Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-06-27 / 26. szám

2

denki megnyugodhatik. ő egy jellemes, tehetséges fiatal ember, ki a reá ruházott megbízást lelkiismeretesen fogja teljesíteni.

Csak azután az önkormányzat létesítésére hivatott országos gyűlés ezúttal sikeresebben folyjon le, mint afc e tárgyban ösz- szehivott legutóbbi gyűlés. Mert ha ez újabb kísérlet ismét hajótörést fog szenvedni, akkor nem lesz többé ember ebben az országban, ki a katholikus önkormányzatban komolyan higyjen.

Az alsó papság, eziránt semmi kétség, komolyan kívánja az önkormányzatot. Csak éppen ilyen komoly legyen a törekvés a két felsó' tényezó'ben: a püspöki karban és kormányban. Akkor meg lesz az önkormányzat.

De ha ismét csalódnánk, akkor újra elmondhatjuk : hogy ime ismét gazdagabbak vagyunk egy tapasztalattal, de szegényebbek egy reménynyel! b.

A szegzárdí polgári leányiskola záróünnepélye.

Junius 15-én reggel 8 órakor ünnepi ruhába öltözött leánysereg vonult a szegzárdi belvárosi róm. kath. templomba, hogy buzgó imával adjanak hálát Istennek a tanév befejeztével. Templomból kijőve a tanári kar vezetése mellett a polgári iskola tornatermébe vonultak, ahol 9 órakor a záró ünnepély vette kezdetét. A tornaterem annyira megtelt intelligens hölgyközönséggel, hogy sokan a terembe be nem jutva, kénytelenek voltak az ablakok alatt kívülről hallgatni az ének, szavalatot s zenét, s igy bizony nagyrészben nem élvezhették azok szépségeit. Czél- szerübb is volna talán — mikor már az igazgatóság meggyőződött, hogy az érdeklődés évről-évre nő, s a közönség mindig nagyobb számmal óhajt részt venni az ünnepélyen — alkalmasabb helyiség híján az iskola tágas udvarán, hova már délután 5 óra tájon nem süt a nap, tartani a záróünnepélyt, — s igy senki sem volna kénytelen helyszűke miatt hazamenni, s az ottlevők nem szenvednének a terem kábító melegében.

En a szerencsés halandók közé tartozom, mert bejuthattam s az ajtósarokban meghúzhattam magamat.

Amit innét láttam s hallottam, feledtette velem, hogy sarokba vagyok állítva, mint a rósz pubi.

Elsősorban a növendékek énekét említem, nemcsak azért, mert a „Hymnusz“ szabatos, szép előadása nyitotta meg az ünnepélyt, s gyujtota lángra érzéseinket, de elsősorban említem azért is, mert szabatosan, érzéssel s a legtisztább összhangban előadott darabjaikért úgy a növendékek szorgalma s dalsze- retetete, mint buzgó, ügyes, képzett énektanáruk: Moudry Hugó ur általános tetszést arattak s az elismerés jogosan megilleti őket.

A kedves nő érzi hatalmát és főlényét a szép fölött. Nyugodtan harczol, néha bízik is, de az önbizalom sohasem sért. Tények bizonyítják, hogy a férfiakat hamarább rabul ejti egy kedves nő, mint egy szépség.

A férfi egy-egy kikiáltott szépség mellett akárhányszor hidegen megy el, mig a kedves nő az első alkalommal lebilincseli.

A nő, a ki hódítani vágy, hisz kedvességében és gyakran nem alaptalanul. De — és itt jövünk a kedvesség Achilles sarkához — ha nem csak hisz, hanem számit is kedvességére, akkor megszűnt e tulajdonság a legkedvesebb női fegyverekhez tartozni. És itt elérkeztünk ahhoz a bizonyos hajszálhoz, mely a kedvességet a kaczérságtól elválasztja.

A kedvesség és kaczérság határai bizonytalanok, itt-ott elmosódottak, egybefolynak. Sajátságosán azonban hamar megkülönböztethetők, mert ha élesebb pillantást vetünk reá, azonnal észrevesszük azt a bizonyos hajszálat, mely ott lebeg határukon. A kedves nő összes jó tulajdonait csatarendbe állítja s fegyelmezett lélekkel hozza azokat lelkűnkhöz, percz- ről-perczre közelebb.

A kaczér nő szintén kihasznál minden előnyt, mely rendelkezésére áll, de azokkal nem lelkünkre, hanem érzékeinkre akar hatni. Innen van aztán az, hogy mig a kedves nő egy kizonyos összhangot teremt lelkűnkben: addig a kaczér nő diszharmóniát idéz elő bennünk.

Az énekszámok közt Krammer Zsófia, Vargha Sára, Várkonyi Margit, Wigand Hedvig, Lőrinczy Anna, Schelz Julia, Berger Teréz és Wolf Sarolta szavalataiban gyönyörködtünk.

A lap szűk kerete nem engedi, hogy minden egyes szavalatot részletes bírálat alá vegyek, hisz a birálat úgyis csak az volna külön-külön, mint együttesen, hogy kitünően, általános tetszés mellett szavalt mindegyik.

Bár ezen bírálatom őszinte, igaz meggyőződésen alapul, kötelességemnek tartom ezen általános birálat keretéből Wigand Hedwig és Wolf Sarolta szavalatát kiemelni. Mindketten kiváló, bámulatos szép tehetséget, valódi művészetet fejtenek ki szavalatukban, annyira átérzik s oly híven adják szerepüket, hogy a közönség lélekzet visszafojtva követi őket érzésről- érzésre, egész a könyek kicsordultáig.

Külön kell még Berger Teréz IV. oszt. tanuló szavalatáról is megemlékeznem. Uhland „Das Glück von Edenhall“-t szavalta. Eddig még nem volt szokásban a polgári leányiskolában német nyelven szavalni, I szerény meggyőződésem az, hogy talán jó volna, ha ezután sem válnék szokássá. Arról nem kételkedtem egy pillanatig sem, hogy Berger Teréz jól tud németül, hisz ezt rögtön felismertem, amint piczinyke piros ajkairól a legelső szó elröppent, azt pedig nem hiszem el, hogy Berger Teréz ne tudna magyarul, s ezért kellett volna németül szavalnia. Mennyivel nagyobb tetszést ér el ha valami szép magyar költeményt szaval. Hisz oly gazdag a magyar költészet kincsekben, drága gyöngyökben, hogy nem vagyunk rászorulva a német Múzsára. Megérti bár közönségünk, de méltányolni — egészen helyesen, sohasem fogja — a német költemények szavalását. En sem azért mondom ezeket, hogy nem értettem volna meg, — hisz eleget kínoztak a német grammatikával — sem azért nem mondom, hogy én az idegen nyelvek tanulásában, tudásában bűnt látnék, sőt dicséretes, szép dolognak tartom, ha bárki több nyelven beszél; ahány nyelv, annyi ember. Használjuk az idegen nyelvet, amikor szükség van reá, de ne tegyük lelki élvezeteink eszközévé, mert ha e téren tesz hódítást az idegen, különösen a német nyelv, mely nálunk még mindig otthon akarja magát érezni, nehéz lesz tőle megszabadulni. Ne törekedjünk vissza oda, honnét rég eljöttünk, csak előre.

Mindezeket nem azért mondtam, hogy én Berger Teréz igaz, magyar honleányi érzelmeit kétségbe vonnám, de nem tudok menekülni a trójaiak örök igaz mondásától: timeo Danaos et dona ferentes.

A szavalatok után Moldoványi Etelka, Schelcz Juliska, Csiba Lenke, Urtika Valéria, Csiba Erzsi és Pirnitzer Mária zongora játékai következtek. Több szép darabot adtak elő, s igaz élvezetet szereztek a jelenlevő közönségnek.

Schmideg Erzsiké IV. oszt. tanuló ült ezután a czimbalom mellé, s szép magyar dalokat játszott. Többször élveztem már érzésteli kedves játékát, ha úgy sétaközben ablakához érve czimbalma mellett

TQLNAMEGYEI KÖZLÖNY (26. sz.)

A kedvesség sohasem tolakodó, mégis megragad. A kaczérság mindég feltűnő, gyakran kirívó. Az nem akar egyéb, csak szeretetreméltó lenni, ez egyenesen számit gyöngeségünkre s első perczben uralkodni akar felettünk.

A kedvesség a lélek belső világára hat. A kaczérság külsőségekre számit s gyakori diadalai alapján biztosra veszi győzelmét. A mi a kedvességnél erény, az a kaczérságnál bűn. A mi pedig a két tulajdonság között, mint bizonyos hajszál lebeg s az egyiket a másiktól olyan feltétlenül elválaszd a a — számitás.

Miért rosszkedvűek a szerelmesek?

— A „Tolnainegyei Közlöny“ eredeti tárczája. —

Nem régiben egy szellemes hölgy azt állitotta föl egy társaságban, hogy még a legkedvesebb és legderekabb emberek is szeszélyesek és érzékenyek lesznek, ha valakibe beleszeretnek.

Különösen újdonsült pároknál tapasztalható ez. Csakugyan szeretik egymást. Úgy látszik szerelmesek, kik oly nagy mértékben pazarolják egymásra a gyöngédséget keresnek valamit, a mivel azt ellensúlyozzák. Ez által gyakran megesik, hogy éppen legjobb barátaikkal szemben lesznek kedvetlenek s rosszkedvű viseletűk által mindenütt kiállhatatlanná teszik magokat.

Azonkívül egy szerelmes legbensőbb barátjának

kesergett vagy vigadott, de közvetlen közelből ma először, s igy csak most nyilt alkalmam jól megfigyelni, s majd furcsán jártam. Szomorún kezdte megrikatott, majd csárdásba csapott át, s en tánczra kerekedtem volna, ha a legelső taktusnál a vaskályhába nem vágom fejem. Remekül játszik, el tudja venni az ember eszét, csak szorgalommal haladjon előre, de olyan szobában ne játszék soha, ahol vaskályha van, mert bár kemény a fiatal emberek feje,

de a kályha még keményebb.

„A czelli búcsú“ melodrámát szavalta Lunova Mária, zongorán kisérte Urtika Mila. Ennél szebb, hatásosabb darabot nem választhattak, s szebben, hatásosabban elő nem adhatták volna.

Hogy a nők gyenge szivüek, azt a könnyektől csillogó szép szemek ujjólag bebizonyították előttem, de hogy a férfiak szemében is megcsillant az érző szív igaz gyöngye, az már csak eléggé mutatja, mily szépen adták elő a szereplők a melodrámát; mert a férfi keményszívű, s hogy keményszivüsége megtörjék, arra a legnagyobb varázserő a nők szeme s hangjában rejlik. Ily szép előadással szemben megtörik a szív kemény kérge.

A növendékek s különösen a IV. osztályt végzett növendékek nevében Hirschfeld Mariska mondott szivből eredő köszönetét szeretett igazgatónőjüknek s a jó tanárnőknek. Amint beszédében azon ponthoz ért, hogy ő és társai megválnak örökre ez iskolától, hangja elakadt, könnye kicsordult, s vele könnyeztek összes társnői, fáj megválni az iskolától hol annyira szerették tanárnőiket s ezek őket. Ko- vácsné Nagy Lujza igazgatónő válaszolt a szivből jövő búcsúbeszédre, biztosítván kedves növendékeit, hogy tanárnőik mindenkor szeretettel emlékeznek reájuk, figyelmezteti az iskolából végleg távozókat, hogy véssék jól emlékezetükbe a miket az iskolában tanultak, s ez boldogságra fogja vezérelni az élet nehéz utain.

Az ösztöndíjak s jutalomkönyvek kiosztása után a növendékek rázendítettek a szózatra, s általános lelkesedés közepeit énekelték el . . .

„Áldjon vagy verjen sors keze

Itt élned és meghalnod kell“ . . .

Láttam a lángot az éneklők szemeiben, nemcsak mondták, de érezték is. Vigyék ezt az érzést az iskola falain kívül is, legyenek apostolai, téritői e szent hitnek, a hazaszeretetnek; mig egy nemzet hölgyei koszorút fonnak a szabadság, a honszeretet lobogójára, addig az a nemzet nem tagadja meg hazáját, addig fiai nem lesznek gyávák, nem lesznek hazaárulók. Ha minden iskola ily híven követné hivatását — hazaszeretetre nevelné az ifjúságot — nem találkoznánk oly emberekkel, kik semmiért, talán csak azért a kis kenyérért, mit már kaptak, vagy még kapni akarnak, megtagadják nemzetüket, s nem átallják nemzetük nagyjait, kik a hazáért éltek, a hazáért haltak, még sírjukban is elárulni, undok rágalmakkal halmozni. Sajnos, a 19. század csúszómászó férgei közt még akadunk ilyenekre s ezek a meg nem érdemlett magyar kenyeret eszik.

1897. junius 27.

is kellemetlenné válik, ha mindég csak gyöngéd érzelmeinek tárgyáról akar beszélni, melynek dicsőségét énekli minden változatban s melyről mindenféle apró epizódokat beszél el, melyek neki talán fontosnak tetszhetnek, de melyek az elbeszélést meghallgatni kényszerülőnek már annál inkább unalmasak, mivel a legtöbb esetben az illető vagy nem is ismeri, vagy csak igen futólagosán az annyira imádott személyt. Természetes következmény azután, hogy a szerencsés vőlegény egyszerre szakit legjobb barátjával — a boldogságtól sugárzó menyasszony pedig legjobb barát- néját érzéketlennek, unalmasnak és irigynek találja, azért vele minden összeköttetést fölbont.

Az is rossz szokásuk a szerelmeseknek, hogy minden elébük kerülő embert összehasonlítanak szerelmük tárgyával, a mi természetesen, mindég az illetők hátrányára üt ki, kik a szerelmesek szemében csak nagyon is közönsébes, gyarló lények, kikkel alig érdemes még csak beszélni is.

Sokszor a boldog mámor, mely a szerelmesek lényét fogva tartja, csak rövid ideig tartó s ha az ábrándos érzelmek már hülni kezdenek s ha az eddig magasabb régióban lebegő szerelmesek ismét leszállanák a kedélyes prózai világba, akkor veszik észre legnagyobb bánatunkra, hogy leghivebb bará* taikat, legkedvesebb ismerőseiket elveszítették.