Tolnamegyei Közlöny, 1903 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1903-12-10 / 50. szám
50. szám. Szekszárd, 1903. deczember 10. XXavI. évfolyam. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központf tanító - egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesitője. Előfizetési ár: Egész évre..........................12 kor. — fill. Fél évre .............................6 „ — „ Negyed évre.....................3 „ — „ Számonként 24 fill, e lap nyomdájában Szerkesztőség és kiadóhivatal: Bezerédj István-utcza 6. szám, hová a lap szellemi és anyagi részét illető minden közlemények, hirdetések és felszólamlások intézendők. Megjelen: Hetenként egyszer, csötörtökön. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 30 fillér. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig ...... 3 kor. 74 fii. 100—200 .......................5 „ 74 „ 20 0—300 ., ..... 7 „ 74 „ minden további 100 szó 2 koronával több. Sovinizmus. A magyar országgyűlés képviselőházában hosszú tiz hónapon keresztül folyt a küzdelem azért, hogy a magyar nemzet ne csak a harczi tulajdonságokkal ékeskedő »emberanyagot« szolgáltassa 42 százalékban a névleg közös, tényleg azonban osztrák császári hadseregnek, hanem elfoglalva ott őt megillető helyét, ne legyen kénytelen, ha boldogulni akar, nemzetiségét levetkőzve, németté átvedleni, hanem maradhasson, a minek született: hazaszeretettel megáldott magyar. A nemzetnek az a része, mely a küzdelmet különböző okoknál fogva aggodalommal szemlélte, hogy az irányban való továbbhaladásnak gátat vessen, egész irodalmat teremtett abból a czélból, hogy a harcz okozta nagy anyagi károkat felszámlálva, a rohanó gépkocsit megállapodásra bírja. Hát helyes j^ihindenki tudja, mindenki érti, hogy egy nemzet jó irányú fejlődésének első feltétele az anyagi jólét; kötelessége és minden hazáját szerető magyarnak ily irányban, a lehetőt megtenni, mert földi javak nélkül nincs erő; gazdagság nélkül nincs fejlődés. Az azonban nem helyes, ha egyesek a czélon túllőve, az anyagi gyarapodás szempontját állítják kizárólag előtérbe s azonkívül nem ismernek sem czélt, sem törekvést, sem szenvedelmet; mert gazdag nép is lehet szolga, ha lelkében nem lángol a nemzeti eszményekért való törekvésnek égi tüze. Váljon kinek jutna eszébe, ha csak már teljesen el nem korcsosult, szemébe vágni a nemzetnek, miszerint 1848-ban feláldozta anyagi jólétét, hogy a népet rabszolgaságából felszabadítsa, alkotmányát megvédelmezze s azt modern népképviseleti alapra fektesse; hogy kivívja a sajtó- szabadságot s a törvény előtti jogegyenlőséget. Pedig ezt tette a magyar a nevezetes korszakban. Odaáldozta anyagi javait a haza oltárára, hogy megszerezze lelkének örök eszményét: az aranyszabadságot. Nem is féltjük mi nemzetünket, hogy szivében gyökeret vernek azok a tanok, melyek azt hirdetik, hogy ne ismerjen más czélt, mint anyagi gyarapodását; melyek oda akarják terelni, hogy kétségbe vonha- tatlan nemzeti jogaiért folytatott küzdelmében-elsősorban- üzr minő anyagi hátrányokkal jár s tetteit azok szerint irányítsa. A mi eszményünk a magyar népet nemzeti törekvéseiben teljesen sovinistának ismerni, tudni, látni. Semmiféle más czél, más törekvés ne fogamzon meg lelkében, mint a nemzeti állam kiépítésének nagy ügye. Ezt szolgálja erejének összeségével, ez legyen minden tettének egyetlen rugója; ez legyen álmainak ködképe, ébrenlétének soha el nem homályosodó ábrándja. Lehet, ha az általunk megjelölt utón fog haladni, szenvedések jutnak neki osztály- I részül; sőt tán egész Golgotha vár útközben reája, de azért sohase mérlegelje az áldozatokat, mikbe az ut kerül, sohase gondoljon arra, hogy a szenvedésektől való félelmében tán vissza is kellene térnie. Négyszáz évvel ezelőtt volt itt a haza földén egy sokat hányatott, balviszályoktól elgyengült nép, mely véres csatában elvesztette .legfőbb erényét: szívós ellentállási képességét. Idegenek ütötték fel itt tanyájukat s a lakosság egymással a hódításban versengő hatalmak játszó labdájává lön. A megtizedelt magyar faj, hol a törökre, hol a németre volt kénytelen támaszkodni, hogy Szent István birodalmát a végenyészettől megóvja. Az akkori történelem lapjai fényes példáit örökítették meg az önfeláldozó hazaszeretetnek. Teremtek a Zrinyi Miklósok, Jurisicsok s mind azért áldozta életét, hogy hazánk földje ne jusson idegen kézre. S mikor a török hódoltság megszűnt s a német kísérelte meg önállóságunk, állami létünk megsemmisítését, újra megszülte e szabadság szerető föld a nemzeti hősök egész raját s Tökölyi, Bocskay, Rákóczy és Kossuth mind azt az eszmét szolgálták, hogy Magyarország a magyar faj vérrel szerzett öröksége s arról le mondani nem fog soha. S mikor ily irányú vértelen küzdelem folyik napjainkban is, ugyan ne beszéljünk örökké--------— a búza áráról! b. T ÁRCZA. A grunyeváczi emberevő. Irta: Szeredai Leó. — A «TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY» eredeti tárczája. — Ez bizony nagyon régi história. Vagy négy-ötszáz év előtt történt meg, ha ugyan valójában megtörtént, amire nem mernék megesküdni. Nyáron volt, aratásnak idején s a grunyo- vácziak ép betakarították az életet, mikor a fellegek közt hirtelen valami nagy fekete pont tűnt fel. Olyanformának látszott, mint egy nagy saskeselyű, olyanformán kóválygott is, csakhogy sokkal nagyobb volt, mint amilyen egy keselyű szokott lenni. Az aratók csak nézték, csak találgatták, hogy ugyan mi lehet ? — Madár lesz, mert szárnya van ! — mondta az egyik. — De bizony nem madár! — szólt a másik. Hiszen láthatja kend, hogy milyen nagyi — Az ám ni! És tüzet fúj a szájából! Meneküljünk í Sárkány ! Erre a vészkiáltásra elfutott volna, ki merre tud, csakhogy már későn volt. Mert a szörnyeteg “agy hirtelen lecsapott az aratok közé és ripp-rupp egy harapásra bekapta a Sztamirovics Gyuri "Ual feleségét. Az volt a falu legszebb asszonya, amiből látnivaló, hogy a fenevadnak jó gusztusa volt. Utána bekapott még három embert. A többi eszeveszetten menekült be a faluba. Az a szörnyeteg félig ember, félig madár volt s rút pofájából úgy fújta a tüzet, hogy amerre járt, amerre lépett, minden elégett körülötte. Volt nagy ijedtség Grunyeváczon. Napokig még az ut- czára se mertek kimenni az emberek, nemhogy a falu végére merészkedtek volna. Mert az emberevő válogatás nélkül bekapott mindenkit, aki a közelébe ért, ha vén volt, ha fiatal volt. (Legjobban járt a Márkics Jósa, mert annak a házsártos anyósát ette meg.) Két hétig tartott ez a rémületes állapot. Két hétig pihent a mezei munka, amely pedig sürgős, nagyon sürgős volt, két hétig senkise mert kilépni a házából, két hét alatt tizenegy embert falt fel az emberevő. A harmadik hét elején a grunyevácziak már nagyon megsokalták a dolgot s a falu vénei összeültek megbeszélendő : miképpen lehetne elkergetni azt a szörnyeteget, amely előbb-utóbb felfalja a helység egész népét ? Bugics uram, aki nagyon bátor ember hirében állott, azt mondta : Keljünk fegyverre valamennyien ! ki kaszával, ki kapával menjen neki az ember- evőnek. —r Hm, könnyen beszél kegyelmed! — felelt Platics Jován, a helység érdemes bírája, akinél okosabb ember hét faluban sem volt található — könnyen beszél! Az emberevő mindnyájunkat fölfalna ! — Hát akkor küldjünk követet a királyhoz, kérjünk tőle segítséget. Hadd jöjjön ide ezer pán- czélos vitéz, azok majd csak elbánnak vele ! Azt mondta erre a biró : — Persze, persze . . . Hanem mire a követünk a királyhoz ér, két hét, mire a vitézek ideérkeznek, az is két hét, négy hét múltán pedig hírmondó se marad belőlünk ! Sehogysem tudták kiokoskodni, hogy mitevők legyenek és dolgavégezetlen már-már indulni készült kiki hazafelé, mikor egyszerre csak beállít a tanácskozók közé a vén Axonics Mihály. Hogy ő rá senkise gondolt! Pedig a vén Mihály, az volt csak az okos ember! Mikor a dögvész pusztított az országban és százával haltak el az emberek, Grunyeváczon senkit sem ért veszedelem. Mert, akire ő rálehelt, az menten felgyógyult. A nyavalya törős, gyereknek csak a fejére tette a kezét s a bajnak rögtön vége volt. A beteg állatot meg úgy gyógyította meg, hogy csak ránézett. Olyan okos ember volt az öreg, — aki már lehetett vagy száztíz éves, — hogy mindennek tudta az orvosságát. Hogy ő róla egészen megtudtak feledkezni I A tanácskozók, nagy tisztelettel kinálták meg üléssel a vén Mihályt, aki oda helyezkedett az ászt?* t
