Tolnamegyei Közlöny, 1904 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1904-10-06 / 40. szám
1904. október 6, TÖLNAMÉGYEI KÖZLÖNY 40. sz. 3. éljen riadal egész a lelkész lakig, hol az iiju leányok nyújtották át ajándékaikat, három igen szép felszalagozott koszorút, majd a polgárság búcsúzott el képviselőjétől s viszont. — Pár órai itteni időzés után a lassanként leboruló est csöndjében, haza Tengeliczre utazott a képviselő, kipihenendő az első napi első körút izgalmas fáradalmait. Második nap szeptember Ij. Kölesd délelőtt 9 órakor. Zászlós kocsik, íehérruhás leányok, lovas legények, s czigány zenészek húrjairól felhangzó Kossuth-nóta, fogadta a másodpercz pontossággal érkező képviselői, a ki elsőben is az őt dísztagul választott, »Kölesdi első iparos asztaltársaság« körhelyiségében tett látogatást, — majd a Kossuth szobornál az egybegyült közönség előtt beszámoló beszédjét tartotta meg, előbb azonban Öreg Baranyai József, a kölesdi függetlenségi választó polgárság Nesztora intézett hozzá meleghangú üdvözlő szavakat, reményének hitének adva kifejezést, hogy a grófi képviselő a kezébe vett függetlenségi zászlót el nem hagyja. A beszámoló után Tantó János pártelnök emelkedett szólásra s reflektált Baranyai József szavaira, kiemelvén azon egyedül álló, párját ritkító tényt, hogy a kerületnek jelenlegi képviselője, az őt vagyoni s születési rangjánál fogva megillető díszes főrendiházi tagságról ideiglenesen lemondva, helyette a polgárság nyújtotta népképviseleti mandátumot, függetlenségi és 48-as Kossuth párti alapon fogadba el, s tartotta meg; e körülmény szikla-erős bizonyíték arra nézve, hogy a függetlenségi lobogó kerületünkbe szilárd kezekbe biztosítva van. stb. A beszámoló után röviddel, búcsút vett a képviselő a központ-Kölesd választó polgáraitól, kik azonban nagy csoportban, ki gyalog, ki kocsin, ki lóháton kisérték el a szomszédos Kis-Tormás község túloldali utolsó házáig. Kölesd után következtek a földrajzi fekvésileg szabályos háromszöget alkotó Felső-Nána, Murga és Kéty német községek. Á lelkes fogadás tekintetében, talán még az eddigi magyar községet is túlszárnyalták a német anyanyelvű, de magyarul érző polgárok. Mindenik község lovasokkal s zászlós kocsikon fogadta képviselőjét, harsogó magyar »éljen« szóval, — és pedig úgy, hogy a nánai déli időzés alatt Nánára jöttek a murgaiak, s viszont Nánáról távozáskor a nánaiak csatlakoztak a murgaiakhoz; Mürgára érve pedig már ott várakoztak a kétyiek, — s hasonlólag Murgáról Nána, Murga a kétyiekhez csatlakozva, a kétyiek rezes bandájának lelkesítő hangjai mellett Kétyig s beszámoló után e három községnek választói most már valóban impozáns tömeggé növekedve, a Nánán keresztül hazafelé utazó képviselőt együttesen kisérték KétytőlNánáig, beláthatatlan hosszú kocsisoron; ez az ut valóban diadal úthoz hasonlított. Gróf Benyovszky is azon nem ritka magyar emberek közé tartozván, kik a németnyelv szónoki kezelésében nem mesterek, mindenik német községben a magyar beszámoló után, szabad előadásban intézte német beszédjét választóihoz, ezeknek nem kis mértékű, magyar »éljen«-ekkel ki is fejezték örömüket. Egy momentumról ez alkalommal lehetetlen meg nem emlékezni, a mi e sorok Írójánál is feledhetlen emlékű marad. — Midőn a képviselő ugyanis egyik német községből a másikba haladt négyes fogatával a hosszú menet élén, közvetlen utána férkőzve — még a gróf kíséretét vivő második hintónak sem engedve elsőséget — egy kocsira sűrűén kirakodott, 20—25 éves nánai fiatal emberekből álló csoport, egymást felváltva énekelte: a Hymnust, Szózatot, Petőfi -— Talpramagyar-] át, s a Kossuth nótát . . . négy hangra, szabatos pontossággal, — Hát uraim, ehez nem kell kommentár! Ez a lelket emelő jelenség, az illető hazafias szellemben nevelő néptanítónak érdeme; végelemzésben pedig érdemes tanfelügyelőnk tapintatos kezének művére vall. Hála Istennek! Német anyanyelvű derék polgártársaink tehát nem csak nyelvben, de érzelemben is magyarosodnak. Éljenek! Harmadik nap szeptember i6. A hirtelenül megváltozott időben a siró, szakadatlanul hulló eső daczára is, reggel 9 órakor már a kölesdi nagy hídnál várakozott Kis-Tormás községnek lovasok s zászlós kocsikra rakodott küldöttsége a szokott pontossággal érkező képviselőre, ki a községbe érve, az alkalmatlan sáros ut és idő daczára is nyilvánult szép ovátiót megköszönve, megtartotta magyarul és németül beszédjét, a minek végeztével szívélyes beszélgetés után búcsút vett tormási választóitól. Gyönkön pihenőt tartva, déli 11 és 1 óra közben az intelligens osztályhoz tartozó ottani szavazóinál tett, dr. Szántó ügyvéd és Tantó pártelnök kíséretében, udvariassági látogatásokat. Délután pedig programm szerüleg, daczára a folyvást szakadó esőnek, Udvari községben tartotta meg magyar-, német beszámolóját, az időhöz viszonyított szép számú s reá várakozó közönség előtt, a községházánál. Miközben alkonyra hajolván az idő, barátságos beszélgetés után hazafelé, Tengelicznek vette útját a képviselő. Negyedik nap szeptember IJ. A megállapított programm szerint, délelőtt Kalaznó, Diós-Berény, Szakadáth, Gyönk és délután Varsád következett. Nem annyira az olykor-olykor neki eredő eső, mint inkább a feneketlen sár tette néhéz- kessé az e napi körutat, de nem annyiban, hogy mindenütt ne a meleg óváczióval fo- | gadták volna a képviselőt. A három első községben megtartott beszámoló után Gyönkre pont déli 12 órakor ért, a rezes bandával elébe vonuló lovasok s kocsik vezetésében. A beszámoló beszéd nagy, érdeklődő közönség előtt, a községházánál lett megtartva. Innen a nagyvendéglőbe ment a képvselő, hogy a gyönki független párti szavazók tiszteletére, általa adott diszesz banquette-n, mint szives házi gazda részt vegyen. Az ebéd 1 órakor kezdődött, kellemes hangulatban. A harmadik étel-fogásnál dr, Grosch József fiatal ügyvéd szólásra emelkedett, igen szép és tartalmas felköszöntőben éltetve a kerület képviselőjét, ki is ezt rögtön viszonozva, hasonló szépen válaszolt, meleg szavakkal éltetve választóit s ürité azok s családjuk egészségére poharát. Megindult azután a köszöntők árja, melyek közül Póth János ref. lelkész magas színvonalú, remek és lelkes beszéde magaslott ki. — A minden iziben igen jól sikerült s mindenik résznél maga után kellemes benyomást hagyó társas-eggyütlét, közel négy órakor ért véget, a mikor is a képviselő a napi programm utolsó pontja betartása végett, az őt hasonló képen lelkesen fogadó Varsádra ment, honnan a magyar-német beszámoló s szívélyes érintkezés után, haza — Tengeliczre hajtatott. Ötödik és utolsó nap, szeptember 20. Fadd, Harcz, Medina. Hogy e három magyar község közül melyik van előnyben az egyformán szép és lelkes fogadtatásnál: lehetetlen eldönteni. Lovas bandérium (különösen Faddon festett szépen a fel nemApró történeteit. (Október 6-án; Lajos napján.) — A »Tolnamegyei Közlöny« eredeti tárczája. — Irta: R. László lenő. Október 6-án. Szomorú, borongós októberi idő. A fák elhullatták sárguló leveleiket; nem dalolt már a dalos madár, minden csendes volt, minden oly szomorú. A napnak bágyadt, fel-felcsillanó fényét elborította a sürü szürke felhő; lassan szitált az eső, az ég könyüje. Gyászolt a természet, Siratta az enyészetet. Korán felébredtem, dolgom volt, sietni kellett. Előbb azonban elővettem fekete fátyollal bevont szalagomat, keblemre tűztem s emlékezve a legnagyobb fájdalomra, indultam utamra. Kiléptem az utczára. Kiléptem az utczára, körülnéztem, mélyen megrendültem. Kutató szemeim fekete gyászzászlókat kerestek, de — fájdalom — alig egy-kettőt találtak csak. Istenem, a mindenapi élet küzdelme, tán csak nem feledtette ezt a szomorúan dicső nagy napot? Kelletlenül ballagtam to vább keresztül a piaczon ... Két öreg paraszt ember beszélgetett egymással. «Te pajtás, valaki meghallhatott, mert lobog ott a fekete zászló?» «Az ám ni — felelt a másik — talán valaki megtudja mondani 1» Ebben a pillanatban értem oda. Megszólítottak s kértek, mondjam el, ki halt meg. Elszomordtam, szivem elszorult és oly hevesen dobogott. Alig tudtam beszélni, de mégis elkezdtem. Édes bátyám uram, megrázóan szomorú nagy nap ez. Mai napon (ötvenöt éve már) feszítették keresztre, istentelen, boszuálló kezek a magyar szabadságot, kivégezvén annak leghősebb tizenhárom apostolát. — Meghökkent a két jó öreg — én pedig folytattam. Aradon történt 1849-ben, október 6-dikán. A boszuállá zsarnok hatalom, golyó elé vitte s akasztófára huzattá a csaták rettenthetetlen 13 hősét, kiket a harczban nem fogott a golyó, nem sebesi- tett meg a kard, mert czéljuk szent volt, lelkesítette őket egy nagy eszme s őrködött felettük egy nemzet imádata . . . Ok meghaltak, de emlékök, nevük él az utódok lelkében, hazaszeretetük beoltódott sziveinkbe Golgotájuk oltára a magyar népnek, hol szebben hallik az esdeklő ima a magyarok Istenéhez, szebben nyilik a zöldelő fü, illatosabbak a virágok, mert harmatcsepjük a nemzet szeméből kihulló drága gyöngy. S a hol most esdeklő ime száll az égbe, egykor diadalmas, győzedelmi ének fog hálát rebegni. Édes bátyáim, várjunk türelemmel. Valahányszor eljő e nap, ne feledkezzünk el szivünket Istenhez emelni, ne feledkezünk el a 13 hősről, kik életüket áldozták miértünk utódaikért. . . Köny csillogott a két jó öreg szemében, remegő, kérges kezüket nyújtották nekem s megindultak, szótalanul ballagott mind a kettő. Vájjon hova mennek? Elmélázva néztem utánuk: A templom előtt levették kalapjukat s betértek az Isten házába. Bizonyosan imádkozni mentek, sírni és imádkozni. Én is mentem tovább szomorúan, elgondolkodva, senkire se figyelve. De gondolatomban megzavartak. «Ejnye fiatal barátom, nem tudja, ki halt meg?» Föltekintettem; egy állami tisztviselő volt. Most már fájdalommal vegyült harag támadt föl lelkemben, szemem villogott és egész testem remegett. Erősen szemébe néztem annak az urnák. Megdöbbent! «Uram — mondottam mély keserűséggel — ha még ezt sem tudja, akkor jobb, ha nem tudja meg, soha, soha!» Eljöttem haza, beültem kicsiny szobámba, nem tudtam dolgozni. Kibámultam az ablakon, álmodoztam s egy forró meleg könycsepp hullott a kezemre 1 . . . Lajos napján. Egy meleg nyári reggelen sétálgattam a virágos kertben. Ábrándozva nézegettem az illatos rózsát, a feslő vörös szekfüt a szerelem jelképét a nyiló liliomot, gyönyörködtem a méhecske zümmögő szorgalmas munkájában, a pillangó könnyed játszi röpülésében. Kicsit később dalolva jött ki kis húgom. Szöszke hajacskája piros szalaggal volt átkötve. Apró kezecskéivel virágot szedett s kicsiny koszorúba fű 2te. Olyan piros volt arcza! Hogy illett hófehér ruhájához. Kék szeme ragyogott az örömtől, a boldogságtól. Kié lesz az a szép koszorú kicsikém? Rámemelte édes kis szemeit! «Ma van Kossuth apánk nevenapja, az ő képét koszoruzom meg» felelt vidáman s azzal beszaladt. Rátette a koszorút Kossuth Lajos képére. Én megállottám ! Óh ne félj Kossuth apánk, neved, szellemed örökön élni fog. Hiszen ime az irántad való égő szeretet s hála erős lánggal lobog a neiv gyermeki szívben. Elmerengtem, gondolkodtam! Megcsókoltam kis húgomat és olyan boldog voltam
