Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-01-30 / 5. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (5. sz.) 1898. január 30. több százra felszaporodott nálunk ez uj tan követőinek száma, annyira, hogy a vezetők elérkezettnek látják az időt Pakson nyíltan fellépni és megalakítani a helyi szocziálista egyesületet. E czélból folyó hó 23. d. u. 3 órára a város egyik [piaczterén tartandó alakuló gyűlésre hívták falragaszokon Paks összes lakosait, illetve elvtársaikat, a mely gyűlésnek első tárgya lett volna annak kifejtése: miben áll a szocziáldemokráczia es mit akar ? A mozgalom oly nagymérvű volt és az érdeklődés városszerte oly általános, hogy a szolgahiróság méltán attól tartva, hogy a helybeli csendórség nem lesz elégséges a rend fenntartására, még a dföldvari csendőrséget is ide vonta. Ez intézkedés annál inkább látszott szükségesnek, mivel a gyűlés tárgyának fejtegetésére egy Schwarcz nevű ismert fóvárási szocziálista-agitátort vártak ide aj helybeli elvtársak, a kinek előre megküldték útiköltségét és napidiját. Azonban nem történt minden úgy, a mint tervezték. A kiváncsi közönség ugyan nagy számmal összegyűlt az „elvtársakkal“ a kitűzött időben és helyen, a várvavárt pesti szónok azonban nem jött meg, mert útközben ugymondják, Abony-Szabolcson is szónokolt egy ily szocziális gyűlésen a miért azután elkésett a vonatról és az itteni közönség hiába várta. Ily körülmények között azután füstbe ment a helybeli szocziálista vezétőknek terve és az egész gyűlés eredménytelenül folyt le. Csak az az egy nagy eredménye tett, hogy a jelenlevők meggyőződhettek arról, hogy az egész mozgalomnak, úgy szólván, más czélja nincs, mint tagsági dij czimen minél tübbb pénzt gyűjteni az egyesektől, melyet azután a vezetők kezelnek, természetesen a maguk javára; de hogy az egyeseket, jobban rábirbássák a csatlakozásra és a fizetésre, e czélból ígérnek mindenfélét, nevezetesen: nagyobb napszámot, kevesebb munka mellett, az úri birtokokok felosztását stb. Ennyire ugyan nem mélyettek nálunk ez alkalommal a dologba, hanem miután a várt szónok elmarádt, a lakosság pedig össze volt esőditve, ezért, hogy mégis valami tárgya legyen a gyűlésnek, az egyik vezető: Horváth József napszámos felolvasta a létesítendő szocziálista egyletnek Pestről megküldött alapszabályait és felszólította a jelenlevőket, hogy minél többen lépjenek az egyletbe. De mivel az alapszabályok főleg csak arról szóltak, hogy fizetni kell, (tagsági dijat, újságra, könyyre stb., a mitől pedig nálunk is mindenki idegengedik, ezért az egész közönség — ezt hallva — szép csendben feloszlott és a szocziálista egyletből nem lett semmi sem. Sajátságos, hogy ez ügynek Pakson is tudtak híveket szerezni, a hol — mint fennt említve volt — a munkásnépnek elég szép keresete van egész nyáron át és tény az, hogy a legutóbb elmúlt 6—7 rosszul- termő esztendő alatt aránylag több jövedelme volt a napszámos munkásnak, mint a telkes gazdának, vagy a szőlőbirtokosnak. — Ezen körülmény csak azt mutatja, hogy mily nagymérvű izgatást fejtenek ki a 2____________________ szoczializmus vezetői a központból, Budapestről, a honnan az egész mozgalom kiindult. Mert itt csak egyszerű napszámosok állanak nyíltan az elen, kiket titokban valami Szabó Pál nevű csizmadia vezet Budapestről jövő utasítások szerint. Tehát nem a nyomor, vagy a nagy ínség okozója a szocziálizmus terjedésének, ámbár bőségről nem lehet szólni, — hanem másban kell keresnünk okát! Mig erről, valamint a szocziálizmus terjedésének megakadályozásáról a tekintetes Szerkesztő ur becses engedelmével más alkalommal mondom el részletesen igénytelen véleményemet, addig ez alkalommal röviden csak arra mutatok rá, hogy e nyavalya elterjedésének főoka a féktelen izgatás, amit a szocziálista agitátorok szóval és lapjaikban Írásban véghez visznek. Csak bele kell tekintenünk egy-egy ilyen szocziálista újságba s látjuk, hogy annak minden betűje véres izgatás egyes osztályok és a fennálló társadalmi rend ellen, és minden sorja üszköt vet a társadalom békés tagjai közé. így állván a dolog, a szoczializmus veszedelmes terjedésének első sorban úgy vélhető gát, ha ez izgató újságok kinyomatása és terjesztése meggátolta tik, ha a népet felvilágosítani törekszünk, szóval és alkalmas iratokkal és á lázitó ügynököknek utazását és szóval való apostolkodását teljesen megakadályozzuk. A szocziálismus mindenesetre veszedelmes betegsége a mai társadalomnak, ezért kell, hogy annak orvoslása felől minél komolyabban gondolkozzunk. Végül megemlítjük még főszolgabiránknak a szoczialistákkal szemben követett tapintatos eljárását, ki ámbár, a rend fenntartására szükséges óvintézkedéseket megtette, velük szemben legkisebb erőszakot nem alkalmazott, hanem inkább jóindulatot tanúsított irántuk és a miheztartás szempontjából kellő útbaigazításokkal látta el őket, a miáltal bizonyára eleve is élét vette minden netáni ellentétnek. Paks. IRODALMI CSARNOK. Beteg vagyok. Könyezve nézek egy leányra, A lelkem sir, szivem dobog, Oh jó Istenem! Fájdalmaim, Mily kimondhatatlan nagyok. A fájdalom, mint a kisértet Ijesztget minden éjen át, Boldogtalan kinek az Isten Szerelmes, érző szivet ád. A láz gyötör, tőrrel kezemben, Szabadba üz a képzelet. Jobb volna talán egy döféssel, Kioltani az életet. Nem kél tavasz már a szivemben, Arany idők, öröm napok, Érzem már, hogy nagy fájdalmamban, Nem sokára meg is halok. Boldogtalanság éltem árja, Kinos nekem a szerelem, Mert talán sose’ tudja ő meg, Mily nagyon, — nagyon szeretem. Haberfeld Béla. Dániel. Irta: Ábrahám Ernő. Ide üljön René. Az ölembe. Mesét akarok újra mondani, csillogóbbat, mind a többieknél, miket lemorzsoltam magának, ha jó kedvem volt és eső ver- deste az ablakokat, vagy bánat ha öldösött és édes napsugárban fürdött a maga szöghaja. Mert látja René — ilyen ám csak az én sorsom. Örömeimnek sötét az alapjuk, sok bánatomnak bosszantóan rikító. Ismertem egy leányt, ki vőlegénye ravatalánál újabb szerelemre lobbant. Pedig nem volt ott senki férfi a koporsó körül. De azért szeretett. Egy ismeretlen fantóm kapaszkodott leikébe, mely nem hagyta nyugodni sem éjjel, sem nappal, nevet is adott neki, szomorút, mint az a perez, mely szülte. Többnyire csak ügy suttogta el, bujdosó szellőnek, illatos virágnak, embernek nem, nem soha, de ha a fájdalom belemarkolt szivébe, ilyenkor nem volt óvatos. Virágot ment szedni, — pipacsot meg búzavirágot — és azzal ha- muzta be fejét rettenetes őrületében és faluszerte hallhatták fájdalmas sikoltását, mely rémesebb volt a lélekharang szavánél. Ilyen az én sorsom. De most hamisítatlan nektár csordul ki lelkemen, az ég. is fényes, — bátor, fagyos, — hajtsa fejét a vállamra, édes kis Reném, trillázó madaram és adjon szint a történetemnek meg csillogó tartalmat, végigvonván kis fehér kezét fájó homlokomon. René, édes, üljön ide. Az ölembe. Mesét akarok újra mondani, csillogóbbat mind a többieknél . . I Azon az éjjelen keményre fagyott minden. Reggelre a fák zuzmarások valának és a dermedt földön hangosan kopogtak a ezipellők. Különösen Magdáé ... Óh! ez a Magda! Ha eszembe jut, csaknem belépiru- lok. Mert. Magda csinos leány vala. Nem magas és kövérkés, derékban pedig karcsú. Sudár. Szeme tengerzöld csillogásával elbájolá a halandókat, értvén halandók alatt Gyuszit, a postatisztet és Dániel uramat. E halandók különben halhatatlannak gondolták szerelmüket, mit meg is mondtak Magdának nem egyszer. Gyuszi a jourokon, miket Magdáék adtak minden áldott szerdán. Ilyenkor meglehetős csinosan öltözködött és arczát egész ozsonna alatt titokzatos, fenkölt mosolylyal díszítette. És ha a kedvező alka- lova elérkezett ez rendesen a kertben következett el, hol lugas is volt. —• ekkor Gyuszi igen komolyan csinálta szerepét. Magdával csak úgy per te beszélt, sokszor pedig egész scaenákat provokált. Tetszett ez Magdusnak nagyon, annyira tetszett, hogy minden másról megfeledkezett, még a szivéről is, mely csak TÁRCZA. első "bélírt : Haberfeld Béla. —1 A „Tolnainegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — „Már öregem a, leányokat az idén be kell mutatnunk a világba.“ Ez a vége a hosszas és heves harcznak, melyet az anya és két leánya hetek óta folytatnak az apjuk ellen. Az atyus egy nagyot sóhajt, az apró kulcsokat kiveszi zsebéből,,a lég-tüz, viz, de nem tolvajmentes vaspénztárt kinyitja és a mamának a sarezot kifizeti. Nem volt egy millió, de az atyus azért mégis bele nyögött, a sok folyó kiadás, a napi szükséglet, a nagy házbér és a rengeteg nagy adó! De mikor a leányokat be kell mutatni. Sanyarú idők ezek! Azelőtt félrerakott az apa a leányának; most rá rakja legalább is a fél hozományt. Azelőtt apáink drága kincsen váltották meg | hajadont; most meg sokan csak a pénzt veszik el, s ráadásul a leányt. Ezt is a czivilizátiónak köszönhetjük, ez is a modern kor szüleménye. A mama és a leányok kocsiba ülnek és gördülnek a divat^rus bolt elé. Az illatos segéd mutogatja a szebbnél szebb szöveteket a kisasszonyok, és a selymet meg a nagyságos asszony számába. Nagy nehezen megállapodnak a szövetek választásában, melyhez még sok aprólékot, csecse becsét vesznek és innen tovább mennek a virágárushoz, meg a kesztyűshöz. Most még csak a fodrásznőhöz kell menniök, megrendelni vasárnap estére a nagy napra. Biz a fodrásznővel farsang alatt nem igen lehet beszélni, el vannak ezek ilyenkor kényeztetve. „Hétórakor reggel ha parancsolják, mert vasárnap minden egyébb órám le van már foglalva egész este 11 óráig“, mondá a fodrásznő. „Hét órakor reggel!“ sóhajtozik a három nő, „hisz ekkor estéiig lesimul a frizuránk.“ „Sajnálom, más időre nem Ígérhetem“ „Hát legyen úgy, ha máskép semmi esetre nem lehet,“ mondá a mama. A szabónál varratni a báli ruhát, ilyenkor igen nagy koczkajáték. Néhány perczczel a kitűzött idő előtt hozza meg, úgy hogy mindenkép el kell fogadni. Ezen az illetlenségen bosszút vettek a nők és feltalálták a házhoz járó varrónőt. Boldog varrónő ! Nincs több ily elkényeztetett lánya a földnek. Tejben, vajban fürösztik, kedvét lesik s engedelmeskednek neki mint egy királynőnek, s mikor már a ruhára a díszeket tűzi fel, csókolgatják és körültánczolnak vele. De megjött végre valahára a nagy nap, a bál napja; az atyusnak ma be sem szabad lépni a Kusza szentélybe. Szinte hihetetlen mennyi selyem, tüli szallag és virág kell a két leány öltözékéhez. Valóságos fehér tenger volt látható, midőn a három ruha készen feküdt az öltözőben, csak itt-ott bukkant ki valami a gaze felhőből, hová a mozgékony pisze kis varrónő fodrot vagy csokrot tűzött, mely aztán ragyogó lepke gyanánt himbálódzott az átlátszó hullámokon. Képzeljünk e mellé egy hosszú asztalt, me- ljen báli holmik, csipkés zsebkendők, legyező, csokor, keztyü, virág, fodor stb. szanaszét a legnagyobb rendetlenségbe hevernek. Három lámpás árasztja fényét a tarka zsibre, mely körül két fiatal leány szaladgál a legborzasztóbb lámpalázban. Mit használ a kis varrónő biztatása, mit ér a mama csititása, s mit a Julcsa szobaleány kétségbe [ esése, ki hasztalan várja, hogy a kisasszonyok egyszer már veszteg maradjanak. Margit reggel 7 óra óta díszített, fürtös fővel izeg-mozog, ami pongyolájával igen feltűnő ellentétben van. A fodrásznő nem ért rá Jolán haját is felboly- hositani, mert 8 órára okvetlen máshol kellett lennie, de cserébe megígérte neki fodrász becsületére) hogy este 7 órakor okvetlen el jön, addig, is nagyobb biztonság kedvéért nem is fogadja el a honoráriumot. Jolán még oly tapasztalatlan, hogy a fodrásznőnek is hisz. A templom óra döngve hirdeti a 7-et. Julcsa szobaleány a kapuba szalad a fodrásznő elé, a kis varrónő az ajtóba lesi, belől pedig a mama csillapítja a leányok felháborodott kedélyét. Negyed múlik negyed után, már nyolez óra. Az apa az, ajtón dugja be a fejét, de azonnal vissza kapja, látván, hogy még mindig áll a Bábel tornya. „Jöjjön be atyus,“ kiált a két leány egyszerre. Az apa besompolyog. Hiszen még nagyon hátra vagytok, pedig már nyolez óra is elmúlt! Persze, hogy hátra! Atyuskám, vedd a kalapod és ülj kocsiba és élve vagy halva, de előhozd nekünk azt az átkozott fodrásznőt / Szól a mama.
