádázul és meg akarta a kegyelmes urat bubolni. A tömeg már a kapuk előtt ordítozott, amidőn én hazafias szivem sugallatától ösztönözve ruhát váltottam a kegyelmes úrral. Hősi önfeláldozásom jutalmaként, amint láthatják, a ragyogó «piccoló-rend csészéje» lóg a nyakamban. Ha pedig a kegyelmes ur velünk, ' ki ellenünk ! Láthatják tehát, hogy én biztosra I megyek. (Óriási zaj.) De im az előszobába nyíló szárnyas ajtók felpattannak és a bokmaker-iroda titkára átveszi a miniszterelnök-jelöltek pályázati kérvényeit. Néma csönd. Mindenki lélegzetét visszafojtva figyel. Félórai tanácskozás után a szárnyas ajtó megnyílik és a titkár érces hangon olvasni kezd. A titkár: Tisztelt uraim! A jelölő-bizottság elsősorban a hazafias érdemeket akarván megjutalmazni, másrészt meg figyelembe véve alkotmányos gyakorlatunkból folyó ama tételt, , hogy az állás betöltésénél megbízás nélküli egyének vétetnek első sorban figyelembe. Miniszterelnökké Hering Oszkár burghof kávéházi pincér urat nevezte ki. Hering Oszkár büszke mosolylyal veszi át a kinevezési okmányt. A többiek lesújtva búcsúznak egymástól: i — Adieu! Viszontlátásra a következő jelöléskor. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 24. sz. ___ Jé hn Ferenc. I ! 1905 junius hó 4-én kora reggel gyászos : hir járta be Dunaföldvár községet: Jéhn Ferenc j meghalt. Mindenki kételkedett a hir valódiságá- I ban, mert a kit szeret az ember, arról a leg- ! gyászosabb hirt hallani nem akarja. Mindenki í sietett a helyszínére, hogy szemeivel lássa azt, I ki hosszú évtizedeken keresztül nevelője, oktatója, tanítója, barátja, mindene volt neki. S mikor a hir villámsebességgel bejárta a sziveket, látható volt az őszinte fájdalom, az igazi mélységes bánat, minőt csak olyanok halálán érezhetünk, kik szivünkhöz nőttek, leiket szeretünk s kiknek hálával adózni soha meg nem szűnünk. Magam is tanítványa vagyok a megboldogultnak, hadd vegyem hát a tollat, hogy róla, szivem őszinte fájlaló érzelmeivel röviden megemlékezzem. Kicsiny iskolás gyermek voltam, mikor tanított. Láttam benne már akkor a mestert, a tanítót, ki hivatása magaslatán állva, személyválo- tás nélkül osztotta a jutalmat vagy dicsérést s ha pálcára került a sor, mindegyik egyformán szenvedett. Ez utóbbira ritkán volt szükség. Az ő nyájas szavai, vagy ha szükség volt rá, az ő erélyes hangja, tekintélyt kölcsönző alakja s fellépése minden iskolás fiút szorgalomra intett s osztályai mindenkor a legsikeresebbek közé tartoztak. De láttam s tapasztaltam benne az igazi mestert és tanítót iskolából való kilépésem után, az életben, mikor az ő oktatását s tanítását sohsem nélkülözhettem, mikoi az ő eszméinek, gondolatainak bőséges tárházából merített ismeretek oly annjdszor segédkeztek nekem. S mit én — a rengetegből egy — magamról elmondhattam, elmondják s elmondhatták azt az összes volt tanítványai. Harminc évnél tovább volt tanító, egy évben több osztályt is tanított. Mily sok férfit küldött ő az életbe, hogy megtanuljanak — mint ő — küzdeni az életért, szeretni mindenkit, szolgálni a hazát! Az isteni Gondviselés korán ragadta el közülünk. Még csak 53 éves, munka- s dologképes férfiú, s a halál rövid egy heti szenvedés után elvitte tőlünk. Kis tanítványai épen vizsgáztak, mikor ő a ravatalon volt, épen akkor hirdették azok a kis elsőosztályos tanulók tanítójuk bölcseségét, nagyságát s érdemeinek örökké el nem évülését. Tettek is koszorút a sírjára: örökké hálás tanítványai. S mikor eljött a gyászos temetési nap a számtalan koszorúval feldíszített gyászkocsi mindenkinek könnyet csalt a szemébe. Mert nemcsak tanító volt ő, hanem mindegyikünk barátja, nemcsak az iskolában a tanítványok, hanem az életben is mindenki szerette őt. S ez meglátszott temetésén is. A község lakossága nagy számban kisérte őt az utolsó útjára, mely megdicsőülése felé vezetett. — A temetőben a gyászdal elhangzott, utána az áldozár beszédet mondott s kinek ekkor könny ne lett volna a szemében, egyet sem láttam ott. Pedig csak néhány vonásban méltatta érdemeit, pedig csak röviden szólott róla s mégis minő általános fájdalom érzett. Mert mindenki tudta, kit vesztett el benne, a gyászoló családdal együtt gyászolt mindenki. S mikor zuhogott a föld a nagy férfiút takaró koporsóra, mikor ez életben örökre elbúcsúztunk tőle, eszembe jutott a költő mondása, mely ha valakire, úgy a megboldogultra áll a legjobban, hogy : Nem halt meg, ki úgy élt, mint ő, Örökre, nem ! Vastagh Ferenc. KÜLÖNFÉLÉK.___ — ( Sió) Nyakszirtmerevedés Nebolyszafal- ván, vagy a csodahatásu pálinka története. Manapság, midőn a meningitis már egészen divatos betegséggé nőtte ki magát, országszerte a a legmesszebbmenő óvintézkedések tétettek meg e ragadós betegség megakadályozására ; mégis nap-nap után fordulnak elő nyakszirtmerevedési esetek, sőt mi több vármegyénkben is felütötte tanyáját ezen átkos nyavalya, s hol itt, hol amott szedte áldozatait. Legutóbb, mint lapunk egyik buzgó barátja utján értesültünk, Nebolysza- falván fordult elő egy njmkszirtmerevedési eset, midőn is a cudar nyavatya község kisbirója nyakán igyekezett pereferiát végezni. Azonban a sors könyvében nem ug3^ volt megírva, hogy a meningitis diadalmaskodjék, mert a nebolysza- falvi kisbiró nem azért lett hivatalos tekintély, hog}^ az e faja n3^avalyák előtt beadja a derekát. Történt pedig az eset olyformán, hog3r — mikor már a bestiális nyavalya ág3^ba döntötte a rend tántorithatlan őrét, annak elment a kedve minden e hitvány sárgömböcön történő esemé- nyek iránt érdeklődni. Orvos Máimban előhi- vódott a javasasszony, s mint nagy népszerűségnek örvendő szaktekintély többrendbeli koty- valék beadogatása után biztos sikert jósolt. Hogy a kisbiró gyomra aszfalttal, vagy cementtel van-e bélelve, arról nem mesél a krónika, mert I csodák csodája a szörnyű okos javasasszony j medicinájától nem halt meg a kisbiró. Annyi azonban igaz, hogy használni sem használt. Végre aztán, midőn a sok kotyvalék magába szedegetésétől esztetikátlan dühbe gurult a szebb reményekre jogosító községi tekintély, a sok ; körülálló közül az «öregebbik» esküdt azt tanácsolta, hogy legjobb lenne pálinkával kikurálni.
