Tolnamegyei Közlöny, 1904 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1904-06-23 / 25. szám
XXXII. évfolyam. 25a szám. Szekszárdi 1904. juntas 23. KÖZIGAZGATASI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei általános tanitó-egyesülc tnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szekszárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Bgiu évre ..........................12 kor. — fi». Fél é vre ...... 6 _ Ne gyed évre....................3 „ — „ Sz ámonként 24 fill, e lap nyomdájában Szerkesztőség i BeurAdj bui*-.lcu 6. s., hová . mp MtoUomf rAoM Watt minden kQtlamAnfak intdrondAk. Kiadóhivatal i ■ot»4r Mr kBnyvnyoradáJ», limáa lap inindon”*m0 hirdetAaak 4» ptoikttUamaajrek iMnadik Megjelen: Retenként egyuer, csütörtökön. Nyilttérbea 3 hasábot petJtcor 30 fillér. Hirdetések jutányosán stámitiatnak. Hít. hirdetések: 100 tróig ..... S kor. 74 81. 100-200 „....................I 74 * 200—3 00 ............................ 7 „ 7« m ainde n további 100 esd 2 koronával több. Dunántúli közmívelödési egyesület. Hazánkban német mintára, a fenyegetett magyarság védelmére, a múlt évtizedben több egyesület alakult, majdnem azonos czéllal, csupán a működési tér különbözősége folytán nyervén külön elnevezést. Első volt az Emke, vagyis az erdélyi magyar közművelődési egyesület; utánna nyomban következtek: a felsővidéki hasonló és délmagyarországi egyletek, végre a bennünket legközelebbről érdeklő, mert mi is működési terében foglalunk helyet: a dunántúli köz- mívelódési egyesület. Az elsőnek kitűzött czélja lett a székely magyarságot az oláhok beolvasztási törekvései ellen védelemben részesíteni; a másik a pánszláv itányű működés ellensúlyozására vállalkozott; a harmadik és negyedik pedig a németségnek a magyar faj rovására való terjeszkedését kívánta korlátok közé szorítani. Az Emke és fentemlitett két társa, minthogy tevékeny, nagy befolyású és lelkesült elemek vállalkoztak létesítésére és fejlesztésére, csakhamar jelentékeny anyagi erővel rendelkezve, győzelmesen és nagy eredményt mutatva fel, haladt nagyfontos- ságií, hazafias pályáján; a D. K. E. maradt vissza messze társai mögött és immár évtizedes pályafutása után is alig van tűi az alakulás formaságain. Hogy ez a szomorú állítás megfelel a tényleges állapotnak, azt fényesen igazolta a múlt csütörtökön Budapesten megtartott választmányi ülés lefolyása, hol alig volt másról szó, mint a magyarság támogatására irányzott kérelmek elutasításáról, mert az egyesület nem rendelkezik az azok teljesítésére szükséges anyagi eszközökkel; maga az egyesület eddig gyűjtött alaptőkéje is oly csekély, hogy az eleve kizár minden olyan működést, mely a kitűzött nemes czél nem megvalósítását, hanem csak követését is a siker kilátásával eredményezhetné. Belátta ezt a választmányi ülésen elnöklő Széli Kálmán volt miniszterelnök is, ki megnyitó beszédében erősen hangsúlyozta : hogy a következő ősszel a háromtagú elnökség (Széli Kálmán, Pailaviciny Ede őrgróf és Rákosy Jenő főrendiházi tag) komolyan fog foglalkozni a kérdéssel, mi módon lehetne az egyesület iránt széles társadalmi rétegekben az érdeklődést felkelteni s a megnyilvánuló áldozatkészség folytán azt olyan állapotba juttatni, hogy a nagy horderejű feladatának megoldására szükséges anyagi erők rendelkezésére álljanak. Őszinte, igaz örömmel üdvözöljük az Ígéretet és elhatározást, mert közvetlen tapasztalatból tudjuk, hogy leginkább a Szlavóniába kivándorló magyar véreink forognak első sorban abban a veszedelemben, hogy magyarságukat teljesen elveszítsék s a minden módon és eszközzel horvátositó törekvéseknek rövid idő alatt áldozatul essenek. Az embernek a szive vérzik és fáj, midőn azon a vidéken, épen a gondozás hiánya miatt, tősgyökeres magyar nevű emberek, mint Kovács, Horvát rábámulnak az emberre, ha magyarul szólítja meg őket, pedig az atyjuk, anyjuk még édes anyanyelvűnket használta. A dunántúli közmívelödési egyesületnek, Szlavóniára nézve, elsőrendű feladata, hogy magyar papok alkalmazását elősegítse s magyar iskolák alapítását sürgesse s azokat teljes erővel támogassa. Hát ezen a téren történt is már valami, mert Antal Gábor püspök felhangzó lelkes éljenzés közben hozta tudomására a választmánynak, hogy immár hat magyar ajkú lelkész van alkalmazva Szlavónia területén s igy a vallástanitás magyarsága biztosítja, legalább részben, odaszakadt magyar véreinknek a nemzeti kötelékben való megtartását. A dunántúli közmívelödési egyesület pedig fogjon komolyan a munkához s ország-világ előtt mutassa meg, hogy hivatásának magaslatán áll s a feladatnak, melyet önként vállalt magára, megfelelni, képes és erre az akarata sem hiányzik. b. TÁR CZ A. A bátor* ember. — Elbeszéli: Egy kis fiú. — Tavaly nagyon kellemeilen volt Puszta-Tatárin a nyár. Az időjárás ugyan szép volt és dinnyénk is volt bőven, de én megbuktam németből és számtanból és ezért úgy bántak velem a szüleim, mintha én feszítettem volna keresztre a Jézust. Az édesanyám, akárhányszor csak rám nézett, mindig úgy megsajnált, hogy sírva fakadt, az édesapám pedig mindig megakart ölni, mert megbecs- telenitettem a családot. Mikor pedig az első napon megettem három kis dinnyét és hozzáfogtam a negyedikhez, megint pofon akart ütni. Én ezért többnyire az istállóban tartózkodtam a kocsisoknál. — Hanem ebből is baj lett. Az édesanyám ugyanis minden szombaton maga fésült meg a sürü fésűvel. Addig fésült, mig aztán egyszer hangosan elsikol- totta magát és azt mondta, hogy most már végleg elzülöttem és az édesapám beszaladt és megnézte a fésűt és megint meg akart ölni. Akkor jött a házunkba Dúsa. Dúsa a nagybátyám leánya, a Pista bácsié, aki Eszéken lakik és másképp veti a keresztet mint mi, mert ő szerb. Azért küldték hozzánk, mert az édesanyja összeveszett az édesapjával és hirtelen elcsapta a nevelőnőt. Erről nekünk gyerekeknek nem szóltak sem- mit, de azért mi rögtön tudtuk. Dúsa szintén lizenkét esztendős, de nagyobb mint én, olyan szép, mint egy angyal, a szeme pedig olyan, mint a fekete macskánké. Mindjárt első nap meg akartam czibálni a hosszú haját — a húgaim haját mindig megszoktam czibálni — de ő olyan kemény pofont adott nekem, hogy szikrát hányt a szemem. Ezen nagyon csodálkoztam és dühbe jöttem, mert nálunk a leányok nem mernek vissza ütni, hanem pityeregni szoktak, ha megverem őket és ennélfogva nekimentem Dúsának, hogy földhöz vágjam. Ekkor egy ökölcsapást kaptam a ka- I romra, úgy, hogy egészen eizsibbadt, aztán egy másikat a gyomromra, úgy, hogy émelyegni kezdtem, egy harmadikat pedig az oromra kaptam, úgy, hogy megeredt az orrom vére, én még akkor hozzá se tudtam nyúlni. Ezt pedig boxolásnak nevezik. Én nem sejthettem, hogy egy fehérruhás kisleány boxolni is tud. Dúsa azonban tud, sőt vívni is tud, meg lovagolni, mert Pista bácsi, aki egy kicsit tuzsitos ember, megtanította mindenre, mert nagyon fájt neki, hogy Dúsa nem lett fiú, hanem leány. Én tehát a lú hoz mentem és megmostam a véres orromat, Dúsa meg bement a házba, a szeme pedig igazán úgy fénylett, mint a fekete macs- I kánké. Én aztán egy hegyes vasdarabot tettem a zsebembe és elhatároztam, hogy betöröm a fejét, mert ha annyiban hagynám a dolgot, szégyen volna az egész osztályunkra. Nem bánom, ha édes] apa megint agyon is üt élte, legföllebb megszököm hazulról : különben is régi tervem egyszer megszökni. Délután elmernem halászni. Nálunk nem szokás horoggal vagy hálóval halászni, mert nálunk csak Pecze-árok van. Az ember leveti a csizmáját és fölgyűri a nadrágját, aztán térdig gázol a vízben és keresgél a kimosott part alatt. A halat, ha ugyan fog az ember, a nadrágja zsebébe teszi az ember. Hát amint megyek a vízben, hát egyszerre a másik oldalon szembe jön velem Dúsa. 0 is mezítláb volt s ruháját föltűrte térdig és ő is halászott. Én nem fogtam még semmit, de ő egy igen szép csikhalat fogott. Kivettem a zsebemből a hegyes vasdarabot és azt mondtam neki: No, most meghalsz I Dúsa azonban nem ijedt meg, hanem kidobta a halat a partra, aztán fölkapott egy nagy kerek követ és azt mondta: Legyen szerencsém! Nem akartam megtámadni, mert tudtam, hogy ez a szerb nő mindenre képes, azért cselhez folyamodtam, mint az indusvadak szokták és zsebre tettem megint a fegyveremet és nevetve mondtam, hogy hiszen én csak tréfálok 1 Erre ő is nevetett és eldobta a nagy követ és ilyképen szólt hozzám: — Ha akarod, kössünk békét, mert én nem szeretek verekedni, ha nem muszáj. Nekem talán egy hónapig is nálatok kell maradnom, mert ahányszor a guvernánt vagy a szobaleány miatt baj volt, miudig egy hónapig tartott otthon a harag és azt már látom, hogy a húgaiddal nem lehet semmit sem kezdeni, mert azok nyalka libák. De mi ketten jó pajtások lehetnénk s sok mulatságos dolgot követhetünk el, ha nem árulkodnál rám.
