Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-02 / 40. szám
2 1898. október 2. gyászával, szivünk szomorú megindultságával gyűltünk mai rendkívüli közgyűlésünkre össze. Enyhülést véltünk e helyen találhatni s most látjuk, hogy mérhetlen fájdalmunkat hordtuk itt csak össze. Gyászt hosztunk, gyászt vihetünk vissza, a vigasztalédásnak legkisebb reménye nélkül! •. Mert a mostanihoz hasonló ünnepélyes pillanatokban tűnik ki igazán veszteségünknek óriás nagysága ! A kidőlt százados fa földön szétterülő ágaival még egyszer olyan nagynak tűnik fel. S a ledőlt királyi czédrus egy országon esett keresztül . . . Porba omló koronájával reá nehezedett a szivekre — nyomja, hogy jajgatunk, összezúzott itt mindent, a mi öröm volt, összetört itt mindent, a mi remény volt. . . sőt mi több: a mi egy nemzet reménye volt! Siralom völgye lett szép hazánk — árva az ő szeretett nemzete! Ismét megeredt a köny, a melyet letörölt, ismét vérzik a seb, a melyet bekötözött . . . A hosszas gyász elapaszthatja a szemek könyét, de Magyarország a szivével örökre sírni fog! Most látjuk csak az O nagyságát! S dicsősége, fénye a tűnő századokkal még egyre nő. Krónikás róla ir, költő róla dalol. Egyre erősödik a dicsfény feje körül, de a fény mellett mindég mindég nagyobbaknak látszanak majd szenvedéseinek, mártirkoszorujának véres tövisei . . . Az anyai szeretet örök példányképe lesz az a nagyasszony ezer tőrrel átvert szivével; a fájdalom már életében szentté avatá. Te is ezért siij, te is ezért zokogj szegény Magyarország : nemcsak királynéd halt meg, hanem — édes anyád! . . . De a sötét éjszakában gyuladoznak már az apró fénypontocskák, a kegyelet gyujtogalja apró mécseseit. S a hol a hit fáklyája nem volt elég fényes, a szeretet, a hála szelíden kigyuló lángja világítja meg a sötétséget. A mi mai gyülekezésünknek is a kegyelet szívből előtörő érzésének kifejezése jutott feladatul. Azért hoztuk ide fájdalmunkat, hogy megtaláljuk azt a méltó helyet, a hova annak legalább egy részét, alatta roskadozó szivünkből lerakhassuk. Mi tehát, mint a szegzárdi kaszinó egyesülete közgyülésileg ezennel elhatározzuk, hogy Erzsébet királynénk ő Felségének elhunyta alkalmából jegyzőkönyvünkben gyászlapot nyitunk, nem azért, hogy emlékét, a mely úgyis örök és elévülhetlen — megörökítsük, de hogy szivünk mély fájdalmának kiöntésével lelkünk keservén valamit könyitsünk s örök időre nyomot, maradandó emléket hagyjunk utódainknak arról a mély gyászról, igazi részvétről, határtalan szeretetről, a melylyel az elhunyt iránt életében és gyászos halálában viseltettünk s gyászlapot szentelünk e czélra még azért is, hogy feljegyezhessük oda azt a törhetlen hűséget, odaadó, senki és semmi által meg nem rendíthető ragaszkodást is, amelyet gyáTÁRCZA. Sir a király! A bécsi burgnak Íves csarnokában, Nem száll egy hang a néma légen át ... . Egg ősz virraszt ott szent búbánatával, Csöndben zokog: »Beteljesült tehát!* És sir az ősz. A jóságos szeméből Gyöngyharmat hull le a csöndbe, szüntelen, És térdre roskad, ott egy kép előtt: — Uram teremtőm, mit tettél velem: S a kép egy asszony . . . Glória fején, Dicsőült arczán bús mosoly ragyog. Imádkozóan tekint rá az ősz: — Te szent, te jó! Most egymagám vagyok! Aztán letörli reszketőn a könnyét, Halvány arczára égi fény derül, . . . És szól, a szive megreszket belé: — Nem, nem maradtam még sem egyedüli S fölzúg a nép, mint orkán orgonája, Erre meg millióm ajk im igy kiált: — Nem hagyjuk el, megvédj ük mind halálig A jóságos, szegény magyar királyt. ■ . Marton Manó, Fogadás. Orgyilkosoknak söpredék hada, Melynek bűn, piszok vezénylő csillaga, Mely az eszmére rongy köntöst vetett, Alomalakra emelt orvkezet! szoló lelkünk érez felkent királyunk iránt, ki gondoktól nyomott koronájára, most a martir-koszoru töviseit is örökölte. Isten vigasztalja jó királyunkat és vele és benne mindnyájunkat! Nyugalom a nagy halottnak s béke az élőnek, a mig nyugalomra térhet! Kelt Szegzárdon, 1898. szept. 25-én.“ A jóságos királyné halála által a Felséges királyt és nemzetünket ért mély fájdalmat oly meghatóan jellemző jegyzőkönyvet mélyen megilletődve hallgatták meg a jelenlevők és egyhangúlag elfogadva elhatározták, hogy azt gyászkeretbe foglalva jegyzőkönyvbe iktatják és a tagokkal aláíratják. Ezután az elnöklő alelnök a rendkívüli közgyűlést berekesztette. Álhumanizmus. ' Genf mihozzánk messze van és igy nem vagyunk képesek ellenőrizni, mi igaz benne, de megírták az újságok és azokat nem czáfolta meg senki, hogy Luccheni, a förtelmes fenevad azt kérte a genfi főügyésztói, hogy neki a dohányzás szabadságát engedjék meg. És a kérelmet teljesítették. Nem soká, fekete kávét is szervíroznak a délutáni szivarja mellé. Mi ez, ha nem a humanizmusnak bűnös tul- haj tárfa. De honi földünkben sem idegen a perverz erkölcsök e buja tenyésztelepe, nemcsak „Helvéczia hótakart mezőin.“ Hónapokkal előbb egy koldus asz- szony legyilkolta Békésen az ottani tiszteletesnét. Miért tetted ezt ? — kérdezi a vizsgálóbíró. Mert a börtönben lenni jó. Már egyszer öltem, hogy oda jussak; de kiengedtek. Öltem másodszor is, hogy visszajussak. Nem álhumanizmus-e, hogy az alföldön mondva csinált éhinség hírére adakozni kezdenek az emberek és kisül, hogy olyanoknak adnak anyagi segélyt „éhínség“ czimén, kiknek 800 forintjuk van a takarék- pénztárban rendes kamaton. Mi csinálja a szocziálizmust, ha ez nem. De. társadalmi berendezkedésünk minden vonalán a nyegle, a tulvitt humanizmus nyomait találjuk. Már az iskolában is. Arról tudunk, hogy elemi iskolásgyerek bicskával ment tanítójának, de arról is, hogy „durva bánásmód“ miatt megfosztottak egy tanítót állásától, hajléktalanná tették családját és odadobták az elzüllésnek, mert egy gyermeket megmert fenyiteni. A gyereknek esetleg használhatott a verés, visszaterelte a becsületes életpálya mesgyéjóre, a tanítót áldozatul dobta az álhumanizmus. Eltörlik a halálbüntetést Schwaiczban. A pru- denczia judicziaria nevében törlik el. Mily büntetést fognak mi most 'méltónak találni a hetedhét országra szóló bűn nagyságához és borzasztó voltához ? Szent igaz. Nekünk nem nyújtana sem elégtételt, sem kárpótlást a világlatrok ez unikuma silány életének elvétele még akkor sem, ha száz élete lenne is, — de TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (40. sz.) A kinek szive sohasem vétett S úgy megbünhődted a földi létet, Örök szeretet borongó gyásza: lm, nemzeted két szent fogadása. Mikor kétségben borult be éltünk Alomhonunkra eljöttél értünk, S hogy pokolfajzat oltá ki élted: Sötét pokolba leszállunk érted. Endrét gyászolta Adria partja, Nem pusztult el még Nagy Lajos kardja I Meséljen újra rémregét a kard Az egész földnek: »Ne bántsd a magyart<r.--------- Nagy Endre. leg rszeloTo leáa^-3T— A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — „Hova sietsz lelkem, Bözsikém, nem állnál meg egy szóra?“ „De még kettőre se.“ „Ejnye te, olyan sietős az utad?“ „Az bizony. Nem érek rá a számat tátatni, mint kelmed is!“' „Ugyan ne izély! De helyén van a nyelved.“ „Helyén bizony, jobban, mint a kelmed esze,“ vágott tissza kevélyen a leány, azzal ment dolgára, ott hagyta az utána bámuló legényt. <— Csak úgy suhogott utána a bokorugros szoknya. Ármány-adta lánya, — gondolta magában a legény, — de csípős kedvedben vagy. Ha már olyan szép vagy, csak kevély ne volnál,'— de tán legjobb lenne, hogyha szép nem volnál. — Ha nincs helyén I gondolattal foglalkozva önkényt előttünk van, hogy a förtelmes gonosztevőt szinte ingerelte a sweiczi enyhebörtön, a herosztrateszi hir. Hogy talán inkább az álhumanizmus adott tőrt ebbe a gyalázatos kézbe mint a politikai fanatismus. És egy balul értelmezett szép eszmét, a hmna- nismust, igy teszik hitelvesztetté. Erkölcsi terén olyan sülyedésbe estünk, hogy a regenerálásnak be kell következnie. Közéletünknek nem a nagy felvilágosodás legyen a palládiuma, hanem a vallás erkölcsi élet. Éleszteni kell az alvófélben levő ősi hit buzgóság lángját. Régi pedesztáljára kell ültetnünk a keresztény erkölcsöket. Vegyük kezünkbe a nevelés nagy és szent munkáját a bölcsőnél. Építsük fel újra a vallási indifferentizmus kezei által szétrombolt családi életünket. Nem szabad megtűrnünk az olyan tanárokat és tanítókat, a kik Darvinismussal és Zola-féle naturalizmussal vannak szaturálva. Igen is hatékonyabban kell a vallás erkölcsi nevelést berendeznünk. Különö. sen a családok mai elszomorító közömbösségének és atheismusának kell megszűnnie. Ha a regeneráczió keresztül megy, akkor a szeretet és a béke angyalai térnek vissza. Akkor a fegyházak kápolnákká, a bilincsek ekevasakká, a kardok és szuronyok aratósarlókká változnak. De ezt a valódi humanismussal érjük el, nem álhumanizmussal. IRODALMI CSARNOK. ____ IL jili islsoláloa. meg7. — Kép a jelenből. — Lilinek hívták és hat éves’ volt. A haja ép oly hosszú és ép oly szőke volt, mint azé a bábué, melyet hálátlanul három nap óta egyetlen rövid tekintetre sem méltat. Olyan ünnepélyesen sétál fel és alá a folyósón, akár egy fényes- tollú fiókpáva és három nap óta kis kövér kacsóiból az a szép gyönyörű lakktáska ki sem kerül, mert kérem Lili nem aféle ostoba bébé, de nem ám, hanem valóságos iskolásleány. És egy valóságos iskolásleánytól nem kivánhalja senki, hogy holmi bábukkal játszók „főzőcskét“ és más ily haszontalan dolgokat. Szuverén megvetéssel tekint arra a selyemsleppes bábura, a ki pedig valóságos herczegnő valamennyi bábu között, olyan aranyos a haja, olyan piros az arcza és olyan szépen tudja mondani: „papa, papa.“ S ezt a szép beszélni, aludni, nevetni és sirni tudó kékszemü bábut mellőzi Lili azért a rut fekete táskáért. Az a csúnya táska foglalja el annak a remek bábunak a helyét Lilinek csipkefüggönyös ágyában. Ez a táska az oka, hogy a bábu éhezik, mert még delben is vele eszik és a szegény bábuval nem törődik semmit, de semmit. Oda fekszik az étien, az eszem, annak is a te piros arczod, ragyogó két szemed az oka. Pedig hát, az igazat megvallva, nem volt valami hányt-vetett a legény se. — Szép barna arozához olyan nagyon illett hetykén kipödrött kis fekete bajsza, — villogó szemébe kevés lány mert nézni; pedig olyan szelíd természetű, mint a kezes bárány, módos is, mert bőven van mit aprítani a tejbe. — Hogy árva gyerek, arról ő nem tehet. Talán épen árvasága jutott eszébe, mikor ott hagyta az a kevély leány, mert akaratlanul is dudorászni kezdett, a mint ballagott haza felé: »Édes szülém, panaszt tennék nálad, Ha téged is halva nem tudnálak . . . „Ej, bolondság! minek töprengjek utána,“ — tette hozzá egykedvűen, s azzal ment dolgára. — Jó orvosság a munka. Mig fütyörészve lépked az eke után, kimegy a fejéből az a két ragyogó szem, s olyan elégedetten nézi, mint hasítja az eke vasa a barázdát, s dőlnek egymásra a fekete hantok. Leg- főlebb a lovaival elegyedik szóba, ha félre rántják a talyigát. — Oh! a paraszt embernek egészen más az életfilozófiája, mint a „felső tízezernek.“ — Nem emészti ám el magát, hanem ád neki jó szót a csalfa leány, legfőlebb ha nagyon tele van a szive keserűséggel, hát fogja a fokosát, s a korcsmában táncz és mulatozás közben keres magának egy magához hasonló neki búsult ellenfélt, leverik egymáson a bánatukat, aztán minden rendben van. ők is kvittek egymással, nem szaladnak a bíróhoz, — minek; egyik is adott, másik is kapott, nem érdemes azért lármát csapni. — Ebcsont beforr.
