Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-30 / 44. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (44. sz.) 2_ ritkoznunk, miután eddig olyan megbízható gyógyszerünk nincs, mely a betegség tovább fejlesztését megakasztani, vagy a kifejlődött betegséget megszüntetni képes lenne. A bubókra pépes borogatást szoktak tenni; ba elgennyedtek, megnyitják. A pestist Líbiában, Szíriában és Egyiptomban már a keresztény időszámítás előtt ismerték. A történet irás azonban csak a negyedik század óta ismeri. A középkorban a pestist rettegték s a tizennegyedik században 1347-ben a fekete halál Európa egy országát sem kímélte meg s oly borzasztó pusztítást végzett, hogy Hecker körülbelül 25 millióra becsüli az Európában elhaltak számát. Ettől kezdve a pestis Európában ritkábban jelentkezett, úgy, hogy Anglia 1665 óta, Irland 1650, északi Francziaország és Svájcz 1668, Németország 1682, Spanyolország 1681, Svéd és Dánia 1657 óta mentes maradt a járványtól. A tizennyolczadik század első évtizedeiben Törökországon át eljutott a pestis hazánkba is, azután Lengyelországba, Sziléziába, Pozenbe. 1721-ben pedig a Provenczében volt nagy járvány. A tizenkilenczedik században a Balkán félszigetet és szomszédos területeit nem számítva, csakis Máltában (1813.) alsó- Olaszország Nojá nevű kikötőhelyén (1815.) és a Balkáni szigeteken észlelték. 1830. óta Törökország területén kívül Európában csak kétszer lépett föl járványszerüleg, először 1837-ben a görög és porosz szigeteken és Odesszában, másodzzor 1878 és 79-ben Asztrakán kormányzóságban a Volga jobb partján fekvő Vetlyánka nevű kozák faluban. Kiderült, hogy a leirt góczpontokon kívül Kö- zép-Ázsia bizonyos tájai, (India Klimo) is góczpont- jai a pestisnek, mert mig a pestis azon területről, melyen 2000 évig uralkodott (Libia, Szíria, Egyiptom, Törökország) eltűnt s már azt hitték, hogy az egész földön kialudt, 1858-ban körüljárt járvány alakjában olyan helyeken lépett föl, melyeket ezelőtt csak ritkán látogatott meg s akkor is mindég a behurczo- lás után jutott oda. Ilyen hely volt Észak-Afrika, a hol a nagy nyomorúságban és szennyben élő arabok között Benghasi közelében Tripoliszban ütötte föl fejét 1867-ben, 1870-ben pedig Perzsiában észlelték. Terray Pál. IRODALMI CSARNOK. Szerelem, szerelem! Szerelem, szerelem! Üdvösség forrása Fiatal sziveknek hő boldogulása ; Szerelem, szerelem! Ifjak csábitója, Szűz ártatlanságnak komoly megrontója ;\ Szerelem, szerelem ! Bátorok csalétke, És parázna latrok legkedvesebb vétke; Szerelem, szerelem! Fájdalom szülője Hit, remény, becsület, gyilkos megölője! Szerelem, szerelem! Röpke tündér álom, Te voltál életem, te léssz a halálom ! Szerelem, szerelem l, Szivem most se retten; Apostolod voltam, vértanúvá lettem; Szerelem, szerelem! A tudat vigasztal, Hogy úgy halok érted, mind virág tavaszszal; Hogy nem vagyok első s nem leszek utolső, A kire miattad zárul a koporsó. Szomory Károly. ■\7"én leán37-_ Töpörödött alak szegény, Arcza halvány, redős, sovány. Nem érdekli se árny, se fény, Közönyös, de nagyon jó lány. Csak fekete a ruhája, Olyan gyászos az alakja. Nagy részvéttel nézek, rája, Szemem könnyét úgy hullatja. * .* * Nem is olyan nagyon régen Tűz lángolt még kék szemében. Hamvas arcza közepére Pirt rajzolt jó egészsége. Eper ajka, édes ajka Csak mosolygott, nem sóhaj ta. Ifjú szive, bohó szive Tündérvárat is épite, Mely sok ábránd, álom után Reménységből készült csupán . . Egyszer aztán jött egy legény, . Erős izma aczélkemény, Szép ember és minta férfi, Az udvarlást szinte érti. Megvallotta, hogy szereti, Sugdosott sok mindent neki: Verőfényről, gerlepárról, Édes földi boldogságról. Szívből szólott. A kis leány Elmerengett bűvös szaván, Szép álmait fonta, szőtte, Nem gondolva a jövőre. Hogy a titkos jövő mit ád, Nem sejtette a szép virág! Az esküvő szent napjára Áhítattal, vágyva vára . . . És mi történt ? A vőlegény Nagyon beteg lett, a szegény. A leányka, a kisasszony Elment hozzá, hogy virraszszon, Hogy ellesse gondolatát, Hogy ő maga karolja át Gyöngéd, liljom-karjaival, Élesztgesse csókjaival. 1898. október 30. Hiába! Egy csendes este Kiszenvedett a jegyese. Gyászruháját ettőlfogva Nein tette le soha, soha. Éldegél, bár szive, lelke Elpusztulni úgy szeretne. * Szürkült szemeibe nézek, Romorczájára tekintek; Azokban' a tört remények, Erről pedig tudok mindent. Varjas József. .A, d.ezentor ncLeséje. Irta: Zs. Zavadczky Gizella. Kiváncsian ugrált fel a „Hauptwache“ legénysége a kémény, féregrágta, piszkos pricscsrŐl, mikor egy patroulfürert abfertigelt a schnarrpost. Belépett a patroulfürer a wachzimmerbe mö- j götte négy szuronyközött egy bánatos eszti-bakával. Annak rendje és módja szerint forschriftossan átadták a foglyot s melléje rendeltek egy infante-. I ristát, hogy meg ne szökjék. Körülálltuk néhányan, vigasztaltuk a szegény fiút, faggattuk, de ő «nem felelt. Csak néha-néha tekintett felfelé, s látni enged- teté, azt' a könnytől csillogó szemet, mely oly mélyen, oly sokat mondóan fekszik a sürü szemöldök alatt. Olyan fiatal, olyan gyermekes a képe, hogy tán el sem hinné uz ember, hogy az a ruha, meg az a bilincs őt illetné. Pedig őt! . . . . Talán megunta már véget nem érő faggatásunkat, el kezdte történetét. Közelébb húzódtunk hozzá, s mondhatom, ecset alá illő képet alkottunk. A puszta prices, a gyanús fényű lámpa, a felszerelt bakák, s a bilincses dezentor közöttök . . . . .............96-béli rekruta vagyok — kezdi beszédjét. Ott da nolt édes anyám altató nótát boldog, ártatlan álmaimhoz, ahol az ég a földre hajol, ahol gémes kút szarva az eget éri. Kicsinké falunkban láttam először a napot, ott imádtam először az Istent. Nem voltam úri gyermek! De még csak módos sem. A falu végén volt a tanyánk — aza kicsi sárfalu kunyhócska, ahol talán most is sirat szegény anyám. Hogyne sírna! Hányszor maradt éhen csak azért, hogy én ehessem ! — kezéről hány csepp vér hullott, csak azért, hogy engem felneveljen. Hová lett az a szép piros arcza ? Hová lett fekete haja ? Azok az ezüst szálak az én éveim, azok a barázdák szelíd arczán az én napjaim!.............Felnőttem .............megbecsültem magam . . . . Úgy tetsze tt az a kis falunk, úgy tetszett minden fája, háza. TARCZA. Ősz, hervadás ború. A szürke égen Szomorú felhőt sírva űz a szél . . . Hallottam egy regét valaha régen: Van egy sziget, hol örök tavasz él. , Ősz! Uj saison. — A ragyogó szalonba Csevegni járunk illedelmesen — De álmaimban látlak rám omolva, Mindent feledve kedvesem. El, messze innét, más vidékre vágyom, Hol nincs erény, csak egy: a szerelem ! Hol mind való az, a mi itt csak álom, Óh, jöjj velem! Kozma Andor. teascxetőToen. L-ta: Fetter Gyula. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Rendes napi sétám a falu temetőjébe szokott vinni. Ott jól esik a holtak csendes országában a mindennapi élet gondjai és küzdelmei között gondolataimnak, eszméimnek szabad folyást engedni. Ott a szabad természet e szomorú helyén mintha az emberi lélek közelebb érezné magához a mindenek Alkotóját, az élők és holtak Urát, a végtelen felségü hataímas Istent. Ott legalább nem zavar, nem bánt semmi, nem háborgat senki. Úgy elnézem azokat az egyszerű sírkereszteket s felhantolt sirdombokat, meg- megállok majd mindegyik előtt, elolvasom a sírfeliratot s gondolataim vissza-vissza szállatiak a múltba, a mikor az ide elhantolt teremtmények még élőlények voltak. Úgy tetszik, úgy rémlik nekem néha, mintha ez egyszerű sírok és kövek mind megannyi nyitott könyvvé változnának át, a melyekből oly sokat, oly igen sokat lehet kiolvasni. Van a mi kis temetőnkben két frissen felhantolt sirhalom, telistele ültetve különböző virágesákkal, a melyek mindegyike előtt egy-egy szerény kőkereszt áll. Oly gyakorta el-elnézem ezt a két sirkövet s mindannyiszor könnybe lábadnak szemeim. A sírkövek egyikén e szavak olvashátók: „Itt nyugszik Pál Katalin. Élt 24 évet. Meghalt 1898. május 11-én. Béke hamvaira! Allitatta édes anyja /“ A közvetlenül méllette álló másik kőre meg e szavak vannak felírva: „Itt nyugszik Pál Örzse. Élt 30 évet. Meghalt 1898. junius 18-án. Béke hamvaira! Állítatta édes apja!u Kevés szavak, egyszerű szavak ezek, de sokat fejeznek ki, nagyon sokat jelentenek. Éltökvirágját élt szépséges parasztmenyecskéknek a hamvait jelzi e két egyszerű kő. Mindkettő alig egy hónapnyi időköz leforgása alatt vált halálnak. Az egyik, a kisebbik az anya kedvencze, a másik, az idősbbik az apa büszkesége. Noha mindketten szeretve voltak apától, anyától, de a hű, jó lelkű öregpár még gyermekeikben is nem akarták egymást megrövidíteni, a nagyobbik, mint első szülött lett az apa öröme, a fiatalabbik meg az anyáé. Megosztották őket egymás között. De jött a kérlelhetetlen halál s elvitte az édes anya reményét, mindenét. A halál ezúttal is, mint mindig, kegyetlen, nagyon kegyetlen volt. Ha elvitte az anya örömét, elviszi az apáét is; rövid egy hó múlva eljött a másikért is. Apa, anya megtörtén állottak a koporsók mellett, melyek mindenöket, kin- csöket, szemökfényét zárták magukba. Gyakran látok azóta egy megtört asszonyt és egy megvénült embert a temető felé ballagni, együtt mennek őket »a felejthetetleneket« felkeresni. Az egyik a Kati sírjára visz virágot, a másik az Or- zsiére; az egyik a Kati sírján hullatja keserű köny- nyeit, a másik az Orzsién; az egyik a Kati sírján imádkozik megholtjaik lelki üdvéért, a másik az Orzsién. Ott térdelnek mindketten a sirok mellett ájtatos imába merülve, csendes zokogás közt magasztalják az urat: „Dicsértessék az ő szent neve s legyen meg az ő szent akaratja.“ Egy nap is, a mint igy imádkozgatnak, egyszerre .cgak a távolból a falu felől vig muzsika szó hallatszik, közbe-közbe a legények kurjantása, a leányok dalolása. Az édes anya felneszei, két kezével a szivéhez kap, reáborul a sirhalomra s hangosan felzokog. A Kati férje most hozza haza Kárászról uj hites párját, egy kaczkiás özvegy menyecskét. Oh! hogy ily hamar elhadta őt, az ő szerelmetes szép magzatját; s lelkem Katiczáját felejteni, kinek életében nem volt párja szépségre nézve a falu menyecskéi között. Keserű panaszra fakad volt veje ellen, mert az ő szerető édes anyai szive azt hitte, azt remélte, hogy a mint ő gyászolja leányát mélységes bánattal, folytonos könyhuilatások között, akkép siratja meg őtet hites társa is. Csak az "ő öreg hü életpáija vigasztalja, békitgeti őt, ott a sirok között: „Hadd abba a panaszt asszony, a jó Isten igy rendelte, igy akarta, legyen áldott érte az ő szent akaratja.“
