Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-27 / 17. szám
2. végül az a sokszor hangoztatott kedvező állapot is elkövetkeznék, hogy az államkötvények magyar kézbe jutnának vissza. Örülünk, hogy az általunk megpendített eszme vármegyénkben jutott először a meg- valősitás stádiumába. A sióagárdiak voltak az .elsők, kik a tanulmányi alap tulajdonát képező gencsi-pusztát megvásárolták s maguk között felosztották. TJjabban Szekszárd, Mözs és ugyancsak Sióagárd lakossága tömörült hason célból az Ágoston, Palánk és József-puszták örök áron való megszerzése és felosztása tárgyában. A küldöttség, mely a három község lakosságának küldötteiből állott, a köz- oktatási miniszter kedvező válaszával érkezett vissza s igy remélhető az ügy kedvező befejezése is. A nyújtott példán okulhatnak mindazon lakosai hazánknak, kik azért kívánnak kivándorolni az országból, mert földhöz jutni nem tudnak. b. _ T Ö V I S E K. X égi utam. — Humoreszk. — Irta: Cyrano. A tavaszi eső kövér cseppjei gyors egymásutánban koppantak meg ablakomon. Az egész mindenséget szürkeség, egyhangúság és 1 unalom uralta. Csak én voltam a teremtésben vesztes, egyedül én ! Rémes jövő előtt állottam. A szerkesztő ur, a kérlelhetetlen ellenség már a hetedik tárcámat utasította vissza! Pedig ha fiatalon elhunyt tárcáimra gondolok, keblemből szélmalmokat hajtó sóhajok és szememből vízimalmokat hajtó könycseppek törnek elő. Olyan szépek voltak! . . . És mégis-mégis ! Az utolsónak befejezésénél, mely igy hangzott: »Hah ! Élni élet nélkül ! . . . Nem ! Inkább halni élet nélkül!« — Sikoltá Edömér és a bozontos fejét rázó ősz tóba veté magát. — Mondom, ennél még az erdők dísze, az óriás cser is könyekre fakadt volna. Pedig a nyolcadik tárcám sehogy- sem akart megszületni. És igy tehát ma tiszte- letdij, tehát vacsora sem lesz. A holnapi nap De már ekkor nem is volt bent más a teremben, mint a biró és András. — Már engödelmet kérők a tekintetös úrtól, de mivel nincsen sok érközésöm itt időzni, mer’ tetszik tudni, a malom éppen fog ... jó szél van . . . — Hát idézve lett ide ? — kérdé a biró. — Möghíttak, igönis. Dehogy szégyön- köztem volna ide a magam embörségéből! — Hogy hívják ? — Kovács András a böcsületös nevem. De otthon csak úgy ösmernek, hogy a félszömü paprikás András. Mer’ tetszik tudni, egy kis paprikamalmom vagyon a . . . — Ó, hogy az ördög vigye el a paprikáját — szólt ismét közbe a biró — azért is tűsszögök, köhögök én is! Mért nem hagyta kend odakint azt a fene paprikás szűrét ? — Mögkövetöm, az igaz, hogy ebbe min- I denféle fajtából szitálódott össze, de van neköm \ olyan gyönyörű piros, mint a legfáinabb pirosító, oszt’ olyan édös, mint a krumpli cukor! ! — Jó, jó ! hát csak adja elő hamar, amit ■ mondani akar, mert amig kend itt lesz, nem I fogunk dűlőre jutni — mondá gyakori köhögés | közben a biró. Tudja Pál mit kaszál! i A íélszemü paprikás András csak azon sajnálkozott hazafelé menet, hogy jóval előbb nem próbálta meg a — sorrajutást. Lóugrás j szerint. — De hát ki a fránya gondolta, hogy csakugyan az nyer, aki mer! ? — motyogta j sunyi szemhunyorgatással. TOLNA MEGYEI KÖZLÖNY. 17. sz. 1905. április 27. ebédje pedig a távol kékes ködében csillogott . . . A bánat súlya ágyamra döntött, melyen végig- nyűlva, minden elképzelhető tárca-tárgyat megforgattam agyamban . . . Fejemet a megerőltetés ! maid szétvetette ! I * * * Amint igy forgolódom az irodalmi láz pa- I razsán, ajtómon kopogtatnak. »Valamelyik hit'e- j lezőm !« surrant át a gondolat koponyámon és j rémes elszántsággal nyögni kezdek és elrebegem j »C« mohban a boldogító »szabad«-ot . . . Ekkor | az ajtót hevesen feltárják és engem a félkiló ámulattal kevert negyedkiló rémület úgy az ágyamhoz szögezett, hogy még egy előttem párolgó vacsora sem villanyozott volna fel. Sok utazó angolt láttam, de ez még a legmerészebb torzképeket is felülmúlta. Alakja villanykaróra, feje meg tekegolyóra emlékeztetett . . . Nem volt azon egy szál haj sem ... De ami legjobban felköltötte érdeklődésemet, az volt, hogy látogatóm egy egész optikus üzlet berendezését viselte magán. Különféle hő-, mikro-, manó-, barom-, és nem tudom én még miféle méterek lógtak testén szíjakra akasztva. — William Johnson ! bömbölte »G«-durban. — Csörgedi Tihamér — rebegtem el- csukló »Fis« mohban. — Mikor a bemutatkozás utolsó akkordjai is elhangzottak, vendégem bántó, köszörülés- szerű hanggal és bakkecskére emlékeztető taglejtésekkel akart valamit mindenáron megmagyarázni. Miután azonban látta, hogy igy nem boldogul, a köszörülésből, miről később megtudtam, hogy angol-beszéd volt, a német társalgás himes mezejére léptünk. — A hirkürt szerkesztőségében egy vakmerő ember után tudakozódtam, ki busás tiszteletdij ellenében legújabban feltalált repülőgépemen világkörüli utamra elkísérne . . . — De uram ! — hebegtem megrémülve. — Tizephat égnek eresztett modellen! nem tudott megválni az édes anyaföldtől és a harmadik-negyedik percben önfeláldozóan, összetört alkatrészekkel adta ki előttem nemes lelkét! . . . Óh de a tizénhetedik! ... Ebben biztos vagyok! ... Ez híressé tesz, mert ebben mi ketten fogunk az égbe szállni! . . . — Éreztem, hogy minden csepp vérem agyamba tódul és előttem pokoli ködben nem egy, de 3 angol táncolt. — A szerkesztő ur Önt igen melegen ajánlotta! — Hah! — hörögtem, mint akit kígyó mart meg. És azonnal világos lett előttem minden. A szerkesztő ur a múltkor homályos célzást tett azon egyenes arányra, mely tárcáim és az előfizetők fogyása között áh fenn. »Tehát azért küld a légi útra, honnan nincs többé visszatérés !« — Előre ! kiálltotta az angol és megfogva csuklómat ellenállhatatlanul vonszolt magával ... A küszöbön ájultan estem össze ! * * * Monoton zúgásra ébredtem fel. Kerevetem előtt az angol állott, ki karjait mellén összefonva leste ébredésemet. — Jó reggelt! — szólt barátságos mo- solyíyal. Amint körültekintettem, a csodálkozás kiáltása hagyta el ajkamat. Pazar berendezésű teremben voltam ... A falak festészeti remekművekkel és csodaszép gobelinekkel telvék . . . Amerre csak tekintetem tévedt, mindenütt kincseket érő műtárgyakon akadt meg . . . Ah, de a mi minden műtárgynál becsesebb volt előttem, az a terem közepén álló és különféle ételnemekkel megrakott asztal volt. Minden tagomat kellemes bizsergés fogta el. Szóval megreggeliztünk. Reggeli után az angol karonfogott, miközben igy szólott: — Lássa, ' "mbe1- a dolog nem is olyan veszélyes, hitte. . . . Tudja-e hol van ? — En is ép< am Öntől kérdezni — felelém. — Repülőgép lelte a legtermészetesebb hangján. A rémülettől majd összerogytam . . . — Angolom azonban mosolyogva mondta : — Igen, fiatalember, és most megnézzük a géptermet. Sötét folyosón haladtunk át. Angolom a folyosó végén egy csapóajtót tárt fel és a következő percben a csodálkozástól majd kővé dermedtem. A mint az ajtó kinyílott, az első pillanatban szemem elé táruló vörös fényben mitsem láttam ... Az erős zugás szinte el- kábitott . . . Hatalmas gépkarokat és kerekeket láttam ide-oda lengeni ... A vérvörös fényben pokolbeli fantomoknak látszó alakok mozogtak ... A meglepetésből jóformán még fel sem ocsúdtam, midőn egy másikba estem. Az angol egy csigalépcsőn vitt fel. Egyszerre csak üvegezett terraszra értünk ... A nap melegen tűző sugarai drágakő-szikrákat csaltak’ ki a terrasz vastag üvegfalából . . . Alattunk mint csillámló hómező terült el a gomolygó felhők tömege, melyek fantasztikus alakzatai fölött szédítő gyorsasággal rohant gépünk fényes acélteste, melynek kétoldalán gyorsaságuktól elmosódó aluminium szárnyak csapkodták hasítva a levegőt! . . . A hatalmas gép teste meg-meg- rázkódott a benne működő erő következtében. Merengésemből az angol szava riasztott fel: — Kedves vöm uram, engedje meg, hogy lányomat bemutassam. Istenem! . . . Jól hallottam-e?! Előttem állott maga a »Szépség.« Két mélytüzű szeme majd megperzselt. És ennek az angyalnak vőlegénye vagyok ?! — Uram — mondá az angol — Ön elkísért e vakmerő utamra ... A bátor embereket szeretem . . . Megjutalmazom önt és az eljegyzést itt örökművemen, repülőgépemen üljük meg 5000 méter magasságban a föld felett ! . . . Szédülten fogóztam az angol karjába. — Papa —■ sikoltott Emmike — Csörgedi ur rosszul van ! — Óh semmi — rebegém — abüffstöck .. . a biiffstök ... a büffstök« Ekkor a szemközti ajtón frakkos urak és báli öltözetű hölgyek jelentek meg . . . Csak úgy imbolyogtam, mint az árnyék, a sok bemutatásnál. Épp a tizenegyediknél tartottam, midőn szavam rettenetes recsegésbe és ropogásba fűlt. Az angol elsápad . . . arcából kikelve rohan az oldalfalhoz, hol megnj^om egy gombot . . . Ennek azonban az lett az eredménye, hogy a hang-chaosz süvitéssel szaporodott. — Elvesztünk ! — hörgé az angol. — És mi zuhantunk alá ! . . . Alattunk a háborgó tenger sötét méhe . . . fölöttünk a szétrobbant gép, acél és üvegalkatrészei. Emmikémet magamhoz szorítottam és a tenger zugó hullámai összecsaptak fejünk felett! . . . * * * Hah ! Hallga ! . . . All néma csend ! . . . . Légy szárnya se künn, se bent! . . . Hol vagyok ?! . . . Az eső még mindég esik ! . . . Fölöttem meredeznek kísértetiesen ágyam körvonalai .. . Ez lenne tehát a léghajó ! És a tenger?! A tengert az éjjeli szekrényemről a nyakamba szakadt pohár viz képviselte ! . . . És Emmike ?! Óh egek ! . . . Emmike a nyughatatlan ujfundlan- dim volt, amely álombéli kiáltozásaimtól megrémülve az egész galibát okozta és akit még mindég görcsösen öleltem ! . . . Óh ! Óh ! . . . Hopp megvan ! írjuk meg tövisnek ezt az esetet! . . . . IRODALMI CSARNOK. Őszi harmat után.. — Történelmi elbeszélés. — Irta: SCHULTHEISZ REZSŐ. (Folytatás.) 6. 18 Már tizennégy napja, hog)^ megkezdődött Érsek-Újvár ostroma. Szakadatlanul törették a várfalakat s a tüzes kartácsok roppant sok kárt okoztak Érsek-Újvárban, mert a heves ostrom alatt majd itt, majd ott gyújtottak fel valamit a tüzes gránátok. Az érsek-újvári vár-
