Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-03-06 / 10. szám
4 rontsák. De vannak még láthatatlan ellenségek is és ez a gonosz lélek, mely folyton agyarkodik a fiatalságra. Azonban testében hordja mindenki a leghatalmasabb ellenséget a rósz kivánságot. Ezen két ellenséget csak munkásság és foglalkozás által tarthatja távol a fiatalság. Miként egy darab lágy viaszból angyal, vagy ördög alakot tetszés szerint gyúrhatunk; azonképpen I gyermekek természetét is zsenge korukban angyalivá, vagy ördögivé tehetjük. Tehát a szülőktől függ gyermekeik jövő boldog vagy boldogtalansága a szerint, a mint őket jól vagy rosszul nevelik. Bozsolik Ferencz. A gyermekek kocsmázásáról. A „Néptanítók Lapjáéban élénk eszmecsere tárgyát képezte a múlt évben ama nagyfontosságu tétel, hogy „nevelhet-e az iskola?“ Szerény nézetem s meggyőződésem szerint igenis nevelhet, sőt kell, hogy neveljen még akkor is, ha ebbeli áldásos működése az ismeretterjesztés rovására történik. Hogy, azonban az iskola eme nagyfontosságu feladatának kellőkép megfelelhessen, mulhatlanul szükséges, hogy nemes munkájában a szülők | a társadalom részéről megfelelőleg támogattassék. S mit látunk ? A szülők a mindennapi kenyér megkeresésének gondjai s egyéb dolgaik miatt gyermekeikkel alig foglalkoznak, de nagy azon szülők száma is, kik gyermekeik nevelését vétkes könnyelműséggel elhanyagolják s mégcsak avval sem törődnek, hogy gyermekeik hol s mivel töltik szabad idejüket! Pedig hát a gyermek ott szerzi képzeteit ismereteit, ahol hozzájuthat, s minthogy lelke ezekkel sáplálkozik s fejlődését ezek eszközük, megbocsájt- hatlan hibát követnek el azon szülők, kik nem ellenőrzik gyermekeik szabad idejének eltöltését. Hogy a társadalom — s különösen a félmüveit t műveletlen társadalom — áltálában véve miként támogatja iskoláinkat a nevelés terén kifejtett nehéz munkájában, arról jobb ha nem is beszélek. Igaz, hogy iskoláink sem kifogástalanok nevelési szempontból, de az sem szenved kétséget, hogy a társadalom az, mely az iskolából kijött -—sőt szám-, tálán esetben a még tanköteles — gyermek jellemét átalakítja. Hogy korunk ifjú nemzedéke nemcsak testben,- de méginkább lélekben a hanyatlás ulján áll, annak nagy részben a társadalom az oka. Nem lehet eléggé kárhoztatni a szülők s a társadalom ama nagymérvű meggondolatlanságát, hogy a serdül etlen gyermekeknek a korcsmák rendszeres látogatását megengedi, sőt nem egy esetben erre • ösztönzi. Fentebb emlitettem, hogy a gyermek ott szerzi képzeteit, ahol hozzá juthat. Vizsgáljuk csak egy kissé, mily ismereteket szerezhet a gyermek a korcsmában | Szépet, nemeset, jót, hasznosat, erkölcsöset semmi esetre sem; hisz a korcsmák sohasem voltak erkölcsnemesitő intézetek, hanem igenis oly helyek, melyekben a minden nemesebb érzést kiölő szellemi fillokszera, ama erkölcsi fogyatkozás tanyáz, melynek szemléletére a gyermek és ifjú fogékony szive s kedélye megromlik. A korcsma azon hely, hol gyermekeinkben a durvaság, a szeretetlenség, a nemi különbségek ismeretéből származó bűnök, a tiltott élvezetek próbálgatása, | tettetés, a lopás, a hazugság s ezek mellett kötelességeik teljesítésének elmulasztása stb. bűnök születnek s további táplálékot nyernek. Mindezek — minthogy vádlói a szülők s a társadalom vétkét könnyelműségének — hangosa n hirdetik, hogy gyermekeink nevelésének további elha- nyagolása a teljes erkölcsi elfásultságot eredményezi I oly veszélyes helyzetbe hozhatja leendő társadalmunkat, hogy minden jó törekvés dugába dűl. A népnevelők — kik a nép között élve, egész meztelenségében, szemlélik a gyermekek korcsmá- zása által annyira elharapódzott erkölcsi korrupcziót ■— erejük teljes megfeszitésével is úgyszólván teljesen eredménytelenül küzdtek ez ellen s fájdalommal sóhajtottak az illetékes hatalom után, mely a vezsni indult, szép szóra nem hallgató, erkölcseiben romla- dozó ifjúságot — a rendelkezésére álló 1 helyesen alkalmazandó eszközök segélyével — az erkölcsi romlás sikamlós lejtőjén való tovább gurulástól visszatartsa. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY -(10- az.) S e fájdalmas sóhajok — hála az egek Urának! — illetékes fülekhez jutottak s mi több! meghallgatásra is találtak, amennyiben vármegyénknek népe javát szivén hordó törvényhatósága szabályrendeletet dolgozott ki a 15-éven alóli gyermekeknek nyilvános mulató helyekről való kitiltása tárgyában. Midőn mi népnevelők az immár jogerős s életbe léptetett szabályrendeletet lelkünk legigazibb örömével üdvözöljük, ugyanakkor ama forró óhajunknak adunk kifejezést, hogy eme — népünk erkölcsösségének s boldogulásának emelésére hozott, — üdvös czélu szabályendelet ne csak a községek iktatójának egy számát szaporitsa, hanem a nemes intentiónak megfelelőleg testé is váljék ! - • Vajha úgy lenne! Csankó Géza. IRODALMI CSARNOK. Jelenés. A csendes éjfél újra meghozott És álmom elborítod büszke fénynyel; Suhanva lebben lengő, szürke árnyad És pergő szellemtánczra perdül. A sáppadt holdnak fénye behatol. . . . Lelkem csillagtalan sötét borítja És vágytalan, sóhajtalan vergődöm. Párnámba temetem borús fejem, De látom karcsú, fátylas testedet, Hallom panaszló, édes hangodat; Tekinteted a lelkem felkavarja. Kérlek, könyörgöm láztól meggyötörve, És távoltartanálak, — nem lehet! Ne kisérts! — Szállj el, óh pihenj meg! A vádad szörnyű : — lelket áhit. Neked is édesebb a pihenés, Ha nyugtalan szivem nem lesz veled! Szállj vissza csöndes nyugalomra: A sorstól szétdult boldogságot, Mely megszakadt bimbó korában, A jeltelen sír, — mely testem befödné, — Nem adja vissza! Liszbauer Antal. A hős pipás. Budapestre utaztam egy barátommal. Elhelyezkedtünk egy II. osztályú kupéban és mivel más utas nem volt benn, komóttá tettük magunkat, és rágyújtottunk. Eleinte beszélgettünk mindenféléről, de utóbb ez is kezdett unalmassá válni és barátom ajánlatára keztünk pikkettirozni változó szerencsével, mert hol én vesztettem, hol ő nyert. Egyszerre valami hangos' társalgás ütötte meg az én nem éppen kicsinynek mondható hallási eszközömet. — Mi ez —- kérdém. — Nem tudom — válaszolta az. — Nézd meg, úgy hallom, mintha a szomszéd kupéból jönne. Átmegyek. Egy III. osztályú női szakasz volt. Amint benyitok, hát egy egész rakás nőt látok, olyan lármát csaptak, hogy a capitol.umi ludak valósággal elbújhattak volna elölök. Nézek, nézek, hogy mi lehet ennek oka, hát a kupé egyik sarkában ül egy legényféle ember, és nagyokat pöfékel egy szuty- kos bagó masinából, olyau flegmával, mintha ő volna ott egyedül az ur. — Mi ez kérem, hölgyeim — kérdém a tisztelt dámákat. Valamennyi reám rohant és mindannyi egyszerre kezdett panaszkodni, melyből csak azt értettem, hogy az a bizonyos legényféle ember irtózatos füstöt csinál és ők ezt semmi szín alatt nem hajlandók tűrni, lévén az „női szakasz.“ — „Tegye le azt a pipát és he füstöljön itt“ kezdtem én a nők lovagi szerepet főivéve. Rám bámult a legényféle ember, és tovább pöfékelt. — Nem hallotta? — kérdém újra. — Dehogy nem hallottam. Nem vagyok én süket. —Hát akkor tegye le! — mondtam újra. — Parancsol az ur itt ? Megfizettem a helyemet és az úrtól még nem parancsoltatok magamnak. Értette? — Kérdezte most már ő fenhangon. Én azonban nem szóltam hozzá, hanem udvariasan fordultam a hölgyekhez és csititottam őket, hogy csak legyenek békességben, majd megküldöm a kalauzt. És avval kimentem. A legényféle ember pedik kiment a kijárat közre és nagyokat pöfékelt, mi közben nézegette a különféle tájké pékét. Már fütyült a vonat Promontor előtt, midőn egyszerre csak hirtelen megállóit a nyílt pályán. Mintha a 1898. márezms 6. villám szállt volna a kalauzokba, olyan hamar leszaladtak 1 vonatról és kérdezték, illetve kiabálták, hogy hol húzták meg a vészféket. Senkisem jelentkezett. Elkezdtek tehat vizsgálni a vészfékeket. Csakugyan a legény fele em- ben ■ kezében volt meghúzva. Ö azonban nyugodtan állt ott és pöfékelt és bámult, hogy Ur Isten miért állott meg a vonat.-• Maga húzta azt meg? kérdé a kalauz. — Én. Miért? — Most én kérdem magát, hogy miért húzta meg ? — rivalt a kalauz. . —, Csak ne kiáltson úgy, — hallok én még jól, — csititá a legény. Ez alatt jött már az állomásfőnök 2 csendőrrel. — Menjen ki innét — rivalt a kalauz megint ;— és jöjjön az államásfőnökhöz. — Nincs én nekem ott dolgom — pattogott vissza a hős. — Nincs? majd lesz. Nem megy? kiátott megint a kalauz. — Nem én — váíoszolt ez. — Csendőrség! kiáltott a kalauz. Már ott is voltak. A-t Itt ez a zsivány húzta meg a vészféket — magyarázd a kalauz. — Jöjj ki, előre 1—2 ! komándirozott az egyik csendőr és vitték a főnökhöz. Ott kihallgatták, hogy miért tette, hát az sült ki, hogy — butaságból, illetve kíváncsiságból és azért 10 frt birságra ítélték, de mivel 1 írtja sem volt, elvitték Budapestre börtönt őrizni. Csakhogy ott nem pipálhatott! Borzasztó! Igazán. ZEjIső felolvasásom. Irta: Kiss Béla István. Egy szép tavaszi nap délutánján azon gondolat pendült meg agyamban, hogy immár elérkezett az idő; hogy magamat, mint költőt, bemutassam szülőföldemen. Ha valaki érezte ezt, úgy tudja, mi ez ? Olyan büszkeség fogott el, hogy még egy Antal Istvánt is letegeztem volna, ki bár művész a színpadon. És ebben a hangulatban írtam egy költői levelet Kraminer Vilmos műkedvelő urnák azon reményben, hogy a város, melyben anyám szült, szinte forradalomba fog esni. Azt Írtam, hogy nyomasson nagy-nagy hirdetési lapokat, hadd tudja, meg a világ, — akarom mondani: az én szülővárosom, hogy én, mint költő, jövök felolvasni. S hogy mi egy költő, azt nem kell talán bővebben fejtegetnem ?. Áprilisi reggelen érkeztem szülőföldemre. Rettenetes képet vágtam. Senki sem jelent meg a vasútnál fogadásomra. Pádig az ember igen szépnek tűnik ám fel nagyságának tudatában akkor, midőn szülőföldére lép! Ragyogónak és derűsnek látszik minden. Milyen fehéreknek tetszenek még a kéményseprők is, sőt a pinezérek külsejes is rokonszenves vonást nyer. Megérkezésem után nem mentem el senkihez, úgy akartam a nagy közönség előtt felbukkanni. Esti 8 óra előtt néhány perczczel készüljem el öltözetemmel. Most majd vidáman, majd meg savanyú ábrázattal tekintgettem a tükörben mikor aztán elindultam jövendő győzelmem szinterére. Beléptem a teremben. Egy szolgát találtam ott, ki fütyörészve sétált fől-alá. Én ezen megbotránkoz- tam, mire a szolga goromba lett és az üres székekre mutatott. Pontban fél 9 kor lépett be az első hallgató. Bemutattam magam. 0 azt mondta, hogy Hamvasnak hívják. Én meg azt mondtam, hogy igen örülök. Erre azt felelte: kevesen vannak a teremben. Én iga^ zat adtam neki. Tovább egy tekintetre sem méltattam, hanem siettem az utczára megnézni, jönnek-e ? A teremszolga azt mondta, hogy én nem vagyok költő, mert senki sem jön a felolvasásra. ' Első hallgatóm folyton a tükörbe bámult; gyönyörködött önmagában. Kilencz órakor jött egy ember, ki a lámpákat akarta főicsavarni. r-*-' Sós’ se bántsa őket! — mondám. Hangom félelmes rezgése s ábrázatom szinte- lensége meghatották a lámpa tisztviselőt. Megsimogatta kabátomat s biztatólag hunyorgatott. Meghívtam, hogy hallgasson meg. Erre ő megijedt, elsápadt és távozott. Kevéssel 9 óra utáfl megérkezett a második hallgató, mire szivem hevesen dobogni kezdett.
