Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-08-21 / 34. szám
2 TOLXAMKGYEI KÖZLÖNY (34. sz.) 181)8. a ti«* úszta s O 21 pedig a tűzoltó-egylet megalakulása kimondatott. A tisztikar a következőleg választatott meg. Elnöknek : Georgievits Pál zombai lelkes, minden szépért és nemesért hevtilő zombai földbirtokos, alelnöknek: Ellmann Miklós, titkárnak: Thaly Dezső, pénztár- noknak: Hayt Gábor, ügyésznek: Oszoly Károly, orvosnak: Dr. Löwenthal Ignácz (Lévay), igazgató választmány tagjainak: Brassay Mihály, Mihailo- vits Antal, Schibinyer Antal, id. Grósz Ferencz, Schwarczkopf József, id. Stockinyer János, Meizels Vilmos, dr. Kramolin Emil, Gözsy Ferencz, Knór Nándor, Fördős Vilmos és dr. Sass István. — Boda Vilmos főparancsnoknak, Dubovszky Gyula . és Uj- falnssy László alparancsnokoknak, Knar Albert (Bognár) tűzoltó bizottsági jegyzőnek, Fejős Károly szertárnoknak, Perczel Béla, Fábián Ferencz, Vesz- tér gombi N. János, Mészöly Gerzson, Neumann Adolf, Fejős Imre és Horváth László tűzoltó-bizottsági tagoknak. Az eszme megtestesült, a teremtés munkája befejeztetett. Nyolczvan lelkes férfiú állott főkép az értelmiségi és iparos osztályból készen, hogy ha az imára hivó harang ércznyelve rémes kongással veszélyt jelez, siessen megfékezni a — hosszas éveken keresztül fáradsággal gyűjtött vagyont megsemmisítéssel — fenyegető elemet, a tüzet. Hány veszélyes mérvet öltő tűz folytatott el, hány száz ember vagyona mentetett meg, mennyi köny szárittatott fel s mennyi remegő szív nyugtattatott meg a tűzoltóság áldásos munkájával, hány száz és száz ajak áldotta az eszmét, s vele az eszme megteremtőjét, egy negyedszázad lepergése alatt. Nehéz, küzdelmes volt a megteremtés, de azok, kik a „Haladó kör;< zöld asztala mellett megpendítették s erős akarattal megtestesítették, megvalósították az eszmét, az önmegelégedés érzetével tekinthettek munkájok nemes gyümtilcsére az önkéntes tornász és tűzoltó-testületre, melynek — 25 éves lefolyása után — impozáns ünnepsége alkalmával tisztelettel és elismeréssel adózik a szegzárdi társadalom minden rétege. IRODALMI CSARNOK. Szent István király napján. Irta: Kiss Béla István. Magyarország ünnepet ül, első koronás királyának emlék-ünnepét. Lelki megelégedéssel, hálatelt kebellel tekinthetünk vissza ama dicső korszakra, mikor István király az átalakulás nagy munkáján oly sikeresen fáradozott. Úgy tűnjék föl e szent ünnep az ezeréves magyarhonban ma minden hazafinak, amint tündöklött hajdan a három királynak a vezércsillag; úgy, mint egy hirtelen támadt üstökös, mely egész világ lakóit ámulatba ejti; úgy, mint egy rikitó fényű meteor, mely az égről a földre hull! Mindazt, a mit a magyar nemzet szentel, dicsőt és állandót bir, akár vallási, akár állami, akár társadalmi tekintetben, azt mind Szt. István létesítette, lg veté meg alapját ama hosszú és dicső századoknak, melyekről történetünk oly sokat beszél. Valóban, boldognak nevezheti magát a magyar nemzet, hogy oly bátor és elszánt, oly erélyes és kitartó volt első koronás királya, ki nemzetének jövőjét a kereszténységbe való beolvasztás által hosszú időkre biztositotta. Ha Dávid király hires volt bátorságáról, Szt. Istvánt bátran nevezhetjük magyar Dávidnak; mert miként Dávid egyszerű parittyájával terité le a büszke és erős Goliáthot: úgy Szt. István az evangélium szelíd tanával térité meg a büszke pogányságot. Dávid hőstette soha sem sikerült volna, ha az isteni Gondviselés nem őrködik fölötte; Szt. István az isteni Gondviselés embere vala, hivatva arra, hogy a pogányság szellemét megtörje s nemzetét Jézus édes igája alá terelje. Hányszor jártak már úgy, hogy nagyszerű épületet akarván emelni, homokra építettek. Es jött a szél, mely elfujta, elsöpörte fárodságuk éretlen gyümölcsét. Szent István nem homokra épített, hanem erős talajra, az Isten akaratára! Nem ifjúi hév, nem múlandó szalmatüz vezeté munkálkodásában, hanem komoly férfiú higgadság, alapos meggondolás. Ha tehát magyar vagy és még hozzá keresztény is, akkor dicsőíted Szent Istvánt, mint az ezeréves haza megalapitóját! E névhez van kötve hazafiságunk és életünk. E névhez van fűzve múltúnk és jelenünk; ettől függ jövőnk! „Magyarország nem volt, hanem lesz,“ igy szólt Széchenyi, a nagy magyar. Én azonban az ő jelszavát csak akkor irom alá, ha a magyar nemzet továbbra is ragaszkodni fog azon intézményekhez, melyeket Szt. István létesített; ha a magyar nemzet azon ösvényen fog járni, melyet e nagy király kijelölt számára! Légy üdvözölve te vén föld ! Te, költőileg dicsőbb vagy az égnél, mert csakis rajtad terem meg az isten-arczu erény, melynek szemlélésére még az egek is térdre borulnak! . . . Légy üdvözölve te vén föld ! hisz’ tudtommal csakis rajtad található ama szüntelenül tépelődő Kolom- bus, „ki, ha búvárkodásaiban ezerszer is szenved hajótörést, vitorláit ezerszer Tesziti újra ki s a lét titkainak beláthatatlan tengerére szállva, ezer esély közt mindig újabb és távolabb eső világok felé hajt;“ ki noha csak hitvány porszem rajtad, majd az elméje mérlegére gördit föl és súlyod határozza meg; — ki rabszolgájává teszi a nagy természet — erőket . . . Lebegjen előttünk ő; lebegjen elütünk nemzetünk régi vallásos élete, midőn egy Istene, egy hazája, egy lelke és egy hite volt, előttünk a haza — ez ezeréves épület — alapkövének lerakása, megkeresztül vihetetlennek tartották a tűzoltóság alaki- tásának eszméjét, mert a tűzi pénztár s a város pénztára oly kedvezőtlen helyzetben volt, hogy abból a tűzoltóság részére okvetlen szükséges anyagi segítséget várni nem lehetett. De az eszme megpenditőit nem csüggesztette el sem az ellenszenv, sem a kétely és pessimismus, sem pedig a tűzi és városi pénztárnak szomorú állapota, teljes erejükből dolgoztak a tűzoltó-testület megalkotásán. 1873. október 18-án már Boda Vilmos kir. já- rásbiró, mint id. elnök, Schwarczkopf József, Grósz Ferencz, Dubovszky Gyula, Fábián Ferencz, Mehr- werth József, Molnár József és Fejős Imre urakat, mint a tűzoltó-egylet alakítása tárgyában tartott értekezlet által ideiglenesen kijelölt választmányi tagokat, 1873. október 26-án a köregyletben tartandó tanácskozásra hívja meg. Időközben a Tolnamegyei Közlönyben felvilágosító czikkek jelentek meg a polgárság részére — a tűzoltóság czéljairól — kik féltékenyen és ellenszenvvel nézték a tűzoltóság alakitását. Buzdították a nagyközönséget a belépésre, anyagi támogatás nyújtására. Fáradozásukat, lelkes tevékenységüket siker koronázta. Legyőzték erős akaratukkal a pessimis- must a kételyt, a nagy közönséggel felkaroltatták a tűzoltóság humánus eszméjét I igy el volt gördítve a legnagyobb akadály, az anyagi nehézség is. A „Tolnamegyei Közlöny“ 1873. deczember 3-án megjeleni 40-ik számában már a következő örvendetes hir volt olvasható. ■»Örömmel említjük föl, hogy a Szegzárdon felállítani tervezett önkéntes tornász és tűzoltó- egylet létesülése már csak az idő kérdése, s hogy Szegzárd nagyközsége lakóinak áldozatkészsége e tekintetben kifogástalannak mondható. A jelentkező működő tagok száma meghaladja a nyolcz- vanat, s az ezek, úgy a pártoló tagok által aláirt összeg megközelíti a kOOO frtot, mi ha meggondoljuk, hogy azon helyeken, hol már ilynemű egylet létesült, a község s egyes nagy urak áldozatkészsége, Szegzárdon pedig a lakosság zömének élénk részvétele hozta azt létre, mindenesetre nem közönséges jelenségnek mondható.« Valóban a lelkesedés oly magaslatot ért el, hogy a működő tagok közöl 60 olyan akadt, a kik nemcsak arra vállalkoztak, hogy életüknek, egészségüknek koczkáztatásával sietnek polgártársaik vagyonát megmenteni, hanem 36 frt 10 krt fizettek le belépéskor. Ezzel oly tekintélyes összeget hoztak össze, hogy nem csak a felszerelés költségei fedeztettek belőle, hanem mint később látni fogjuk, képesek voltak egy modern követelményeknek megfelelő 1000 frtos fecskendőt is beszerezni. A működő és pártoló tagok áldozatkészségéből megvettetvén a tűzoltó-egylet alapja, deczember hó elején a belügyminisztériumhoz felküldötték a kidolgozott alapszabályokat, deczember hó 21-éni ülésen TARCZA. Zavaros habjával. Zavaros habjával Fetsóhajt a patak; Fájó köny árjával A lány sírva fakadt. Sírva fakadt a lány, Kezeit tördelte, Hogy nincs úgy e földön Mint álmodta lelke. Boldog lesz! szerelme Almában azt vélte, S a rideg valóra Ebrede szegényke. Cs. Gy. Igazán szeretni csak egyszer lehet. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Levelet irt Tarján Miczi. Ez volt levelében: „A sors úgy akarta, hogy én másé legyek. Úgy érzem, hogy megszakad a szivem . . , azért ne haragudjék rám, gondoljon rám gyakran s imádkozzék értem* . . . Szegény Bérezi Jenő, mikor e levelet olvasta, úgy érezte, hogy a világ meglódult alatta, megszédült I feje a nagy busulástól. Remegő kézzel irta meg a választ I . | „Feledjen el minden édes órát, feledjen el engem, hogy az én emlékem soha se zavarja a ' maga boldogságát“ . . . Szétszakadt a lánoz, mely két szivet összefont. . ; elváltak örökre. * * * Menyasszony volt Tarján Miczi, mikor búcsúzó levelét megírta. Menyasszonya volt egy szép, daliás legénynek s mégis reszketett a keze. Szive is remegett . . . Hátha nem leszek majd boldog ? hátha szegény Jenőt egész életén át gyütri majd a bánat ? . . ez volt gondolatja ..... S félre lépett az ur oltárához . . . Fehér fátyolén át is látta azt mindenki, hogy köny ül a szemében. Fehér ruhájában, könyező szemével olyan volt, mint egy földre leszállt angyal, a ki elsiratja égi emlékeit. Kár volt könyeznie, mert boldogság várt rája. Ennek a leánynak boldognak kellett lennie . . , hiszen sokan imádkoztak érte: az oltárnál az Ur szolgája . . ; az égben egy drága lélek . . , valahol egy elrejtett zugban meg Bérezi Jenő. Mind azt kérte, hogy a szép menyasszony egész földi élte legyen nagyon boldog. Szombat tiz. órakor volt az esküvője; Bérezi Jenő akkor imádkozott, s imádsága után úgy érezte, hogy most csapódott be előtte a boldogság ajtaja s 1 is egy anyányi könyet morzsolt el szemében. Többet aztán nem sirt, pedig elolvasta azt a kis levelet százszor, ezerszer is. Egyszer csak megakadt a szeme az utolsó szókon : „gondoljon rám gyakran“ , . . Már minek gondoljak? O sem gondol én rám. Mi nekünk egymáshoz semmi közünk többé! Azt gondolta Bérezi Jenő, ha már Taiján Miczi szivét másnak szánta Isten, talán csak neki is szánt egy másik szivet? Ez majd engem szeret, én meg \ őt szeretem s aztán én is leszek olyan boldog, mint a Taiján Miczi férje . . ? s keresni kezdte azt a szivet, melyet neki szánt az Isten . . . Először egy barna lányra akadt. Szép volt a leány; olyan volt a haja, mint a holló szárnya, kékes-fekete; s olyan a termete, mintha nem is lánynak, hanem ezédrusfának akart volna nőni. Szegény Bérezi Jenő csak úgy szédült bele, mikor ez a szép lány a szémébe nézett. Néha-néha azt gondolta, hogy útban van már a boldogság felé, mert a szive körül egy-egy .pillanatra nagy meleget érzett ... Taiján Miczi majd csak elfeledlek ?! — Nem feledte el. Csendes éjszakákon megjelent előtte egy szőke hajú, alabastrom arczu angyalkép . . . s igy beszélt hozzá; feledni akarsz ? Ezzel a lánynyal soha sem léssz boldog, mert te sem szereted, ö is mást szeret! Igaz volt, a mit a jelenés beszélt . . , az a barna leány csakhamar férjhez ment, — s az volt a különös, hogy Bérezi Jenő nem busult utána, hanem azt gondolta: Ez nem volt az igazi! . . keresek tovább . . ! Szép lány, jó lány szőkében s barnában van elég . . . Marosi Olga szép is volt, jó is volt. Termete sugár; haja aranyszőke, szeme mosolygó kék, olyan mint a nyári égbolt kékje. Epen olyan volt mint Tarján Miczi . . , épen olyan okos lány, a ki mellett csak boldogság teremhet ! . , Azt hitte a fiú, hogy annak a lánynak gyengéd szive, szelíd szava szerelemről beszél ő hozzá . . . s beleszeretett a leány jóságába, gyengéd, jó szivébe, mely úgy hasonlított Taiján Miczi szivéhez, leikéhez . . •
