Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-16 / 42. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (42. sz.)

1898. október 16.

A közgyűlés folyó évi október hó 29-ére tűzte ki azon választott bizottsági tagok helyeinek betöltését, a kiknek három évi mandátuma folyó év végével lejár.

A miniszteri rendeletek után a bizottsági előterjesztések és körlevelek következtek. Igen fontos szabályzatot fogadott el a közgyűlés a vármegyei pénzkezelésre vonatkozólag, melynek megalkotását a gyámpénztár kebelében történt' sikkasztási eset sürgetette. A kiküldött bizottság javaslatára határoztatok, hogy a megyei pénztártól a gyámpénztár elválasztas- sék és hogy az uj kezelés 1899. évi január 1-én lépjen életbe. Az uj gyámpénztárnoknak illetménye 1300 frtban állapíttatott meg, a könyvelő fizetése 1300 frtra emeltetik, a Pappert állása pedig beszüntettetik. A mostani könyvelő be lesz osztva a számfejtő osztályba és egy dijnoki állás is szerveztetik. Ezt a közgyűlési határozatot jóváhagyás végett a belügyminiszterhez teijesztik be.

Elfogadták többek között a magyarositási alapról szóló okiratot, mely ugyan soká készült el; mert már két évvel ezelőtt megszavazták a magyarosításra az 50 ezer forintot, de kamatait nem a magyarosításra, hanem a múzeumra fordítják s igy több magyarositó tanitó elesik a megérdemelt jutalomtól. Az al- ispáni jelentések, árvaszéki előterjesztések és az időközben beérkezett tárgyak nyertek még elintézést, mire főispán a közgyűlést berekesztette. —th.

ŐszA poéta embereket megihleti a hervadásnak lassú, mélabus költészete. A csalóka őszi verőfény, a bikanyál imbolygó kordonja, a dércsipett levél, az álmodó esti alkonyat, a közhatóság embereinek pedig gondokat okoz ez a közelgő saison, a tél a filantroph czélokat, eszközök nélkül — jobbára a közhatóság vállaira rakja; gondokat okoz továbbá a tél afroknak a keveseknek, kiknek lelkiismeretét megbillenti egy tartozó kötelesség, hogy a vezető intelligencziának, ha átvan hatva hivatásától, törődnie kell a tömegek oktatásával, a szocziális rendes fejlődés érdekében való, hogy minálunk is, mint a müveit államokban, télen át felolvasásokat rendezzenek, hogy úgy mondjuk, a felnőttek oktatását az alsóbb nép számára; az ősz rövid napjai és hosszú estéi megérlelik, legalább a vágyakat, hogy egyhangú társadalmi életűnkben hozzunk be egy kis pezsgést, elevenséget, életet, hogy ne merüljön ki társadalmunk egy két obiigát mulatságban, hanem szellemi téren is emelkedjék tár- ■ sadalmunk nemcsak a zsurok szintén obiigát nagy ember szólásáig; itt van az ősz, és vele megjöttek a pauperizmusnak mélységes nagy gondjai: a fa, az élelem beszerzés nagy szükségei. A poétái lelkű emberek megtudják látni ez évszak szépségét; mi rideg, utilitárius emberek ijedten nézünk elébe. Nem a nyárnak vannak mi nálunk társadalmi sebei, hanem a közelgő télnek.

Vegyük őket sorra, még van időnk legalább némileg megreparálni.

Kétségkívül a modern élet küzdelem minálunk is évről-évre nagyobb teret jelöl ki a filantrópiának. Emberbaráti intézményeiink pedig részben nincsenek, részben nem olyan aktívák, a mint kellene.

Ezen a mesgyén nem lehet szavunk az urakhoz. A magyar nőkhöz fordulunk. Városunknak minden szépért és jóért hevülő derék úrnőihez. Sok a szerencsétlen, az elesett, az ínségbe jutott. Sok a gyerek, a melyik nem járhat iskolába, mert télre nem lesz lábbelije, a tankönyvekre se telik. Szegény alapunk pedig csekély, más irányban van igénybe véve. Ezen a téren hölgyeinknek oly nemes feladat vár, melylyel a szenvedés és nyomor könyeit törölhetik ki, hiszen a zsoltár is azt mondja: „kik könnyű közt vetnek, örömök közt fognak aratni. “ Ciceró azt mondja: semmisem dicséretesebb és nemesebb, mint megvetni a pénzt ha nincsen, jótékonyságra és bőkezűségre forditani, ha van. Erf hogy még egyet idézzünk, nem Tisza Kálmán, hanem Pál írja a ka- rinthusokhoz, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten. Tudjuk azt, hogy hölgyeink egyesületeikben és magánadakozásból a nyomornak, szenvedésnek tőbe könnyét törülték le, de a modernélet küzdelem még hatékonyabb módon hivja a jótékony szivek munkáját. Közéig a tél. Jöjjenek hölgyeink e nemes munkára, mulatóval, a mi ez esetben — szent.

Hanem aztán nemcsak panem, hanem circences is. Lapunkban évek óta agitálunk a mellett, hogy két fajta és pedig rendszeres felolvasási sorozatos estéket kell rendeznünk a tél folyamán. Egyiket az iparos és gazda mindkét nembeli fiatalságnak egy- egy értelmi fokukhoz mért és rájuk fontos, időszaki kérdésről vagy a tudomány egy-egy szakából; a másikat a szellemi élvezetet áhitó müveit osztálynak, a minőket a fővárosban irodalmi társaságaink, a természettudomány és földrajzi társulat, a népszerű li- czeum rendez, vagy a minőket Pozsonyban a Toldy kör, Szegeden a Dugonics-, Nagyváradon a Szigligeti-, Aradon a Kölcsey-, Debreczenben a Csokonay társaság télen át rendez. Legyenek az előbbi felolvasások ingyenesek, az utóbbiak mérsékelt dijakkal összekötvék. Tessék csak megnézni mit produkál Turócz-Szent-Mártonban a tót kultúráért az a kis társadalom! De persze nincs olyan ijesztő közöny mint nálunk és a vezető társadalom a kötelességek tudatától van áthatva, nem úgy mint nálunk.

Bezzeg csak lenne arról szó, hogy ha egy kissé akaijuk, mindenki 10—15 írttal több hasznot kaphat a részvényei után darabonként, hm! milyen lelkesedés lenne. Mig igy a sorokat megolvasván, a kit illet, bizonyos bágyadt mosoly vonul ajakára: Micsoda nagy fantaszták is kerülnek ki tőlünk, még hogy a vezető intelligenczia beálljon tanítómesternek felnőttek iskolájába ? Hát nincs az urnák más baja ?

Csakhogy az ilyen felfogással a sivár kedély- állapotról vonjuk le a lepelt. Mert igazán sivár az a felfogás, mely nem érzi a kötelességet, hogy a vezető intelligencziának kötelmei vannak a tömeg iránt, ezeket az abszolút igaz, szép és jó mesgyéjén megtartani.

Szegényes téli társadalmi életünk vajh! mily alapos reorganizácziót kíván, de részben mert a kérdés oly bő redőzetű, hogy azt egy pár hevenyészet szóban ki sem lehet fejezni, részben mert a Kukliné prédikáczióiból a kis adag is megfekszi a gyomrokat, — erről a jövő számban.

TÖVISEK.

IxáJ.átlan.ság'.

Két barátról van szó, akik közöl az egyik költő, da a testi mozgásnak nem barátja, a másik pedig nem költő ugyan; de a kerékpározásnak* lelkes hive, a kettő között azonban mindezen elentétek daczára, felette kedélyes viszony áll fenn. A kerékpáros nem mulasztott el alkalmat, hogy barátját ezen egészséges sport mivelésére ne unszolja, fáradságának azonban mindig csak gúnyos visszautasítás volt az eredménye. Bekövetkezett a minek jönnie kellett : a költő elhízott, a vére annyira megsürüsödött, hogy orvosi műtétre volt szükség. A jó barátot ez annyira bántotta, hogy következő sommás felhívást intézte a költőhöz:

Tatárfülü!

Ha becsüli valamire azt a jó életet, ami magának kijutott, úgy tanuljon meg bicziklizni. Most, azonnal, még ez esztendőben, ne mulasszon el egy pillanatot sem — ne vegye rossz néven ha őszinte vagyok — mert minden perczben megütheti magát a guta. Igazán nevetséges maga azokkal a vasúti sétákkal; nem érnek meg) azok egy rossz verset sem. Verje ki a fejéből azt az idétlen ellenszenvet amelylyel a kerék ellen viseltetik, szintúgy ajánlom, hogy legyen férfi s ne hallgasson esetleg más, önre nézve irányadó körökből származó ósdi előítéletekre s tilalmakra se. Mert, hogy a bicziklizés jó, az biztos. Nézzen meg engem; nem hinné inindenki, hogy én vagyok a költő? Igaz ugyan, hogy ez reám nézve mélyen lesújtó lenne, de csak eltűrném ezt valahogy azért, ha elérném azt, hogy magát valaki bicziklistának nézze! Fel tehát, előre, gyöpre tatárfülü, öltsön dresszt arra a komótos testére, addig mig későn nem lesz. Ha a biczikli fel nem volna találva, úgy azt a maga kedvéért most fel kellene találni. Adjon tehát hálát az egeknek, hogy ez már megtörtént. Mert ne felejtse el, hogy ez az egyedüli mentsége, ezt lelkemre mondom s egyúttal bár, hogy sajnáljam is, megjövendölöm, s fájdalom, hogy jóslatom be fog következni: hogy ha maga nem bicziklizik, úgy magának rövid idő alatt krampecz doloroza in firnájsz lesz. De hiszem, hogy tanácsomat megfogadja s akkor nem sokára ismét teljesen helyre áll s akkor jutalomképen csak azt kérem, hogy majd akkor készítsen egy verset, amelyben a gutaütésnek a kerékpározással való szerencsés összefüggésbe hozatala volna magának a kötelessége, ami mindenesetre többet érne, mint a légnyomási viszonyok poétizálása, amit most legutóbb is megcselekedett, amikor egy országos gyászt az uralkodó szárazsággal hozta összefüggésbe. Szívlelje meg hát tanácsomat erre kéri

Szintén tatárfülü barátja.

,

E meggyőző sorokra az ember a fegyverek teljes lerakását várta volna. Nem igy a költő. A helyet, hogy a dolog érdemét próbálta volna czáfolgatni, következő versikével hálálta meg a jó tanácsokat: Válaszom a tatárföldhöz.

Bicziklis barátom jó...................../. Győző

Biczikli jóságról engem meg nem győző

Kimondom hát neked aperte, kereken:

TARCZA.

Patakcsergés.

Patakcsergés madárének,

Suttogása lomb, levélnek,

Völgy, berek rejtelmes árnya;

Oly jó itten kelve, járva Oly jó itten köztetek.

Szelíd öröm, méla bánat,

Szép remények édes álmák Fényes ábránd lepkeszárnynyal Hozzám mind-mind visszaszárnyal S rám újabb fényt hintegeti

______ Illyés Bálint.

Kö

ltemények prózában.

Irta: Turgenyev Sz. Iván.

— A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcsája. —

A koldus.

Ott sétáltam az utczán fel-alá. Egyszer csak megszólít egy összetöpörödött vén koldus.

Gyuladtak, könnyel teltek szemei, ajkai kékek, csupa rongy fityeg róla, testén nem ápolt sebek. Oh, mily kegyetlenül rontott neki az ínség a szerencsétlen lénynek.

Felém nyujtá piros, dagadt ronda kezét. Nyögött, bőgött segítségért.

Elkezdtem kotorászni zsebeimben . . . Sem erszény, sem óra, de még kendő sincs bennök. Semmit sem vittem volt magammal.

A koldus pedig egyre várt s kinyújtott kaija reszketve ingott. Busan, szomorúan, de erősen szo- ritám meg piros reszkető kezét . . . „Ne kéij, felebarátom, látod, semmit sem hoztam magammal“, — mondom néki.

A koldus rám mereszti gyuladt szemeit, kék ajkain mosoly játszadoz s ő visszaszorítja hidegülő ujjaimat.

— Jól van, felebarátom, — rebegré, köszönöm ezt is. Hiszen ez is adomány.

Es én megértettem, hogy magam is alamizsnát kaptam felebarátomtól.

A veréb.

Éppen vadászatról tértem vissza és a kerti fasor között ballagtam. Vadászebem ott futott előttem.

Egyszer csak meglassítja lépteit és szimatolni kezd, mintha vadat érezne.

Végig tekintek a fasoron és látok egy fiók verebet, sárga segélylyel a csőre körül és mohos pe- helylyel a fején. Az istenadta állatja kiesett a fészekből, a szél erősen lengette a fasor nyírfáit és mozdulatlanul ült gyámoltalanul teijesztgetve tollasodó szárnyait. Ebem lassan közeledett feléje, de im a közel fáról lerepül egy fekete begyü vén veréb, mint

a kő esik le a kutya orra elé — és magából kikelve felborzolt tolakkal, kétségbeesett csiripeléssel kettőt- hármat ugrik az eb fogas, tátott szája felé.

Menteni jött, testével fedezni magzatát. Egész valója remegett a félelemtől, hangja vadul hörgött, szinte elalélt s önmagát veté áldozatul.

Óh, mily óriási szörnyetegnek tetszhetett neki ez az eb. Es ő még sem maradhatott nyugodtan a magas, veszély nélküli ágon .... Erejét felülmúló erő hajtá le onnét.

Kutyám megállt és habozott. Nyilván ő is érezte azt az erőt.

Siettem elhívni a megzavart ebet és áhítattal lelkemben távoztam.

Úgy bizony! Hiába nevetnek. Meghódoltam e parányi hős madárka előtt, meghódoltam szerető 'érzésének.

A szeretet, gondoltam magamban, erősebb a halálnál való félelemnél. Egyedül és csupán egyedül a szeretet tartja és mozgatja az életet.

A két dúsgazdag.

Valahányszor magasztalják előttem a gazdag Rothschildot, a ki óriás jövedelmeiből ezreket fordít gyermeknevelésre, betegek ápolására és az elaggottak gondozására, — én dicsőítem őt és meghódolok előtte.

De azért minden dicsőitésem és hódolatom mellett sem feledhetem el a pár családot, mely leroska- dással fenyegető házába fogadta rokonuk árva leányát.

v