Tolnamegyei Közlöny, 1904 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-21 / 3. szám

XXXII. évfolyam. 3. szám. Szekszárd, 1904. január 21. II TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei általános tanító-egyesületnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szekszárdi ipartestületnek hivatalos értesítői «*. Előfizetési ár: Egész évre. . . . . . 12 Fél évre . . . . . . 6 Megyed évre . . . n Számonként 24 üli. e lap nyomdájában SzerkesztAség i Bezerédj Iatván-utcza 6. sz.t Jiovii a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Kiadóhivatal s Molnár Mór könyvnyomdája, hová a lap részére minden­nemű hirdetések és pénzktlldemények intézendők. >Iegjelen: Hetenként egyszer, csütörtökön. Nyilttérhen 3 hasábos petitsor 30 fillér. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig ....................3 kor. 7-t ol 10 0—200 ........................... 5 „ 7< , 200— 300 .....................7 „ 74 I minden további 100 szó 2 koronával trtH*. A farsang. Az embernek nem elég, hogy néhány, a vallás által megszentelt nap kivételével, mikor már gyakorlása azután botrány számba megy, egész éven át amúgy magyar miská- san kitombolja magát; még ezen kivül több heti időt, néha hónapokat, egyenesen annak szentel, hogy félredobva az anyagi gondo­kat, vagy tán lerakva azok alapjait, mulas­son mindenki a maga módja szerint; áldoz­zon kiki egész éjjeleket a kéjelgő táncznak, vagy a múlt évben termett édes nedű lel­kesítő hatásának. Hát nincs benne semmi, ha a mulato­zásnak meggondolt mérséklet az állandó kísérője. Sőt tán szükséges is, vagy mint sokan állítják az emberi természetből ki­folyólag elengedhetlen, hogy a hétköznapi hangulat egy kis parázs kirúgással füsze- reztessék. Azután ez az idő van egyenesen ki­szemelve arra, hogy az emberi rendeltetés­ből kifolyólag, a férfi és a nő, törvényes formák között, egy hosszú és egész életre egyesüljön s a szent frigyben híven osszon meg örömet és bánatot egyaránt. Nem lehet tehát mondani, hogy a far­sang, a mi idegen szó s tán helyesen vi­galmi időnek lehetne átmagyarázni, jelen­téktelen szerep játszására van utalva az emberi életben; ellenkezőleg igen sok eset­ben döntő tényező s emberi lények jövő sorsának komoly intézője. Csodálatos, de igaz, hogy a vigalmi idő vigságának mértéke egyenesen a meg­előző év termésének mennyiségétől függ; mert ha kielégítő a korábbi év termése, akkor van megelégedettség, emelkedett, vigságra hajlandó kedély s a mi fő, van a a költséges mulatozások kiadásainak fede­zésére okvetlen szükséges pénz; mig ellen­kezőleg, ha a jövedelem hiányossága foly­tán az erszény nem eléggé duzzadt, a mu­latság iránti vágy, hajlam és mód a fagy­pont alá sülyed. Hogy ez igy van, annak fényes tanú­ságát szolgáltatta a székhely a kilenczvenes évek közepén, midőn a íillokszera a koráb­ban jövedelmező szőlőket majdnem teljesen kipusztitotta. Két álló esztendeig, a vigalmi idő alatt a különben még éjjelenként is han­gos és kurjantásokkal tarkított utczákban halálos némaság honolt. Nem volt senkinek kedve mulatni. Akkor volt ez, midőn a bor­hoz szokott és azzal szívesen élő szekszárdi polgárok lakodalmain bor helyett szódavíz került az asztalra s a csendes lakodalma­sok hajnalig azzal telt poharakkal koczin- gattak. Képzelhető, hogy a sok szódavíztől minő hangulat volt uralkodó ezeken a la­kodalmakon. Feljegyezzük, mert a mostani nemzedék különben el sem hiszi, hogy két egész évig nem hangzott egyetlen-egy vig kiáltás az utczákon s ez a feltűnő némaság oly nyo­masztólag hatott még azok kedélyére is, kik különben az éjjeli csendzavarásoknak nem barátai, hogy nagy feltűnést keltett és égi zengeményként üdvözöltetett az az első vig kurjantás, mely nagy sokára, egy sötét éjjelen az utczán elhangzott. A múlt őszszel már azonban, be sem várva a vigalmi időt, éjjelenként hangosak voltak az utczák s a vig nótázás elfoglalta megszokott helyét. Mert szódavíz helyett bor volt a pinezékben s azt, minthogy hál’ a kereskedelmi szerződéseket kötő nagy hatalmaknak, az olasz bor beözönlése miatt nem lehet értékesíteni, magunknak kell meg­inni ; elég hangosak is vagyunk tőle. De inkább legyen az utcza hangos, mintsem a rósz idők emlékeként, némaság uralkodjék azon. A hol élet van, ott moz­gás is létezik s annak meg kell a maga módja szerint nyilatkoznia. Azért édes magyarom, most a vigalmi idő derekán, itt a lapunk elején, azt a ta­nácsot adjuk neked, hogy mulass módjával, igyál bort, mert van, de csak mérsékelten, kurjongass is, ha kedved hozza magával, de csak záróráig, hogy összeütközésbe ne jöjj a hatóságokkal. Mindenek fölött pedig, még a mulato­zás közben is, midőn panaszos magyar da­laidat énekled, — minden elnyomott nem­zetnek busongó az éneke, — ne feledkezz meg a mi közös, édes anyánkról: a hazáról Őt karold körül szereteteddel; gondolj reá mindenha; boldogulása legyen hitvallá­sod ; tudj érte élni; ha kell s tudj érte meghalni, ha a körülmények úgy kívánják. b. L TAR CZ A. ■Szekszárdi- j--------------------------------------------------­■Horni leirfltőr , álarcz. A «TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY» eredeti tárczája. Irta : Lukács Pál. Magasztos ideálok lebegtek szeme előtt — az emberszeretet, az emberiség felvilágosítása — a tiszta igazság. Ezért dolgozott és tanult szaka­datlanul, kora reggeltől késő estig, meg álmában is ezen járt az esze. Ilyenkor azt álmodta,' hogy egy végtelen nagy sötétségben ő vezette a té­velygő emberiséget, mert csak neki volt lámpási, a mivel megvilági otta a végtelen sötétség egy- részét. Tudós volt, kit nem szeret senki, kit nem becsül senki, kit csak mindig ütnek, bántanak azok, kik árnyékát sem közelítik meg, kinek fárasztó testet, lelket ölő munkáját nem veszi tekintetbe senki, a kinek a nagy munkásság mellett is küz­deni kell a hétköznapi kenyérért, holott működése több hasznot hoz az emberiségnek, mint akárhány olyan emberé, kit a közvélemény ok nélkül kapott fel, és a kit tejbe-vajba fürösztenek. De ő még sem csüggedt. Esténkint, a mikor fáradtan tette le a tollat kezéből, hátradőlt széké­ben, elgondolkodott életéről, működéséről, képze­1 létében messze túl járt a hétköznapi emberiség gondolkodásán, érezte, hogy mily magasan áll em­ber társai felett. Ennek tuda'ában boldogan szenderült el szé­kében, az ablakon beszűrődő hoULugár pedig dics­fénnyel vette körül fejét. Ilyenkor lassan kinyílt az ajtó és egy bájos női alak surrant be rajta. Testét lenge görög ruha fedte, olyan, a milyent az olympusi istenek hordtak akkor, a mikor még lent jártak a földön a boldogtalan emberiség kö­zöt , olyan ruha, a melyen át érezni lehet a női test örökszép idomait, a melyről ma már csak úgy lehet fogalmunk, ha megnézzük valamelyik antik görög szobrász művét. És ez a nő még szebb volt. Szebb volt annál, mit valaha szobrász vagy festő alkotott, és a me­lyet valaha költő megénekelt, mert egész lénye, mindene isteni volt. A szobát pedig csakhamar megtöltötte a tes­téből kiáradó lágy ambrózia illat, a mely még mé­lyebb álomba ringatta a tudóst. Azután leült a tudóssal szemben a pamlagra és elkezdett hozzá beszélni. Szájából csörgedező patakként áradt a szó, beszélt magas ideálokról, absolut igazságokról, szépről, jóról, mindenről, a miért az ember küzd, beszélt az emberek korlátolt­ságáról, balitéleteiről, elfogultságáról, egyszóval mindenről, a mi a tudóst érdekelte. És ez átszel­lemült, kipirult arcczal hallgatta az édesebbnél, édesebben hangzó igéket, érezte, hogy ezt csak ő érti, érezte nngyságát, hivatását, érezte, hogy ő van hivatva felvilágosítani tévelygő embertársait és mindinkább felébredt benne a vágy, tudni mindent, a mit csak ember tudhat. A nő pedig csak beszélt, mindinkább szen­vedélyesebben, mindinkább igézőbben még soká, soká. Mikor pedig az első napsugár besütött az ablakon, épp titokzatosan, mint jött, eltün*. így ment ez napról-napra, hétről-hétre, a tu­dós csak dolgozott fáradhatatlanul, minden este megjelent bájos hölgye és a további munkálkodásra buzdította. Egy este, éppen aludt a tudós, mikor ismét megjelent ismeretlen barátnője. Leült vele szemközt a szokott helyre, de ma már nem volt oly bájos, mint rendesen, nem volt oly kedves, mint máskor, arczán mosoly helyett, szomorúság ült, úgy lát­szott, mintha egész lénye megváltozott volna. Szomorúan szólt kegyeltjéhez : Utolszor látogatlak meg ma, utolszor buzdí­talak ma munkára. Az én missióm befejeződött, üt az ideje, hogy tudományodat érvényesítsed, itt az ideje, hogy tudásodat az emberiség javára fordít­sad. Előre mondom, nehéz munkád leszen. Az emberek semmibe sem fognak venni, szavad el fog hangzani messze pusztaságba. A kik meg fog-

Next

/
Thumbnails
Contents