Tolnamegyei Közlöny, 1903 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1903-03-12 / 11. szám
XXXI. évfolyam. nők II. szám. Szegzárd, 1903. márczius 12. dr II II TOLMMEGYEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi Előfizetési ár: Egész évre..........................' 12 kor. — fill. Fél évre..........................fi _ . M » Negyed évre.....................3 _ Sz ámonként 24 fill, e lap nyomdájában. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Megjelen: Bezerédj István - utcza 6Í .szám, hová a lap Hetenként egyszer, csötörtökön. szellemi és anyagi részét illető minden közieméNyilttérben 3 hasábos petitsor 30 fillér. nyék, hirdetések és felszólamlás<9k intézendők. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig .....................3 kor. 74 fii, 10 0—200 „....................5 „ 74 200—3 00 ....................; I 74 „ mi nden további 100 szó 2 koronával több. glll Márczius Nemzeti nagy átalakulásunk megkezdésének évfordulója ismét itt van a küszöbön, örök tavaszt jelképezve, mely minél mesz- szebb távolodik tőlünk, annál jobban növekedik üdeségben, erőben és szépségben. Egy jobb sorsra érdemes, dicső múlttal biró, de létéért folytonosan küzdelemre és harcra kényszeritett nemzet, egy nagy ugrással egyszerre megteremtette modern állammá alakulásának összes feltételeit s midőn haladásának, fejlődésének örökös akadályozói; nyelvének, nemzeti életének elnyomói megjelentek a küzdő téren, hogy az alig megszerzett nagy vívmányokat visszavegyék tőle, minden előkészület, vagy hatalmi eszközök nélkül, csupán veleszületett rátermettségénél fogva, dicső harcokban, tönkreverte az ádáz és örökös ellenséget. íme egy kép, viszontagság teljes történelmünkben, melyet felednünk nem szabad soha; melynek évfordulóját meleg, hazaíiias érzéssel kell mindenkor megünnepelnünk, hogy a késő unokák őseik dicső példáján felbuzdulva, megtanulják mindenekfölött szeretni a hazát és ha a szükség úgy hozza magával, karddal kezükben, életük feláldozásával, biztosítani azt, ami minden népnek veleszületett joga: szabadságát és függetlenségét. A küzdelem, a létért való örökös harc ma is folyik. Ma is a magyar nemzetnek pusztithatlan elszántsággal kell a résen állani, hogy jogai, melyeket ősei véres harcokban, töméntelen sok szenvedés árán, biztosítottak számára, el ne koboztassak s Magyarország megmaradjon annak, a mi lenni akar: egy senkinek alá nem vetett szabad ország. Hiszen nem kívánunk mi ma sem mást, mint a mit elődeink 1848-ban vitézséggel védelmeztek: törvényeinknek,s azokban biztosított. jogainknak feltétlen tiszteletben tartását; meg van azokban írva, hogy a magyar nemzet nyelvét, mint államnyelvet, szabadon használhatja;' tiltakozunk tehát ellene, ha valakit becsuknak azért, mert nem beszél németül. • Mert mi ime, a mai szent napon, megismételjük őseink fogadását, hogy magyarok akarunk és fogunk maradni s nincs erő és hatalom, mely bennünket ezen elhatározásunkban megingatni, nincs szenvedés, mely ránk ijesztőleg hatni képes volna. Ragaszkodunk őseink által ránkhagyott, törvényekben biztosított jogainkhoz s azokból egy szemernyit is elalkudni nem vagyunk hajlandók. Az 1848-iki bölcs törvényhozás felszabadította a népet és tulajdonosává tette a földnek, melyet azelőtt csak bizonyos szol- gálmányok ellenében haszonélvezett; napjainkban tehát az összeolvadt nagy magyar nemzet az, mely jogai védelmében minden áldozatra kész s igy bátran odaállíthatjuk Benne van azokban a törvényekben, hogy Magyarország nem tartomány, vagy egy másik országnak kiegészítő része, hanem alkotmánynyal biró önálló állam, melyet csak a saját törvényei értelmében szabad és lehet kormányozni. Ne tegyenek tehát folyton kísérleteknek hazánk beolvasztására, jogai kijátszására. ellenségeinknek: ne bántsd a magyari! Nem akarunk semmivel sem alattok állni a hősöknek, kik védelmezték a magyar nemzet jogait s nemes küzdelmükért vértanúi halált szenvedtek. Követendő példaként lebegnek előttünk mindenha s nyomdokaikon haladni változhatatlan elhatázozásunk. S majd ha egykor minden hazafias reményünk és vágyunk teljesedésbe ment; ha örökre megsemmisült és ártalmatlanná lett a veszedelem, mely századokon át fenyegette nemzeti létünket, akkor hálatelt érzéssel borulunk le a magyarok Istenének szent oltáránál, mert szabad hazánkat visz- szaadta nékünk 1 b. TÁRCZA. A hulló falevél. • • Irta: Koritsánszky Ottó. A »Tolnamegyei Közlöny« eredeti tárczája. Egy öreg, nagy fehér szakállu, meggörnyedt hátú bácsit láttam minden nap a Muzeum kert sarkánál. Az egyik lába fából volt, a másik sánta. Mankón járt. Félkeze béna, a másik, a melylyikkel. a mankót tartotta, reszketett, mint a nádszál, ha a szél hujkál közötte ... A hangja gyönge vö t, de hallatszott, hogy erős lehetett valamikor. Alig hallották a járók-kelők, hogy kínálja az öreg az újságot; azért mégis ő adta el mindig leghamarább. Aztán elment. Nem lehetett látni estig . . . Este megint ott volt. Másnap reggel ismét, este újból és igy következett ez mindennap — sok, sok év óta . . . , Nem tudom, hogy miért, de mindig ettől a bácsitól vettem újságot másfél év óta. A város akármelyik rászén jártam is, ehhez a bácsihoz el kellett esté látogatni — a szokott «Esti ujság»-ért. Már ismert is. De én nem tudtam, hogy ki és mi lehet ő. Csak gondoltam. Arról a kis ezüst szinü kerek valamiről gondoltam, ami nemzeti szinü szalagon lógott ott a mellén . . . De most már egy hónap óta nem látom. Helyette egy kis fiú árulja a krajczáros újságot. Ismerem ezt is. Sokszor láttam, hogy az öreg mesél neki valamit . . . Ilyenkor sajátságos tűzzel lángoltak az öregnek különben gyenge szemei. Látszott rajta, hogy büszkén kiegyenesedik, de csakhamar visszagörnyed roskadt állásába... A kis fiú arcza szintén kipirult, majd meg könnybe lábadtak szemei. Ez a kis fiú is ismert már. A múlt hetekbsD, hogy nála vettem a szokott újságot, sirva mondta el a szegény, hogy az öreg bácsi, aki olyan sokat mesélt neki háborús világról, fényes győzelmekről, de akasztóiakról is, amikre derék, vitéz bácsikat akasztottak — meghalt . . . És akkor elkezdett sirni. Reszkető hangon mondta, hogy még egyik este, mikor lefeküdtek, mert a bácsi náluk lakott, mivel nem volt senkije, — olyan szép mesét mondott, de nem végezhette el meséjét, mert fulladozni kezdett. Annyit mondott még: «fiacskám el ne feledd, amiket meséltem és akkor szeretni fogod hazádat 1 . . . Aztán becsukta szemeit és többet fel se nyitotta, — meghalt. — Ugy-e az a bácsi az égbe jutott, — kérdezte aztán tőlem. — Oda. De mért kérded ? — Hát én azt hiszem, hogy aki annyira szereti a jó Istent, meg ami az Istenke után következik, az édes hazát, az csak az égbe juthat 1 Mert a bácsi- elmesélte, hogy tizenhat esztendős volt, amikor sok, sok katona ment át a városon, ahol ő lakott. Megkérdezte, hogy hova mennek. Mondták, hogy a hazát védeni, mert a sok ellensége ellene harczol. És elszökött hazulról. De az akkor nem volt bűn! Beállt katonának, ő is akarta védeni a hazát. Védte is. Nem volt mindjárt katona ruhája. Csak egy csákót nyomtak a fejébe —és úgy ment az ellenség ellen. Mindig győztek. De a szép napok nem tartottak örökké. Azt mondta a bácsi, hogy nincsen mindig szép idő, sem holdvilágos éjszaka. Az ég is elborul, a csillagok is lehullanak az égről. És ez igaz. Én is láttam már egyszer. A virág is elszárad. Az ember is meghal. Sok ember meghalt. De a mi ellenségünk, azt mondta a bácsi, hogy az osztrák, elhívta a muszkát, a ki nekünk nem is volt ellenségünk. Ekkor elborult az ég. A csillagok lehulltak. A virágok elhervadtak. És minket, magyarokat legyőztek. Sokat fölakasztottak, sokan elmenekültek, Sokan meg bánatukban meghaltak. Hej 1 bácsi, mért nem élhettem én akkor ? . Mért nem harczolhattam én is az osztrák ellen ? Tudom, én is ott hagytam a féllábamat a kápolnai síkon. Aztán az én kezem is nyomorék volna . . . De igy ? 1 -így én semmit sem tehetek az én édes hazámért, amit az Isten után legjobban szeretek,- amitől semmit sem szabad sajnálni, amiért mindent meg kell tenni!
